Ugrás a tartalomra

 

Egy pesti srác március 15-én

Már régóta tudjuk, hogy a belvárosban a Károlyi-palota kertje a béke szigete, de március 15-én aztán különösen – itt sem tömegtől, sem heves politikai szónoklatoktól nem kell tartania a meghitt ünneplésre vágyónak. Ráadásul a Petőfi Irodalmi Múzeum minden évben kitalál valami „meglepetést”, hogy ne formális rendezvények egymásutánja legyen az ünnep.

Kéri Piroska az ünnepség előtt, kezében a koszorúval

Idén mindjárt egy sejtelmes kalanddal kezdődött múzeumsétánk: elsőként a programban meghirdetett, már-már történelmi pillanatra, a híres dagerrotípia bemutatására voltunk kíváncsiak. A PIM birtokában található eredeti művet még soha nem állították ki, féltve őrzik, mivel fény hatására – de pusztán az idő múlásától is – egyre romlik az állapota. Épp ezért a műtárgy közelébe nem lehetett csak úgy odarontani: a teljesen elsötétített Erkélyes teremben volt mód megnézni szigorú rendszabályok mellett; a terembe egyszerre csak két látogatót engedtek be.

 

A nap is előbújt

Az oly sok rendezvénynek helyt adó, de most kiürített, sötétbe burkolózó helyiség már önmagában az ünnepélyesség hangulatával töltötte el az embert, de a középre kiállított műre pillantva ez azzal az esendőség-érzettel párosult, amit később Lackfi János is megidézett beszédében. Egressy Gábor híres dagerrotípiája egy olyan aprócska eszköz segítségével vált láthatóvá, amely a régi „kukucskálós” dianézőkre emlékeztetett. Az egészen halovány fényben kirajzolódott a tankönyvekben és annyi más kiadványban látható barnás-elmosódott ős-fotográfia, amely az első képrögzítési eljárással készült. Mint a PIM munkatársától megtudtuk, még soha nem volt kiállítva, s nem is tervezik a jövőben – nem tudhatjuk, száz év múlva látszik-e majd egyáltalán valami a szakadozott papíron. 

Az eredeti fotográfia csak ma volt látható

A kertben rendezett koszorúzásra igyekezve feltűnt egy kis csoportosulás az előtérben, és vezetőjüket kifaggatva kiderült, hogy ők a Városi Kul-Tour nevű egyesület. Rendszeresen tartanak tematikus, művészeti-irodalmi sétákat, nemcsak Budapesten, legközelebb például Szentendrén. Mi más lehetett volna a téma március 15-én, mint a „Városjárás Petőfi nyomában”, melynek rajtja és a célja is a PIM-ben volt. A bejárt útvonalon a sétára vállalkozók megtalálhatták a választ a papírlapokon kiosztott, egyes helyszínekhez kapcsolódó kérdésekre. Például, hogy mi működik jelenleg a Veres Pálné utca 24. szám alatti Festetics-házban, ahol 1844-ben Petőfi együtt lakott Várady Antal ügyvéddel, mivel újdonsült barátja a család alkalmazásában állt. Vagy arra, hogy mi látható a Petőfi téri szobor kezében. A séta és a kvíz persze bármikor teljesíthető, a részletek megtalálhatók az egyesület honlapján.

Az ünnepi koszorúzás immár hagyományosan a déli harangszó után következett, a Himnusz elhangzása után E. Csorba Csilla, a PIM igazgatója üdvözölte a jelenlévőket. Köszöntőbeszédéből megtudtuk: az intézménynek kettős ünnep ez a mai. 14-én vehették át ugyanis tevékenységük elismeréseképpen Belváros-Lipótváros díját, a Pro Civibus kitüntetést. Az igazgatónő hangsúlyozta: mindig is igyekeztek nyitott intézményként, múlt és jelen, valóság és irodalom összekötésével minden korosztály számára elérhetővé tenni a kultúrát. 

E. Csorba Csilla

Tintér Gabriella népdalénekes ’48 emlékét őrző dalai után Lackfi János mondott ünnepi beszédet, ám korántsem hagyományosat. A „Petőfi hármas tükre: szobor–személy–költő” című írásában Lackfi olyan közel hozta a költőt (és nemcsak emlékét) a hallgatósághoz, hogy a tankönyvekben is érdemes lenne közölni. A szobor keménysége és merevsége ellenében Lackfi a hús-vér költőt formázta meg történeteivel, amelyekben magát sem kímélte, felidézve például „szénné égését” a Brüsszeli Magyar Ház közönsége előtt, amikor a lámpaláztól belesült a Nemzeti Dalba.

Lackfi beszéde alatt a kert pázsitján álló szobor mögül egyszer csak előlépett egy fiatal srác, akinek zsigereiben lüktet a verstan és a ritmus – nem véletlenül kúsznak be a Ferenczi és a Racka Jam Petőfi-feldolgozásába Bob Marley, a távoli forradalmár dallamai –; aki költészete színtisztaságában, de magánéletében is kiváló érzékkel használja a színpadias gesztusokat; akinek valóban a hazája a legdrágább kincse, ezzel együtt kora egyik legtehetségesebb önmenedzsere; aki szó szerint véresen komolyan veszi a forradalom ügyét, s emellett máig felülmúlhatatlan paródiát készít az eposz veretes műfajáról – és még hosszan sorolhatnánk. Miért ragaszkodunk úgy hozzá, hogy a jelenből írjuk meg a múltat, miért ragaszkodunk a szobor keménységéhez, a humortalan halálváráshoz – gondolkodtatott el Lackfi beszéde, melynek tanulságaként feljegyeztük: sosem unalmas évről évre átgondolni, kiegészíteni, felfrissíteni a Petőfi-képet, és egy lépéssel közelebb kerülni a szobor mögött megbúvó sráchoz.

 

Lackfi János

Végül az író- és kulturális szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat: a Magyar Írószövetségét Zsávolya Zoltán, a PEN Clubét a PIM munkatársai, a Szépírók Társaságáét Kéri Piroska, a FISZ koszorúját Izsó Zita, Lesi Zoltán és Ayhan Gökhan; a Pest-Budai Petőfi Kör részéről Ratzky Rita és Hámori György emlékeztek, a Hadik Kávéház részéről Kenéz Réka és Bosznai Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól E. Csorba Csilla és Kalla Zsuzsa koszorúztak.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.