Alternatív erdélyi irodalomtörténet

Hogyan működtek a diktatúra éveiben a különböző irodalmi műhelyek, milyen szerkesztő volt Csiki László és Székely János, mi az irodalomtörténeti jelentősége Szőcs Géza költészetének – egyebek mellett ezekre a kérdésekre kaphatott választ, aki ellátogatott Egyed Péter Irodalmi rosta című, a Polis Kiadónál megjelent könyvének bemutatójára a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóba. 

Alternatív erdélyi irodalomtörténet

Az író, költő és filozófus Egyed Pétert Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője kérdezte legújabb könyvéről, amelynek apropóján visszautaztunk az időben, és ez azért is tanulságos volt, mert a hallgatóság zöme nem élte a diktatúra éveinek viszontagságait, így ízelítőt kaphatott abból, milyen volt akkor írónak lenni, s kiket nem szabadna elfelejteni, noha tragikus sorsuk miatt a peremre szorultak.

Egyed a könyv keletkezéstörténetét ecsetelve elmondta: 1976 óta ír kritikákat, esszéket, tanulmányokat nemcsak a filozófia, hanem az irodalom műfajában is, ám annak nem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy ezeket könyvben is publikálja. Aztán barátai biztatására mégis úgy döntött, kötetbe rendezi a csaknem negyven év munkáját. A szerkesztésben unokahúga, Kovács Eszter és Dávid Gyula irodalomtörténész segítette.

Karácsonyi szerint Egyed könyve akár alternatív, személyes irodalomtörténetnek is nevezhető; hiánypótló, mert a jelentős, ismert alkotók mellett már-már elfeledett szerzők munkásságára is fölhívja a figyelmet. A filozófus-író elsősorban nemzedéktársaival foglalkozik, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Mózes Attila vagy Bogdán László indulásának irodalomtörténeti jelentőségével, de olyan értelmezésekkel is, amelyekre állítása szerint eddig más nem vállalkozott. Pusztai János trilógiája sorolható ide, amely egyedülálló szövegfolyam az erdélyi magyar irodalomban.

A hétköznapok emelt műfaja

Egyed hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a beszélgetés a hétköznapok sajátos, emelt műfaja volt, amely manapság eltűnő félben van. A hetvenes években, amikor a romániai kommunista párt kulturális gőzhengere beindult, a különböző fórumokon, a kolozsvári Gaál Gábor Körökön a beszélgetés különösen felülértékelődött. Egy-egy ilyen összejövetelre készülve az írók, költők alaposan elolvasták az illető irodalmi művet, amelyről szólni kívántak, és a lehető legnagyobb komolysággal alkotottak véleményt róla. Nem mellékes az sem, hogy olyan szereplők előtt hangzottak el ezek a hozzászólások, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Ágoston Vilmos.

„Oda kellett figyelni, mit mondasz, ha rosszul szólalt meg az ember, nagyon hamar leültették, kigúnyolták, kiutálták. Az ilyen fajta szakmai beszélgetéseknek más volt a pozíciója, nagyobb volt az értéke, mint ma” – mesélte a meghívott. Az író–olvasó találkozók ugyancsak más szerepet töltöttek be, volt ún. „olvasóközösség”. Egy érmelléki vagy székelyföldi közönségtalálkozón zsúfolásig telt a kultúrház, jelen volt az összes írni-olvasni tudó ember, az embereknek szükségük volt az írott szóra, az író jelenlétére. Nemcsak kulturális, hanem közösségformáló élményt is jelentett az olvasásról és a könyvekről beszélgetni.

„Bemászni a könyv pszichéjébe”

Az Irodalmi rostában olvasható kritikák és tanulmányok nem szokványosak. Egyed újítani szeretett volna, ezért ezek az írások a kritika és szerzőkkel folytatott élő beszélgetések ötvözeteként határozhatók meg. A kritika sok mindent el tud érni egy irodalmi műből, de egy nagyon fontos dolog kimarad belőle: a szerzői motiváció. Kritikát írni, egy szerzővel sokat foglalkozni azért is nehéz, mert a megértő kritikus pozíciója megköveteli, hogy belemássz a könyv pszichéjébe. Minél többet foglalkozol egy könyvvel, annál nehezebben szabadulsz tőle – meg kell „ölnöd” a szerzőt és a művet is, hogy el tudj szakadni tőle. A kritikaírásnál az is nagyon fontos, hogy ne csak a szerzőt ismerd jól, hanem nemzedéktársai munkásságát is.  A mai kritika ettől eltekint, ma már nincs olyan műfaji komolyság, mint amilyet például Láng Gusztáv művelt – fejtette ki Egyed.

Irodalmi nyilvánosság a diktatúra idején

A meghívott szerint a nyilvános és magánszó egysége visszaállítható, Szőcs Géza kapcsán írt értekezése például erre tesz kísérletet. Az irodalmi nyilvánosság a hetvenes években látható volt, a könyvek párbeszédet folytattak egymással, a megjelent kötetekről komoly elméleti kritikákat írtak, és az sem mellékes, hogy minden új könyv eljutott a legkisebb falu könyvesboltjába is. A könyvkiadók és folyóirat-szerkesztők gyakran beszélgettek egymással, így kereste fel őt Székely János, az egykori Igaz Szó szerkesztője, s kérte ki a véleményét az akkor még ifjú Kovács András Ferenc verseiről. Az ilyen jellegű szakmai, baráti beszélgetések a műhelyek között gyakoriak voltak.

Egyed Péter tíz évig volt a Kriterion Kiadó versszerkesztője (1980–1990). Csiki Lászlótól vette át a stafétát, aki így tanította még zöldfülű utódját: a vers sorokból, strófákból tevődik össze, van neki dallama, találhatók benne rímek. Kell venni egy írószert, s minden sort plusszal vagy mínusszal osztályozni, annak függvényében, hogy megfelel-e bizonyos költészetesztétikai kritériumoknak vagy sem, s a strófákat is külön kell pontozni. A végén becsületes könyvelői módszerrel kell készíteni egy nullszaldót, s ennek eredményét közölni a szerzővel. Egyed e humoros adalék után megjegyezte, hogy neki mai napig az a sztenderd, amit Nemes Nagy Ágnes vall a magyar vers szerkezetéről, de nagyra tartja Lator László, Vass István, Kálnoky László, Füst Milán költészetesztétikáját is.

A meghívott különös hangsúlyt fektet kötetében Szőcs Géza pályaindulására, és részletesen kitért rá az esten is. A Szőcs előtti nemzedékeket megpróbálták kategorizálni bizonyos ismérvek, hasonlóságok szerint. Így Lászlóffy Aladárról azt mondták, az elvont humánum költője, a következő nemzedék képviselőit, Farkas Árpádot, Csiki Lászlót, Király Lászlót a székely közösségi líra rekeszébe gyömöszölték be a Kapuállító című antológia apropóján. Ez amúgy Csiki esetében teljesen hibás, mert ő kimondottan urbánus szerző volt. Szőcs Géza verseivel azonban nem tudtak mit kezdeni, őt nem lehetett semmilyen kategória szerint osztályozni. Egyed szerint ennek a költészetnek az érzelmessége a szó jó értelmében tapintható.  Nagyon finom hangolású líra, amely teljesen eltér az előző generációk költészetétől.

Műfordítói projektek a hetvenes években

Az est további részében a román és magyar irodalom közötti átjárásról is beszéltek, konkrétan arról, hogy az Echinox diákfolyóiratnak és a Kriterionnak milyen jelentősége volt a műfordítások létrejöttében. A nyolcvanas évekig az Echinox oldalain kölcsönös fordítási projektek valósultak meg, amelynek nemcsak a román és magyar, hanem a német kortárs irodalom is szerves része volt. A nyolcvanas évek közepéig a Kriterion Kiadó számos román szerzőt publikált magyarul, a kiemelkedő magyar könyveket, mint Bálint Tibor vagy Szilágyi Domokos köteteit román nyelvre is átültették. A nyolcvanas évek közepétől megpróbálta az kommunista állam megszűntetni a kommunikációt a román és magyar irodalom között, igyekezett elválasztani egymástól a két íróközösséget.  Hasonlóképp a magyar nyelvterület alkotóit is szét akarta választani, a határon könyvvadászat folyt, nehezen lehetett Erdélybe vinni anyaországi, délvidéki vagy felvidéki szerzők műveit. Egy-egy Grendel- vagy Tolnai-kötet azért átjutott a szegedi professzor, Illia Mihály segítségével. Az akkori Jugoszláviában valamivel szabadabban lélegezhettek az alkotók – emlékezett vissza Egyed.

Tragikus sorsú alkotók, erdélyi avantgárd

A könyv másik erénye, hogy olyan szerzőket hoz vissza a köztudatba, mint Boér Géza vagy Palotás Dezső, a peremvidékre szorult alkotókat, akik elhallgattak, öngyilkosok lettek, idő előtt távoztak az élők sorából. Palotás Dezső és még sokan mások évekig nem kaptak állást, nem publikálhattak, nagy dolog volt, ha tejkihordóként munkához jutottak, mert akkor nem vihette el őket munkakerülés miatt a rendőrség.

Egyed nagyon fontosnak tartotta, hogy ezeknek a hozzá közel álló alkotóknak az életművét beemelje a könyvbe. Ez az irodalom jóval gazdagabb, és jóval többet érdemel, hogysem csak az igazán nagy és kanonizált teljesítményeket lássuk benne. Ha az olvasó azzal marad, hogy Sütő András, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos volt csak jelentős erdélyi alkotó, akkor tulajdonképpen nagyon lesújtó és hiányos képe lesz erről az irodalomról. Egyed úgy véli, az irodalomtörténészeknek alaposan meg kellene forgatniuk ezt a szénakazalt, sok mindent lehet találni még alatta. Az avantgárd, amelynek jeles képviselője volt Méliusz és Páskándi, ugyancsak több figyelmet érdemelne. A kor irodalmi nyilvánossága, az olvasói igények és közeg nem kedveztek ugyan ennek az irányzatnak, de ettől függetlenül izgalmas színfoltja az erdélyi irodalomnak, amellyel érdemes behatóan foglalkozni.

A beszélgetést több gondolatébresztő hozzászólás és kérdés követte a szakma képviselői részéről, felmerült egyebek mellett az irodalomkritika áldatlan helyzete és egy irodalomkritikai műhely indítása Kolozsvárott.  

Varga Melinda