Deák Csillag: Páholyban – Kölüs Lajos: Mesterek szemhunyása

Deák Csillag

Páholyban

Thimár Attila képeit a Hadik Kávéházban láthattam OnStage/Színpadon címmel. A Hadik Kávéházról Németh Andor írt könyvet, Egy foglalt páholy története címmel. A páholyokat ma sem zárja el egymástól magas válaszfal, a terület mindenki számára áttekinthető. Kényelmes pamlagon ülök, bár nem vagyok törzstag, mellettem foglalt asztalok, zártkörű rendezvény lesz, mutatja a felirat az egyik szék karfáján. Fotókiállításon vagyok, többnyire fekete-fehér képek függnek a falakon. Színész- és zenészportrék. Hogy Karinthy Frigyes, aki a kávéházban dolgozott, melyik fotóarcban fedezne fel hasonlóságot műveinek szereplőivel, Görbe tükrével, kit parafrazálna az Így írtok ti mintájára: Így fotóztok ti, nem tudom. A Hadikban vagyunk, nem vágyunk most sem a Centrálba, sem a New York Kávéházba. Helyben vagyunk. Thimár Attila is úgy érezhette, a páholyban jó helyen vannak a képei. A hely szelleme miatt is. A képeket most egy kicsit Kosztolányi, Tóth Árpád, Füst Milán, Nagy Lajos, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Ascher Oszkár, Hunyady Sándor, Turcsányi Elek szeme is nézi.

            A Ghost, 2013 (Budapesti Operett színház) című képnél állok. Szabó P. Szilveszter és Dolhai Attila jelenete, fölemelt kezek, távolságot jeleznek és feszültséget, lehet, hogy azonnal ölre megy a két alak, az egyik fájdalmasan üvölt, képtelen visszatartani a felkiáltását. Vicsorításba zordul a száj, kivillan a fog, elkerülhetetlennek látszik az összeütközés. A kép ritmusa sajátságos, mivel a két ellenfél közötti nyugalmi, erőegyensúlyi helyzetet ragadja meg. Dinamikus egyensúly van, a nekünk háttal álló alak csöndje, nyugodtsága jelzi, senki sem döngölte földbe, tisztelik. A fény-árnyék játék is közbeszól, a menny és pokol, égi és földi világ csap össze. Nincs érv, csak a hang, az artikulálatlan hang. Valaki vesztésre áll, de úgy érzi, hogy ő a nyertes.         

            Halper László, 2014 gitárjára néz, csukott, összeszorított szájjal. Lefogja a hangot, már pengetett, most hallja, visszahallja, hogy miként is szólt az ütem. Egyik fotón sem fontos a szem, nincs klisé, hogy a szem a lélek tükre. A kéz számít, a kéz a szem, az érintés, a biztonság.

            Füzesi Nóri és Papp János, 2013 (Táncpróba, Budapesti Operett színház) egyesülése egyben ellenszegülés és kitartás is, mutatvány és küzdelem. A táncpróba ezerszer megszokott mozdulatának kell egyedinek, megismételhetetlennek lennie. Násztánc, színek nélkül. Dokkolás, a rég várt, feszült pillanat, a megismerés és megtapasztalás öröme és vágya, a beteljesülés, vagy annak eljövetele, előzetes érzése.

            Fekete István, 2014 szeme is csukva, és fújja és fújja. Nincs olyan érzésem, hogy Sej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok: / Holnapra megforgatjuk az egész világot! Nem forgatjuk, összpontosítunk, arra az egy hangra vagy hangsorra, mi vagyunk a porondon, nem tévedhetünk, csakis a jót adhatjuk önmagunkból. A jót, amit mi sem ismerünk mindig. A trombita kerek tölcsére és a zenész kerek feje a borzas, ősz hajával kerül összhangba. Hold és Föld. Elválaszthatatlanok.

            Bakó Tamás, 2014 (Öreg tó, Mu Színház) a földön csúszik, lebeg, teste kinyúl. A kép színes. Az öreg tó is, egy pillanatra. Hullámot vet, tarajos hullámot. Mindezt az emberi testben, az emberi test által. Az Öreg tó világa az előadás során táncosokra erősített szenzorok segítségével születik: a mozgás hozza létre a vizualitást és a hangot, a csobbanás generálja az ugrást.         

            Bágyi Balázs, 2014 egyszerre mandarin a Csodálatos mandarinból, aki dobol, űzi az életet, pörgős napjai vannak, és buddhista szerzetes, aki szenvedélyének áldoz. Paradoxonok. A kép kibillenti helyzetéből a nézőt, maga is ösztönösen fordul valamerre, hogy le ne zuhanjon.

            Babos Gyula, 2014 az idős emberek rendíthetetlen és mosolygós, egy kicsit talán fölényes nyugalmával fogja hangszerét, csukott szem, belülről hallgatja a külvilágot, a tartás fegyelmezett, már-már katonás. A test egyenessége és a gitár átlója a szöget idézi meg, benne a ritmus, a pillanat csöndje.

            Ezek a portrék nem az arcot állítják a kép középpontjába, hanem a testet és a hangszert. A testek párbeszédét látjuk, legyen szó táncról, táncpróbáról, vagy egyetlen gitárral, bőgővel való táncról, küzdelemről. Húrok pengenek, az ujjak mozdulatlanok, erősek, egyik sem zongoraujj. A portrék nem istenítenek, inkább deheroizálnak. A hőstelenítés a hétköznapiságot erősíti és jeleníti meg. Itt nincs szent, csak profán. Legyen valaki akármekkora zenész, színész, emberi pillanatait látjuk, az egyszerűséget, az elmélyedést, az odaadást, az alázatot.

Thimár látásmódja kerüli a díszleteket, nála mindig az ember, az alkotó áll a középpontban. A művészek páholyban érzik magukat, legyenek akár a porondon, vagy egy sarokban, egy kávéházban. Németh Andor fent említett könyvének főszereplője Jámbor, a költő, noha Jámbor egyetlen verset sem ír. Thimár portréjaira ez a paradoxon nem vonatkozik, az általa ábrázolt színészek és zenészek önazonossága vitathatatlan. Végig játékot látunk, komolyan vett játékot és élvezetet. Az élvezet örömét, hogy játszhatnak, hogy ott lehetnek, ahol vannak, ahol lenni szeretnének. Önszántukból.

Kölüs Lajos

Mesterek szemhunyása

Thimár Attila klasszikus módon és formában készült fotói a hagyományt viszik tovább. A színpadi látványban a misztériumot keresi, a szerepbe olvadást, a zenészek esetében a zene ritmusába feledkező ember arcát.  Arról, hogy mit keres, és mit talál, így vall a művész: Azokat a pillanatokat, amikor a művész már több, mint ember, amikor átlép egy transzcendens állapotba. Nagyon intim helyzetek ezek, sokszor meglehetősen öntudatlanok, amint azt a koncertek felvételei mutatják. Az előadóművészek ilyenkor bepillantást engednek lelkükbe, abba az emberen túli, belső térbe, amely a hétköznapi élet eseményei között többnyire zárva marad.

A portréfotókon rendre egy közös mozzanat jelenik meg, ahogy a zenészek összenőttek a hangszerükkel, ahogy átsüt rajtuk az itt és most szellemisége, pillanatnyi varázsa, a megismételhetetlenség, a keretbe foglalt végtelen sokarcúsága. Nem valóság-fikciókat látok, nem is elbizonytalanító gondolatokat és érzéseket. Valamit nagyon tudnak, semmi sztárallűr-mozdulat, semmi kivagyiság.

Thimár fotográfiája információt közvetít, struktúrákat tár elénk. Nemcsak a szubkultúrák világába visznek a képek, hanem a színpadi és az éjszakai életbe. Thimár a technológiai és technokulturális boom, a folyamatos és gyors változásban lévő multikulturális világ káosza ellenére és közepette is a személyes identitást keresi. Miként látja a színpad közvetlen közegét egy irodalomtörténész, a klasszikus műveltségen felnőtt ember? Hol és miként ragadja meg az önfeledtség pillanatait? Mindvégig ragaszkodva a fotográfia általánosan elvárt és elfogadott normáihoz.  Portréiban a kiválás, a hangos csendbe merülés mozzanatait láthatjuk. Háttérbe szorítva vagy eltüntetve a szórakozás, a bulizás, az éjszakai élet jól ismert jeleneteit.

Képeinek forrása a konkrét tapasztalat. Ahogy a portréiban szereplő színészek és zenészek átadják önmagukat az érintkezés, a zene és mozdulat igézetének, ahogy a színpaddal, a hangszerükkel érintkeznek, felépítenek valamit, életük egy részét, egyfajta architektúrát. Bennük a hagyományt, a változatlanságot. A fotó a valósághoz kötődik, a kép genezise lesz, ez teszi reálissá a látványt. A zenész portréiban nem a helyszínnek van jelentősége, mivel a kép terét az emberi arc és gesztus uralja.

Oláh Péter, 2014 bőgőjébe merül, a négy húrba, hangszere fölé hajol, eggyé válik tárgy és ember, összhangzattan áll be. A kép azt a pillanatot ragadja meg, amikor a jobb kéz meg akarja érinteni a húrt. A mozdulat lent indul, fent a figyelem és a nyugalom, a megfelelő oktáv lefogása áll. Kétosztatú világ, fent és lent. Szobrászati a pillanat, az ismételhetetlen megnyilatkozik, az elmélyült magabiztosság, a tapasztalat, a tudás ötvöződik egybe.

            Egy másik bőgős, Novák Csaba, 2014 hangszerét hallgatja, nem tudjuk, hangol-e, vagy játék közben fülel a hangszerére. Mozdulata finom, kivár, a jobb kezével, jobb mutató- és középső ujjával penget, fejével a hangszer testének támaszkodik. A kompozíciónál a kép felső részén fut egy vonal, feltehetően egy bukóablak vonala, erre merőleges a hangszer és az ember teste. Novák nem siet, nem akarja lerohanni a hallgatóságát.

            Jurák Betti, 2013 (Táncpróba) árnya hirtelen a Gellért-hegyi Szabadság-szobor árnyát idézi fel bennem. A kendő lobbanását a váratlan mozgások jelzik, míg a táncművész szilárdan áll, egy lábon, spitzen, a másik lába a kendőt, képletesen az égboltot érinti meg. Tartja. Kariatida. Nem is a szabályos balettmozdulat az, ami megragad a képen, nem is az árny és test harmóniája, hanem a szimmetriák, amelyek végig uralják a kép terét, kikezdhetetlenül.

Felvethető, hogy Thimár fotói mennyire modernek és invencióval telítettek. Thimár vizuális gondolkodó, képeiben ott a társadalmi, az emberi, a fotótechnikai mozzanat és sorsszerűség, egybefonódnak. A portrékban képes megmutatni, kifejteni, megjeleníteni, hogy miként is néznek ki szereplői maszk nélkül, ha nem is az arcukra fókuszál csak, hanem arra a mozdulatra, pillanatra, amikor zenész és hangszer eggyé válik, amikor a színpadon minden tér és idő megszűnik, a szereplő teste, gondolata és érzése lesz téridővé. A fotóst az foglalkoztatja, hogy az önkéntelenül vagy tudatosan felvett maszkok levétele után milyen közös tulajdonságok figyelhetők meg. Az embert mint egész lényt ábrázolja, megfosztva mindenféle álarctól, szereptől, hogy a lényegéhez eljusson. Thimár fekete-fehér felvételei egyben az árnyék és fény játékát is felmutatják.

A képeken megjelenő textúrák, a haj, a szőrzet fontos, de nem lényeges, a mozdulat morfológiai hasonlatosságán van a hangsúly. A szemek csukottak, nem nyitottak, befelé néznek a figurák, de nem merengenek. Mesterek. Kassák Lajos híres szabadverse jut eszembe: Mesteremberek.

Thimár Attila (1969, Budapest) 1993-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–történelem és összehasonlító irodalomtörténet szakon. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen docense.  Tagja a Magyar Írószövetségnek. 2014 januárjától a Kortárs folyóirat főszerkesztője. Irodalmi folyóiratokban publikál kritikákat, tanulmányokat, eddig egy verseskötete jelent meg.

Kamaszkora óta foglalkozik fotózással. Az analóg technikával kezdte a fényképezést, nagyítást. 2005-ben váltott digitális technikára. Többféle tematikus irányban készít képeket, azonban alkotásainak középpontjában mindig az ember áll.

Thimár Attila – OnStage / Színpadon című kiállítása

2015.01.06. – 2015.03.08.

Hadik Kávéház

1111 Budapest, Bartók Béla út 36.