Akasszátok fel a bankárokat

Hétfő este tették közzé a hírt.

Kedden délután már világos volt, mi történt.

Többen elkeseredetten, ám a sors iránti bizalommal vonultunk a pesti irodához, amely előtt az utca már tele volt ifjakkal és vénekkel. Az Andrássy útra néző üveges portál tetején ott világlott a név, és hatalmas számok, melyek az elérhető kamatokat hirdették messziről.

Nem volt, aki proklamációt olvasott volna, csak a forgalom zajába fulladó kiáltozások harsantak innen-onnan: sehonnai bitangok! Adjátok vissza, amit elvettetek!

A fiókirodát feketébe öltözött biztonságiak védték, ha elszabadulnának az indulatok. De csend volt, súlyos csend. Döbbent várakozás. Az elkeseredés olyan volt, mint a görögtűz: semmi nem olthatta el.

A szemerkélő esőben két bennfentes jelent meg a bejáratnál, hogy megnyugtassák az egyre növekvő tömeget: mindenki kap majd egy igazolást. Egy igazolást? Újra kiáltások harsantak.

Urak, a törvény nevében!

Jogászok is érkeztek, hogy velünk egyesüljenek. A gyülekezők közül egy Boss öltönyös, arany karpereces fiatal férfi egyik cigarettáról a másikra gyújtott, közben folyamatosan telefonált. Körülötte szakadozott párbeszédfoszlányok, elharapott mondatok. Megmondóemberek, mindent jobban tudók. Csendesen sírdogálók, hajlott nyugdíjasok, fogcsikorgató üzletemberek. Esküszünk, esküszünk…

Ez egy csendes forradalom.

Egyre reménytelenebbnek látszott, hogy több órás várakozás nélkül jussunk legalább igazoláshoz, de a jelenlét volt a fontos, hogy itt vagyunk. Hogy sokan vagyunk.

Budára! Budára! A Széna téri irodánál kevesebben vannak! Ezek voltak a nép legtöbbször hallható kiáltásai. Látjátok ezt? Halljátok? Hát nem tudtátok, hogy nem lehet az idők végezetéig csinálni? Mi meg még nem tanultunk meg méltóképpen gyűlölni benneteket.

Többen választmányt akartak, ami majd tovább vonul a Felügyelethez, s ott felolvassa a követelést. Nemzeti Bank!  

Legyintések. Ez a kiszolgáltatottak forradalma.

Az illetékes irodavezető, aki egy kis késéssel megérkezett, sápadt vala és reszketni méltóztatott. A biztonságiaknak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, s még türelmünket kérték. Nincs türelem! Felelős minisztériumot, felelős politikusokat!

Senki nem tiszta, mindenki gyanús.

Még az unokáinkat is romba dönti, motyogja egy ősz férfi a sapkáját morzsolgatva. Nekem nincsenek unokáim, csak gyerekeim, kontrázik egy kemény arcú nő, de mindent nekik tettem félre. Egy fiatal pár nekidől a saroképület falának, némák mindketten, a járdát bámulják, szinte látni a tekintetük párhuzamos sugarait.

Néhányan a kitartó várakozás eltökéltségével leülünk a járdaszegélyre, és lelkesítő beszédeket tartunk magunkban, fejben – hátha van remény. De csak a düh dolgozik kiben-kiben vérmérséklete szerint. A hangtalanul mozgó ajkak mintha a fegyvert! fegyvert! szavakat formáznák.

Az arany karpereces, Boss öltönyös zsebre rakja a telefonját, mellém ül le, és monoton ingatja a fejét. Kötél lesz a nyakukon, mondja fölfelé, csak úgy az égnek, aztán hozzám fordul. Magának mennyi volt bent? Nincs többé bizalmatlanság, a távolságtartás eltöröltetett. Itt azonnal egy szóvá, egy érzelemmé olvad össze mindenki. Megmondom. Hah! Boldog ember! – bukik ki belőle keserűn. És magának mennyi? Megmondja. Hah, boldog ember!

Délutánra adták ki a sorban állóknak a nyomtatványokat, melyen igazolják a bentlévő összegeket. Az utca csendes, újra csendes. De az irodába egyre érkezik a népek új tengere.

Magam a Nemzeti Múzeum irányába indulok haza.

Egy papír a kezemben, rajta számok, tétel, vételár, mennyiség, végösszeg, bélyegző.

Húsz év. Húsz év rakosgatás. Húsz év megfontolt előrelátás. Húsz év gyűjtögetés apránként az árnyékban növekvő veszteséghez. Húsz év büszke, naiv, idióta lelkesültsége és meglendülő önbizalma, vigyük csak tovább, előre, előre, előre!

Most megtörve, tépve.

A zebrán átzúg a forgalom, sodródik tovább az élet. Arcok, neszek, fények, zajok, autók, buszok, fények, arcok, neszek, autók…

Sodródom velük.

Átkozó imádság.

Akasszátok fel a bankárokat. Akasszátok fel a brókereket, a politikusokat és a tanácsadókat. Akasszátok fel a vezérigazgatókat, a pénzügyi ellenőröket, a korrupt felügyelőket, a cinikus gazembereket. Akasszátok fel a kiskirályokat, a hatalmasokat, a császárokat, a félisteneket, a mindent felmarkolókat!

Csak marad még itt valaki.

 (A szövegben jelöletlen idézetek találhatók Petőfi Sándor naplójából, verseiből és a Tizenkét pontból.)