Béke

De végighallgatva a helyzetjelentést, rá kell jönnie, nincs ebben semmi furcsa – ha valaki a Széll Kálmán téren lakik manapság, számolnia kell hasonló helyzettel. A magmáig feltúrt, megújuló téren hetente kerülnek elő a történelem hátrahagyta bombák. Ilyenkor két-háromszáz méteres körzetben el kell hagynia az otthonát annak, aki nem szeret hazardírozni. És ha nem szeret, akkor elfogadja az éjjeli menedéknek felajánlott sarki iskola tornatermét. Mi mást tehetne ilyen történet hallatán az ember, ha épp az anyja és annak hitvese ücsörög a kietlen tornateremben este tízkor, mint hogy azonmód magához rendeli őket: hívjatok egy taxit, nálam elalhattok. Aztán kimászik a fürdőkádból, hogy pótágynemű után nézzen.

Van abban valami megejtő, amikor két hajlott ember küzd három emelettel egy gyéren kivilágított lépcsőházban, fokonként megpihenve, az elmaradhatatlan csíkos műanyag szatyorral, amely a bevásárlócekkertől a kórházi táskáig minden funkciót kielégít. A feltúrt tér közelébe a taxi sem tudott bemenni, maradt hát a villamos, de nem csak ezért ilyen kimerültek, hanem mert szokványos napokon ilyenkor már réges-rég aludni szoktak. De ez nem szokványos nap. A házigazdának sem, aki hevenyészett ágyneműtartalékából tákol össze némi puhaságot a (szerencsére dupla) ágyára, melyet átadni készül rogyadozó anyjának és az ő hitvesének. Közben földöntúli nyugalom árad szét benne, hogy az öregek itt vannak. Nem kell nekik semmi, mondják, csak hogy vízszintesben lehessenek, aztán szünet nélkül hálálkodnak, míg a csíkos cekkert nagy gonddal elhelyezik az ágy mellett.

Van abban valami nosztalgikus, amikor az ember leül még egy pillanatra az ágyuk szélére, mielőtt jó éjszakát kívánna, és behúzná maga mögött az ajtót, aztán szinte egyszerre jut eszébe az anyjával az a régi történet Ilonka néniékről, akiket kibombáztak negyvennégy telén, és a nagyszülők otthonában kaptak menedéket. A városi bérházat úgy szelte át egy bomba, mint amikor ferdén megszalad a kés a dinnyében, és lehasad a harmada. De nem is kell az Ilonka néniékig menni, ha egyszer épp az ember édesanyja született bele egy bombazápor közepébe, egy légópince sebesült katonái közé. S amikor másfél hónapos korában a kisdedet az anyja betolja magával babakocsiban a munkahelyére, és negyed órára az irodista kolléganőkre hagyja, míg kiszalad kenyérért, leszakad az ég. Rohan vissza az irodába, de már minden bezárva, az ablakon bekukucskálva meg látja, hogy ott áll bent az üres babakocsi. Hiába veri az ajtót-ablakot, mindenki az óvóhelyen. Lélekszakadva rohan a süvítő égbolt alatt a férjéhez, a kapualjakból rángatják be: megőrült, jóasszony? Mikor otthon sem talál senkit, a bunker felé veszi az irányt, lábbal rúgja a vasajtót, de bent nem tudják, ki az, míg végül a férje észbe kap, és beengedi. Amikor meglátja a babát a férje kezében, az asszony összeesik.

Van abban valami bosszantó, amikor az ember jobb híján egy strandgyékényre kucorodva a nappali padlóján ráeszmél, milyen oktondi ötlet volt kihajítani a költözéskor azt a jó vastag szivacsot, ami csak állt ott a pincében hiába. Valahogy úgy van az, hogy amit cipelünk magunkkal szorongva, arra sosem lesz szükség, amit meg szemétre valónak ítélünk, azonmód hiányozni kezd. És bizony több ágyneműre is szükség volna itthon, gondolja az ember, míg az éjjeli eget kémleli a szokatlan perspektívából, meg tartós élelmiszerre, jut eszébe az ismerős szókapcsolat, amit a nagyanyja hajtogatott mindig, mikor tanácsokkal látta el az életre. Liszt, cukor, rizs, tészta, konzerv mindig legyen otthon. Takaró is legyen elég, és víz, tartalékban. Soha nincs. Holnaptól másképp lesz, gondolja ilyenkor az ember, és mielőtt leragadna a szeme, még megfogadja, hogy már másnap helyet csinál mindennek a spájzban.

Van abban valami megnyugtató, hogy amikor egy kedd reggeli órán pirosló derűvel kúszik fel a nap a színtiszta égre, és kinyújtóztatván parkettán elgémberedett tagjait az ember kicsoszog a konyhába, már csak egy cédulát talál az asztalon anyja írásával: „Nem akartunk felzavarni, elosontunk. Már nagyon vágytunk haza. Köszönjük!”