Ugrás a tartalomra

 

Acsai Roland Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje – versanime – befejező rész

Acsai Roland
Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje
– versanime –
Befejező rész
Mányoki Endre szerkesztésében

 
 
 
 
XLI./Falevél és csillagfény

Amikor a híd közepére érnek,
Sárga és vörös falevelek kezdenek
Hullani körülöttük,
Egy egész falevél-eső,

Pedig egyetlen fa
Sincs a közelben.

– Honnan hullnak a levelek? – kérdezi a fiú.
– Nagyon messziről, egy régen elmúlt
Őszből – feleli a szamuráj. – Olyanok, mint a távoli
Csillagok fényei, amik csak akkor érnek a földre,
Amikor a csillag már régen kihunyt.

Ezek a fák sem léteznek már,
Csak a leveleik.

 

XLII./A szamuráj tanítása

– Most ősz van? – kérdezi a lány.
– Amikor kimondtad,
Már el is múlt – feleli a szamuráj.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy csak az adott pillanat létezik.

 

XLIII./A múltban

Egy éjszakai, üres utcán állnak
Hárman: a fiú, a lány
És velük szemben
A szamuráj.

– Megérkeztünk – szólal meg
A szamuráj, és a háta mögött
Hirtelen megjelenik
Egy újabb Vadász.

– Hogy találtak meg? – kérdezi a fiú.
– Lehet, hogy te kerested meg õket –
Feleli a lány.

A szamuráj nem fordul meg,
Saját hasának szegezi a kardját,
Mintha szeppukut akarna elkövetni.

– Azt mondtad, azért nem követtél
El szeppukut, mert értünk akarod
Feláldozni az életed,
Hogy ez a Harcos Útja,
És most mégis megteszed?

– Szeppukut követek el,
De megmentelek vele bennetek –
Suttogja a szamuráj,

Aztán a hosszú kardját egyetlen,
Gyors mozdulattal a hasába döfi.
A penge kibukkan a hátán,
Átszeli a teret, ami az ellenségüktõl
Elválasztja, és a Vadász hasába
Fúródik.

A Vadász és a szamuráj élettelenül
Esnek össze.

 

XLIV./Macuo Basó haikuja

Először csak egy sötét,
Időtlen, kemény, de mégis
Érzékeny szempárt látnak,
Aztán kilép az éjszakából
Egy nindzsa.

– Macuo Basó vagyok, a költő.
Csak nagyon kevesen tudják rólam,
Hogy nindzsa voltam. Az igai
Nindzsák leszármazottja.
Ez az egyik haikum:

„Távolodó busz.
A szerelmem kislánya
Puszit dob nekem.”

– Ezt nem te írtad, hanem az apám –
Ismer a versre a lány.
– Az anyámról és a húgomról –
Döbben rá a fiú.

– Pedig én írtam, ahogy ezt is:
„A mozgólépcsőn
Lefelé is felfelé
Megyek, ha hozzád.”

– Az hogy lehet?
– Úgy, hogy a szellemem
Beköltözött apád testébe – mered a lányra
A sötét szempár.

 

XLV. A HAZATÉRÉS

– Itt laktunk – szólal meg a lány,
Amikor felismeri a házat.
– Talán még mindig itt lakunk –
Pontosít a fiú.
– Hazaértetek – erősíti meg a ninja.
Mindhárman felemelik
A fejüket.

Az egyik ház nyeregtetejének cserepei fehérek,
A másiké feketék,

De amit látnak azok nem cserepek,
Hanem alvó sárkányok pikkejei.

A fiú és a lány hátrahőkölnek, amikor
Nagy szárnycsapásokkal felrepülnek.
– Sárkányok! – rémülnek meg.
– Nem ismered meg őket? – kérdezi a ninja.
– Ezek a te ebihalaid. Sárkányokká változtak.
Megtaláltad őket.
A sárkányok körözni kezdenek,
Hogy üdvözöljék a lányt.

 

XLVI./ A NAPHOLD

Aztán elbúcsúznak tőle,
A sárkányok felszállnak az égre,
Ahol összeolvadnak
Egyetlen, nagy jin-jang jellé,
Egy fekete-fehér holddá,
Egy fekete fehér nappá –

Mert mostantól ez lesz a hold,
És ez lesz a nap,
Nem lesz két égitest,
Két égitest lesz egyben.

 
 
 

A leadben Kanō Sanraku festménye (Forrás: wikipedia)
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.