Szávai Attila: Startkő

Szávai Attila

Startkő

Na, jöjjön ide a startkőre. Üljön le, mondok valamit. Maga okos embernek néz ki, mint akiben elültek a hullámok. Nem hiába karbantartó itt az uszodában. Mondjuk, én sem vagyok hiába úszómester. Fel kell nőni ehhez a feladathoz is. Láttam én már egy-két dolgot, elhiheti. Tudja, nem értek valamit. Tegye csak le oda azt a svédfogót, úgy, kell idő a medencényi víz leengedéséhez. Maga szerint miért van az, hogy egyes felnőttek, ha meglátnak egy helyen száz liternél több vizet, heveny késztetést éreznek abba beleugrani? Hogy a legtöbb nem tud elsőre mit kezdeni ezzel a lehetőséggel, csak hogy mihamarabb belevágja magát, mint kacsa a nokedlibe.

Tudja, nagyon szeretem elnézni a vizet, főleg esténként. Ahogy elülnek a napközbeni hullámok. Ilyenkor bennem is elülnek. Az élet hullámai, ugye. Amibe az asszony seggest ugrott húsz éve, hogy bosszantson, főleg, hogy nem tud úszni. Csak kapálódzik, veri szét a vizet maga körül. Nem tud viselkedni. Tudja, ha otthon vagyok a feleségemmel, olyan az életem, mint a medence, amibe beleborult egy kombájn.

Főleg ősszel szép ez az egész. Képzelje, elcsendesedik a csarnok, a medencében lenyugszik mind a nyolc sáv. Néha rikkantani szoktam, csak úgy, ötletszerűen, és hallgatni, ahogy elül a hang. Azt vettem észre, hogy minden sávnak saját karaktere van. Nem megyek bele. Tegyük fel, hogy oké, minden sáv külön karakter, de végül mégiscsak egy az egész. Na, ez már sokkal izgalmasabb. Úszol a hetesen, de végül is a kettesen is úszol, mert ugyanaz a víz van ott is. És ezt már majdnem végiggondoltam a vallásokra is, az emberekre, Istenre, csak közben végigértem a négyesen, és lefejeltem a medence falát. Ugye. Csak mondom. Látom, fészkelődik. Hát nem is fenékhez van tervezve a startkő. Ezen is gondolkodtam már. Hogy nem ilyen hangjelzős indítás lenne, hanem elektromos. Rákötni szépen ipari áramra a startköveket. A jelzés után a medence harmadáig ugornának. Lehetne közben pontozni a repülési mozdulatokat is. Aerokoreográfia.  Jól van, csak hülyülök, maradjon, hol van még a vége. A kulcsok meg, ugye, nálam vannak. Hova is menne ebben a sötét uszodában. Én találtam ki, hogy amíg leengedjük a vizet, nem kell a nagyvillany. Minek? A víznek nem kell világítani, letalál az így is. Az csak az emberrel van, hogy csak akkor találja a helyét, ha ipari reflektorral világítják neki az utat. Pedig csak az ösztöneire kellene hallgatnia, a megérzéseire, ahogy a víz is… és átadni magát a mögöttes iránymutatásnak. Csak lenni annak, aminek. És folyni, folyni, mindig a legjobb irányba. De szerintem érti ezt maga. Gondolom. Okos embernek néz ki.

Esténként, hogy hasznosabban teljen az idő, új úszásmódokat találok ki. Van egy füzetem, abba rajzolom. Nézze. Csak úgy mutatom. Itt, például, ez. De nem is, inkább ez itt utána, figyeljen. Ez a pillangóúszás továbbfejlesztett változata. De most mondja meg, nem volt egy szadista, aki kitalálta a pillangóúszást? Na, én meg továbbgondoltam. Ennél lábbal előre hajtja magát, és a fejét is hajtásra használja. Vannak még finomhangolásra váró mozdulatai ennek az új úszásnemnek, de nagy reményeket fűzök hozzá. Majd meglátja. Vagy éppen a mellúszás háton. Ezt lapockaúszásnak kereszteltem. De van még a víz alatti gyaloglás is. Vagy éppen gátfutás. Egyszer kipróbáltam a hatoson, mikor mindenki elment. Lemerültem, és onnan néztem a kinti ősz esti levélhullást. A víz alól. Az uszodából. Az életemből.

 De innen se rossz. Ülni a startkövön, mint valami görnyedt, szomorú szobor. Nézni odakint a nedves járdát, hallgatni a város morajlását, a kabátos embereket, ahogy behúzott nyakkal gyalogolnak. Ahogy a sárgás utcafény tükröződik a medence vizén. Van ebben valami. A csendben ott van valami hiánya. Egy öltözőben hagyott törülköző magánya. Tavasszal megfulladt a lányom. Itt, ebbe a medencébe. Ne mondjon semmit. Mindenki másképp dolgoz fel egy ilyet. Főleg, ha úszómester. És nincs más lehetőség. Mindenki másképp. Ahogy nincs két egyforma hullám se. Na, nézze, már örvénylik, nem kell sok neki. Leengedjük, aztán feltöltjük újra, másik vízzel.