Sötét, apokaliptikus könyvheti plakát
Orosz István grafikusművésznek a 86. Ünnepi Könyvhétre készült plakátja és a rendezvény honlapjának ehhez illeszkedő dizájnja sötétebbre, lehangolóbbra, apokaliptikusabbra sikeredett az előző évieknél. A képen elénk táruló világot a fekete és a vörös uralja, világosságot a könyvekből áradó, fehér szín szimbolizálta fény sugároz, valamint a szintén fekete színű „Könyvhét” felirat sziluettje. A maguk is feketében sétáló, olvasó alakok háttal vannak egymásnak, és könyveikbe merülten ellentétes irányba tartanak. Az őket körülvevő panelrengeteg némely ablakából apró reménysugarak biztatják az alkotás szemlélőjét: talán a falak mögött élők is egy-egy olvasmányt tartanak a kezükben, ezzel egy kis világosságot csempészve a sötétségbe.
A magyar könyvszakmának tényleg nincs túl sok oka ünnepelni, hiszen az olvasók és az eladások száma folyamatosan csökken, a kisebb kiadók kiszolgáltatott helyzetben vannak, a szépirodalom helyett a lektűr és a botrányirodalom produkál bevételeket, a politika folyamatosan csökkenti a kultúrára szánt, kiadók által szabadon felhasználható összeget. Ez a helyzet megágyaz a politikai olvasatnak, különös hátteret ad Orosz István alkotásának. A plakát ebben a megközelítésben erősen ironizál a Könyvhét „Ünnepi” jelzőjén, és inkább válik a rendezvény válságának művészi kifejezésévé, mint marketingeszközzé.
Az olvasó mindezzel együtt hálás lehet, hogy szellemi tevékenységével egyedül ő hoz fényt ebbe a sötét tónusokkal megrajzolt világba. Ráadásul a plakát női alakjának egyik szemében könyv nélkül is megcsillan az értelem, ő kitekint olvasmányából – ránk, a többi lehetséges sorstársa. Ezzel szemben az ellentétes irányba tartó férfi rezzenéstelen arccal tart előre, ami az együttérzésre képtelen olvasó figurájaként tüntetheti fel őt, aki egyébként is telhetetlen. Hiszen nem elég, hogy mindkét kezében egy-egy vörös és fekete kiadványt szorongat, hanem még zakójának zsebébe is jutott egy. A ránk kitekintő nő tehát figyelmével is empátiát sugall, így az olvasáshoz kapcsolódó nemi szerepekről is érdekes képet festhet a plakát egy-egy merészebb olvasatban.
Ha viszont megmaradunk az irodalmi áthallásoknál, első látásra két regény juthat eszünkbe. Stendhal Vörös és feketéje, valamint Orwell 1984-e. Egyik sem túl reményteli asszociáció. A Vörös és fekete saját értelmezése szerint a regény az adott kornak a tükre. Vajon Orosz István vörös és fekete plakátját is kezelhetjük ilyen tükörként? Vagy esetleg a teleképekként értelmezhető ablakok egy még félelmetesebb világba helyezik az olvasó embert? Meglehet, hogy a plakáton sétálók nem is könyveket olvasnak, hanem táblagépeket tartanak a kezükben? Így konkrétabb magyarázatot nyerhetne az erőltetett szimbólumnak ható világosság, hiszen ebben a megközelítésben a készülék kijelzőjéből származna a fény. S ha ugyanez a fény árad a mégiscsak ablakoknak mondott négyzetekből, az jelentheti-e, hogy a kijelzők fénye győzedelmeskedett a papíron? Ekképpen válhat a plakátot uraló fekete a könyvkultúra gyászának szimbólumává.
Látható, hogy Orosz István alkotása vészjósló sugallataival a könyvszakma válságát hűen tükröző, inspiratív kompozíció, művészeti alkotásnak jó. Az „Ünnepi Könyvhét” kedvcsináló plakátjának viszont kifejezetten alkalmatlan, hiszen a rendezvényre invitálás helyett megpróbál ráijeszteni a majdani látogatóra. Sötét világ vár ránk, sötét világ van körülöttünk, gyere, vegyél könyvet – szólít meg minket. S mi örömmel megyünk a színes napernyők közé?
