Jelige: Fekete Miklós

Kavics az ablakban

 

 

Négy halottunk van. A rabbi imádkozik, többen mellette kuporognak, napokon át, arcuk teljesen átszellemül. Avarszínű a testük, finom, barna homok lep be mindent, mindenkit. Ötödik napja rostokolunk. Az első napon idegesen vitázunk, hová visznek. A második nap délutánján néhányan összeverekednek. Az SS a vagon deszkáin át lő közénk. Ketten összeesnek. Elnémulunk. A sarokba húzzuk a tetemeket. Egy apa és fia mellé. Mindketten epilepsziában szenvedtek, csaknem egyszerre múltak ki. A forróságban gyorsan oszlásnak indulnak a testek. Szalmával, pokróccal takarjuk le, nem használ. Hasuk felpuffad. A negyedik napon valamennyi hullának kirobban a hasa a felgyülemlett gázoktól. Bűzük borzalmas. Az asszonyok sikítani kezdtek, valami dermedt, merev hangon.

            - Csend! - üvölt be egy katona.

            Felrántja a vagon ajtaját, puskatussal ütlegel. Arca vörös, verejtékben úszik. Zihálva veszi a száraz levegőt, szeszszag árad belőle.

            - Csendet, disznó banda! - ordítja többször.

            Elfárad. Lekászálódik, becsapja az ajtót.

            - Vizet! - kiáltanak utána. Negyedik napja szomjazunk.

            - Gázt! Disznók! Az kell nektek, nem víz – ordít vissza.

            Elnémulunk. Tiszt szalad a katonához, elveszi puskáját, agyba-főbe veri. Fellélegzünk. Később hosszú tömlőkkel locsolják a vagonokat. Mivel több ujjnyi vastagon áll a por rajtuk, sár ömlik a belsejükbe. Próbáljuk megszűrni, bár néhány csepp vízhez jussunk. Egymást tapossuk.

            A hatodik nap reggelén nagyot rándul a szerelvény. Felhördülünk: remény és kétségbeesés keveréke tapad az arcokra. Ha jól számolom, tizenharmadik napja vagyunk úton. Egy heti ételt engedélyeztek. Elsőként a jól tápláltak dőlnek ki. A soványabbak jobban bírják, megszokták az éhezést. Kinézek a deszkarésen. A távolban sáros, lusta folyó hever. Fák sehol, néhány bokor, fűcsomó mered a földre. Estére még ketten halnak meg. A rabbi egyre imádkozik. Egyedül. Gyorsul a szerelvény, sietős füst csapódik a vagonokba.

            Dél van, hetedik nap. Éles kanyar után hirtelen lassulunk. Egymásnak esünk. Egy gyereknek eltörik a karja. Ordítani sincs ereje. Anyja a fejkendőjével köti fel a gyermeke karját. Szégyenkezve néz körül, nagy csomókban hull a haja, foltos a fejbőre. A vonat megáll.

            Rabruhás foglyok vízzel locsolják a talajt. Kétségbeesve nézzük. Szólni egyikünk sem tud, megdagadt torkunk a szomjúságtól. Kicsapódnak az ajtók.

            - Kifele! - kiáltoznak. SS egyenruhás katonák. A levegőben émelyítő, édeskés szag. Vigyázzba meredünk. Összeszámolnak. Egy SS végignézi a vagonokat.

            - Azokat is – mutat a hullákra. Mosolyog. Leráncigáljuk az oszladozó tetemeket. 

            Mezítelenre vetkőztetnek. Orvosi vizsgálat. Alig pillantanak ránk. Jobbra és balra választják az embereket. Az egyik sorban sok az öreg, a gyerek, a munkaképtelen, a nyomorék. Megnyugtatnak, rövidesen csatlakoznak hozzánk. Zuhanyozás, minden szőrzetünket lenyírják, fertőtlenítés. A karomba számot tetovál egy kopasz rab.

            - Nem vagyok zsidó – mondom.

            Vállat von. Olyan gyorsan dolgozik, hogy nem érzem a tűszúrásokat. Rabruhát kapok. Bűzlik. Szerencsére a cipőm megtarthatom. Sorakozó. Órákig állunk a mozdulatlan forróságban. Az SS hol itt, hol ott talál hibát. Egyikünk magas, a másik alacsony. A harmadik szemüveges, a negyedik nem húzza ki magát. Csattog a puskatus. Olykor reccsenés követi: bordák törnek. Távoli barakkra mutatnak, futólépésben indulunk. Újabb sorakozó. Néhányan kidőlnek a sorból. Őket elviszik. Este lesz, mire beterelnek a barakkba.

            Nedves szalmatöreken, húgyszagú, vékony pokróc alatt gondolok Flórára. Az első csók szelíd sóhajtás volt, remegés, már-már liliomtiprónak éreztem magam. Arca elpirult, a szíjjal átkötött könyvek a padlóra csattantak.

            - Jesszusom... - kapott utánuk. Melléje guggoltam. A második csóknál ajkai enyhén szétnyíltak. Arcát simogattam. Flóra felállt, zihált. Mintha kilométereket szaladt volna. Nyúlt a könyvekért. Enyhén eres kezét néztem, körmei kissé gondozatlanok. Tenyerén tintafolt.

            - Addig nem adom, míg igent nem mondasz.

            - Nem lehet. Kérlek. Apu megöl.

            - Este lesz. Kisurransz a házból... és kész.

            Nyájas, mézédes, márciusi est volt. Kavicsot dobtam Flóra ablakára. A halk koccanást örökkévalóság követte. A Duna partján Goethéről, Nietzschéről, Hegelről beszélgettünk. Később a költészetről. Kuncogva idézte Faludy Villon fordítását. Mondtam, Radnóti és mások nem nézik jó szemmel Faludy munkáját.

            - Az ők dolguk – vonta meg keskeny vállát.

            Magamhoz öleltem. Ajka éhesen tapadt a számra. Merészen húztam fel szoknyáját.

            - Vigyázz velem – suttogta.

            - Még nem?...

            Napokig hordtam törékeny illatát. Az egyetemen ritkán találkoztunk, futó pillantást vetettünk egymásra. Titkunk a heti két-három alkalommal ablakra dobott kavics volt.

            Hajnali három órakor ébresztő. Appel. Guggolunk, magasba tartott kezekkel. A tetvek csípnek, karom hasogat. Reggelire híg kávét kapunk. Csákányokat, lapátokat osztanak ki. Kerékpárutat építünk a tábor mellett. Dél körül az SS németül jól tudó ápolót keres. Jelentkezem. Anyám ápoló volt. Futólépés a kórházbarakkig, tarkóra tett kézzel. Átadnak Entress doktornak. Alaposan megvizsgál. Hamar rájön, hiányosak az ismereteim. Tisztálkodni küld, ruhát cseréltet. Figyelmeztet, vigyázzak a tetvekkel, flekktífuszt terjesztenek, az SS egy módszert használ a járvány megfékezésére.

            Csontvázakra aszott betegekkel van tele a barakk. Sokan mozdulni sem bírnak. Megemelem egyikük bűzös, gennyben úszó papírkötését, nyüzsögnek alatta a tetvek, csontig hatolnak. Gyakori a szelektálás. Többségüknek megváltás a halált okozó injekció. Tetemük a krematóriumba kerül. Feladataim közé tartozik a kórtörténet meghamisítása. A benzines injekciók helyett szívbénulást írok. Tarkólövés helyett agyvérzést. Dr. Entress felvilágosít: ne használjam gyakran ugyanazt a halálnemet, mert az életemmel játszom. Sokfajta gyógyszerrel rendelkezünk, de kevés mennyiséggel. A krematóriumból kerülnek hozzánk, feladatom hatásuk alapján osztályozni. Többségüket az SS használja fel. Nagy sikernek örvend a morfium, a nyugtatók, az altatók. Dr. Entress kizárólag azoknak a foglyoknak ad gyógyszert, akik arannyal fizetnek. Virágzik a feketekereskedelem. A krematóriumból áramlanak ki a javak. Pálinka, cigaretta, konzervek, karórák, dollár, arany, drágakövek.

            Esténként Flórával szeretkezem. Később hátradőlök, ő fejét mellkasomra hajtja. Hajával játszom, belebújnék, elrejtőznék. Kuncog, fűszállal csiklandozza arcomat. Verseket olvasunk, vitázunk egy-egy soron. Újabb mohó csók, újabb ölelkezés. Teherbe ejtem, vékony  kedvesem kissé nevetségesen hat a nagy hasával. Háromszobás lakásunkban hatalmas könyvtár. Meglátogatnak zenész barátaink. Beethoven, Chopin. Flóra a zongorának dől, egyik kezét a hasán nyugtatja. Első gyerekünk lány. A második fiú. Az egyetemen német költészetet tanítok.

            Több hónap alatt megtanulok közömbös lenni a halállal. Német nyelvtudásom némi tiszteletet kelt az őrökben. Gyakran megyek a krematóriumba. Főként morfiumot organizálok. Dr. Entress morfinista. Bizalmasa leszek. A Sonderkommando gondoskodik függőssége kielégítéséről. Az arany, ami a krematóriumból származik, vissza is kerül oda, morfiumért. Életemet kockáztatom. Ha az SS megtalálja nálam az aranyat, meghalok. Lopja az SS is az aranyat. Gondolom, a háború utáni időkre készülnek. Értelmetlen gondolat. Megtanulom elfogadni az értelmetlent.

Egy este erős fejfájással térek vissza. A doktor átnézi a gyógyszereket, megjegyzi, kissé sápadtnak tűnök.

            - Semmi bajom – ingatom a fejem.

            Vállat von, eltűnik. Ágyamra ülök, ráz a hideg. Éjszaka alig alszom. Reggelre magas lázam van. Nem jelentem. Végezem a napi munkát, alig látom az írógépet, papírt. Néhány napig bírom. Aztán egyszerre homályba borul a világ. Kínlódva összeszedem magam, jelentkezem a doktornál. Hasamon foltok vannak.

            - Tífusz – mormog dr. Entress. - Feküdnöd kell. Remélem, kibírja a szervezeted. Vitaminon kívül nincs semmi gyógyszerünk.

            Fürdő, fertőtlenítés után néhány injekciót kapok. Tiszta ágyba fektetnek, lázam 40 fok körül alakul. Delíriumba zuhanok. Flóra anyám öléből integet, lyukas harisnyát visel, körmei koszosak. Zsidó nagyanyám kereszt előtt imádkozik, rég elhagyta vallását. De ez is elég volt, hogy Auschwitzba kerüljek. Flóra leszáll a mama öléből, a barakkhoz közeledik. Kiáltanék, menjen innen. Túl gyenge vagyok, hogy vigyázzak rá.

            - Nem vagyok zsidó... - motyogom.

            - Pihenj, fiam – mondja az orvos. Először kedves. Arca halotti maszk, ereiben zöld halál kering.

            - Nem szeretem a benzint – nyöszörgök.

            - Kibírod. Ha a krízist túléled, minden rendben lesz.

            - „Ha szeretlek is, mi közöd hozzá?” - mondja Flóra az ajtóban.

            Dr. Entress kacag.

            - „Minden hegytetőn nyugalom van,/ a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot,/ a madárkák hallgatnak az erdőben./ Várj csak, nemsokára megpihensz te is.” - válaszolok Flórának.  

            - Goethe – csodálkozik a doktor.

            - Nem... Flóra az... Engedjétek be... - nyöszörgöm.

            - Vigyázzatok rá – legyint.

            Túlélem a krízist. Néhány nap múltán elég erőt érzek, hogy az udvarra vánszorogjak. Kucorgok a lépcsőn, még melegek a késő őszi nap sugarai. Foglyok vonulnak munkába. Az egyik elvágódik. SS katona kiált rám, húzzam be a kórházba a beteget. Odavánszorgok. Kínlódom az eszméletlen emberrel, de nem bírom mozdítani.

            - Mi a baj, zsidó? - ordítja a katona.

            Előírásosan vigyázzba állva jelentem, hogy most gyógyulok fel a tífuszból.

            - Vagyis gyógyszerre van szükséged – mormogja. Körülnéz, a földről marokra való kavicsot vesz föl. Letérdeltet. Számba tömi az éles köveket. Összenyomja állkapcsomat, többször puskatussal vág arcomba. Fogaim bereccsennek.

            - Nyeld le – kacagja.

            Mozdulatlanul térdelek, torkomon, szájamon folyik a vér. Az SS tarkómhoz illeszti pisztolyát.

            - Nyeld le!

            Egyenként nyelem a kavicsokat, fogaimat. A vér megkönnyíti a nyelést. Végül a katona kinyitja a számat.

            - Most meggyógyulsz – nyugtázza elégedetten.

            Térdelek az udvaron. Gyomrom visszaokádja a kavicsokat, fogakat. Egy ápoló észrevesz, odaszalad. Behúz a barakkba. Visszamegy a fogolyért. Meghalt, este kiírják a krematóriumba. Dr. Entress megvizsgál. Hat fogam maradt meg a bal állkapcsomban. Hangszálaim sérültek, nem tudok beszélni. Fertőtleníti számat, később fogász érkezik, eltávolítja a kiálló szilánkokat. Az ápolók szobájában az ágy alá rejtenek. Munkaképtelen lévén azonnal likvidálnának. Hetekig lázban fetrengek. Elmondhatom, az orvos morfiumfüggősége mentette meg az életemet.

            Gyógyulásom után az orvos egyre nagyobb mennyiségben követeli a morfiumot. Valami nyugtalanság uralkodik a táborban, olykor szövetséges repülőgépek tűnnek fel az égbolton. A transzportok egyre nagyobb mennyiségben hozzák az embereket, kiket azonnal megsemmisítenek. Tudok már beszélni, halkan, óvatosan, mert hangszálaim gyakran bevéreznek. Dr. Entress szerint nem is fognak teljesen begyógyulni. Búcsút vehetek a professzori állástól. Ha túlélem. A gondolattól kiráz a hideg. Először jut eszembe: túlélem.

            1945. január végén orosz csapatok érnek a lágerhez. A Vöröskereszt segítségével jutok haza Budapestre. Ideiglenes kórházba fektetnek. Szüleimnek írok levelet, kiderül, egyedül éltem túl a KZ-t. Flórának is írok. Reszketegek a sorok.

            Hetek múltán keres fel. Karján csecsemő. Önkéntelenül lököm ki a szavakat:

            - A mi gyerekünk?

            Csodálkozva néz.

            - A hangod, Istenem... Nem, nem a mi gyerekünk.

            Fordul velem a világ.

            - Nézd – mutat egy gyűrűt. Foglalatában egyszerű, csiszolt kavics van illesztve. - Ez az utolsó kavics. Amivel betörted az ablakot. Nem is tudsz róla – mosolyog.

            - A papa nagyon megszidott azon az este – csacsogott tovább. - Két pofont is kaptam. Hallották, ahogy betört az ablak. Gondolom, izgatott voltál. Akkor kaptad meg a jelentkezési parancsot.

            - Nem a mi gyerekünk...

            - Másnap ékszerészhez vittem a kavicsot. Most itt van. Hát nem édes? A mi emlékünkre, Miklós.

            Érzem, eltörik bennem valami megmagyarázhatatlan, kimondhatatlan.

            - Miért nem vártál rám? - kérdezem.

            - Mindenki tudta, hogy a halálba mentek. Amúgy is... vőlegényem volt. Tudod... - pirul el. - Közben...

            - Én is lehettem volna.

            - Te? - csodálkozik rám. - Hiszen te zsidó vagy. A papa soha nem engedte volna.

            - Nem vagyok zsidó.

            - Akkor micsoda?

            - Voltam gyermek, bölcsész, szerető, zsidó, fogoly, statisztika. Flóra! Hát te mondd meg, mi voltam és vagyok! Mi leszek! - kiáltom. A szavak bugyborékolva törnek fel torkomból.

            Némán ül az ágyamon.

            - Talán jobb, ha most elmegyek – motyogja később. Feláll.

            Mikor az ajtóhoz ér, utána kiáltok:

            - Azt a szót, hogy ember, mindenki elfeledte?

            Dacosan néz vissza. Csecsemője sír a karjaiban. Még egy pillantást vetek rá, aztán elfordulok. Ismét felszakadtak a hangszálaim. Nyelem a vérem.

            A sarokban rabbi imádkozik. Többen mellette kuporognak.

            Egyre nyelem a vért.