Jelige: Liz

Elfelejthetetlen vonatút

 

Pontosan 59 éve ugyanígy egy vonaton ültem. Akkor sokkal többet jelentett számomra a vonatút. Magát a szabadságot. Akkora már rég elfelejtettem milyen érzés is a boldogság, a felszabadultság, a megkönnyebbülés. A szavaknak már a jelentését se ismertük, de ezen a napon újra értelmet nyertek. S most, a vonat robogása, a pályaudvar szaga, az embertömeg, mind felidézte bennem azt a napot. Azt, amelyet több mint 10 évig vártam én, s sokan mások. De végül eljött sok megpróbáltatás, kín, s gyötrelem után.

Ki gondolta volna, mikor 1944-ben behívtak sorkatonának, hogy Beszterce- Naszód megyétől egészen a Ferenc József- földig visznek minket. Fél év világosság, fél év sötétség, és dermesztő hideg.

Az évek alatt sok emlék elszállt, de a múltam örökre nyomot hagyott bennem. Pedig szívesen ott hagytam volna néhány pillanatot a csatatéren vagy a lágerben. Az emlékek azonban nem kérdeztek meg arról, hogy akarok e rájuk emlékezni. Egy- egy halott szempárt vagy könyörgő hangot pedig nehéz elfelejteni.

Most is hallom Pataki utolsó mondatát, s látom magam előtt, hogyan csuklik össze.

Rahó környékén voltunk, semmi több, mint célpontok. Gyanútlanul beszélgettünk, csak néhányunknál volt fegyver, mikor lövések záporát kezdtük hallani. Gyorsan a földre vetettük magunkat, nem tudtuk, honnan lőnek ránk, de sorra kaszáltak le minket a fegyverek. Képzett lövészek voltak, minden célpontra hatásosan, halálosan lőttek. A csatatéren pedig nincsenek emberek, csupán öldöklő gépezetek és célpontok. S mikor ki vagy? Nehéz megállapítani.
Lengyellel kúszni kezdtünk, kúsztunk az életünkért. De a menekülő ember nyílt célpont az oroszoknak.

–        Bajtársak, ha Istent ismertek, ne hagyjatok itt! – hallatszott Pataki kiáltása.

Haslövést kapott, képtelen volt a mozgásra, de nem hagyhattam ott. Visszakúsztam érte és a karabélyom szíjába kapaszkodva húztam tovább, de lassan haladtunk, túl lassan, ő pedig annál több vért vesztett. Minden erejével küzdött, erősen szorította kezében felesége képét, s imádkozott, hisz csak ennyit tehetett életéért. Hiába volt minden. Kiszúrtak minket, 3-4 lövést belénk eresztettek. A nagy sokktól magam elé bámulva vártam, hogy ki marad életben. Fogalmam sem volt, melyikünk vére folyt a testemen. De akkor Pataki erejét vesztette, kicsúszott kezéből a fénykép, s végleg összecsuklott.

Neki köszönhetem, hogy élek. S ez volt az első frontélményem. Innentől kezdve hinni akartam, hogy nem hiába halt meg, miatta akartam életben maradni a végéig bármi áron.

A Donnál harcoltunk. Szörnyű hideg volt, de az időjárás a barátunk, mondták. Mi pedig próbáltuk elhinni, de egyre jobban fáztunk. Csak a rum fűtött minket, ami a halálba is vitt sokunkat. Hihetetlen mennyiségű sebesült volt a csatatéren, volt, akinek se keze, se lába nem maradt, s ordítva kérték, hogy lőjük le őket, szabadítsuk meg a fájdalomtól. Mellettük a mi sérüléseink, egy szilánk, egy törött csukló csupán semmiségek. Így magunk, s egymás szanitécei voltunk.

Távcsővel engem is kiszúrtak, de a lövés csak a sisakomat érte, szerencsém volt. Reflexből kilőttem a célzó kozákot, ölni csakis így lehetett, gondolkodás nélkül. Órákkal később sikerült visszavonulnunk, de az ukrán partizánokkal mindenkinek meggyűlt a baja. Kis csapatokban bukkantak fel, mikor a legvédtelenebbek voltunk. S mi volt a legnagyobb különbség köztünk? Ők nem parancsszóra öltek. Maguktól, haragból.

1944. április 15-ét írtunk, és Delatyn környékén lehettünk.

–        Nem háborúzunk tovább! – jelentette ki a szakaszvezető, amikor már nem volt visszaút, bekerítettek minket.

Az oroszok is fáztak, éhesek voltak. Sztálin azzal biztatta katonáit, hogy lesz még a kása mellé hús is, csak harcoljanak.

Akarattal estünk fogságba, a szakaszvezető akaratából, de nem volt más megoldás, már nem volt se lőszerünk, se élelmünk. Belehánytuk a fegyvereinket a Prut folyóba és a Jenyiszej folyó mentén vittek minket északra, s még északabbra…

Rettenetes zsúfoltság volt a láger udvarán. A tekinteteket fürkészve csupán kétségbeesést és lemondást láttam az arcokon. Néhány hozzátartozó a dróton kívülről ordított, bőgött. Talán akkor, a drótok között fogták meg utoljára egymás kezét. Akkor már éreztük, jobban meg kellett volna becsülni azt a bizonyos utolsó érintést.

Sorokban állva szőrtelenítettek minket, egy szál szőr sem maradt rajtunk. De a megszégyenítések sorozata folytatódott a komissziókkal. Anyaszült meztelenre vetkőztettek, majd meghúzták rajtunk a bőrt, ebből állapították meg, hogy milyen munkára vagyunk a legalkalmasabbak.

Sokszor pedig orvostanhallgatókat hívtak, főként nőket, akik csupán kísérleti nyúlként kezeltek minket, teremnyi diák tanult a meztelen testünkön.

S miről szólt az a bizonyos 10 év lágeri élet? A munkáról. Soha nem esett nehezemre dolgozni. Nem veszthettük el az eszünket, valamivel le kellett foglalnunk magunkat. Téglagyárban dolgoztam 5 évig, majd tovább mentünk még északabbra, Dugyinkába. Itt 8 hónapot töltöttünk szénbányákban. Ahogy teltek múltak a hónapok, folyamatosan egyre északabbra kerültünk. Szibériában erdőt irtottunk, fát vágtunk napi 12 órában. Monoton napok voltak ezek, dolgoztunk és dolgoztunk. Ezzel párhuzamban pedig sorra hullottak ki mellőlem az emberek. Sokan megbetegedtek, s annyira legyengültek, hogy nem bírták tovább.

Egyszer én is hibáztam, mikor nyers vizet ittam a csapról. Órákig gyötörtek szörnyű kínok, majd egy sötét szobában ébredtem. Semmi fény, semmi hang. A sötétséget és a bezártságot akkorra már megszoktam, de valami nyugtalanított. Órákig feküdtem mozdulatlanul, legyengülve, s abban a hitben, hogy egyedül vagyok. Ahogy elkezdett világosodni egy apró fény szűrődött be a résnyire nyitott ajtón, s észrevettem, hogy az orvosi szobában fekszem, de nem vagyok egyedül… A sápadt, merev test látványától már nem ijedtem meg, de az undorodástól egészen a gyászig kavarogtak bennem az érzelmek. Még most is kiráz a hideg.

Aznap csak egy két darabka falatot kaptam enni, a gyengébbnél is gyengébb voltam. A testet pedig nem vitték el, csupán letakarták. Órákon át a lepel alól kilógó szürke kezet bámultam. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. A hullaszag pedig már átjárta az egész termet.

Valamikor délután érkezett meg a kocsi, melyre tárgyként górták fel az aznapi termést.

1953. március 15-e volt a változás napja. Sztálin halálának kihirdetésekor csöndben figyeltük a reakciókat. A legnagyobb csendben.

-         Ne mozdulj, mert Sztálin felébred! – mondták.

Mindenkiben felmerült, hogy most talán végre hazamehetünk. Vége. Még egy apró mosolyt is láttam néhány ember (vagy emberhez hasonló gépezetek) arcán. De hamar megkaptuk a választ a fel nem tett kérdésünkre.

-         Amíg Oroszország fel nem épül, egy hadifogoly sem mehet haza. ­– Most is visszhangzik bennem ez a mondat.

Ekkor már a Ferenc József- földön voltunk -70 fokban. Szibéria ehhez képest még nem is rossz hely. Lefagyott a körmöm a lábam ujján, az arcomon pedig még mindig látszanak a fagyás nyomai. De Sztálin halála meghozta a változást. A napi 20 dkg kenyerünk mellé kaptunk, uborkát, káposztát, néha még húst is. A munkánkért pedig fizetést is kaptunk. Szabadon engedtek minket, bejárhattunk mindent 50 km-es körzetben. Eljárhattunk szórakozni, minden férfira 8-10 nő is jutott. Még iskolába is járhattunk, ahol oroszt tanítottak. Bár ennyi év után már folyékonyan beszéltük a nyelvet.

Nem hibáztattuk egymást. Katona és fogoly egyaránt áldozat. Nem tehettek semmit értünk. Együtt fociztunk, s talán egy-egy napra sikerült is elfelejtenünk, hogy kényszerből vagyunk ott…

1955. szeptember 12-én este 12 órakor megnyílt a mennyország kapuja. 520-an jöhettünk haza 10 hosszú év után. Abba a hazába, melyet már nem is ismertünk. Mi voltunk az utolsó magyarok az orosz földön. A lágerparancsnok velünk együtt ünnepelt 500 liter borral. Most is hallom a nevem, ahogy 36-ként kimondják. S újraéledt bennem az az érzés, melyet már rég elfelejtettem: izgatottság. S pont úgy robogott hazafelé a vonat, mint most. Valami még is más volt. Csak úgy szárnyalt a vonat az énekünktől. Életem legboldogabb pillanata volt, mikor november 12-én befutott a vonat Nyíregyházára. Kereken egy hónapig utaztunk, de oly gyorsan eltelt, akár egy másodperc. S mit jelentett számomra a haza? A szabadságot. Az esélyt arra, hogy válasszak, hogy döntsek. Olyan fogalmak voltak ezek, melyeket már rég elfelejtettem. De az újra megismerésük édesebb volt mindennél.

Megannyi hős, áruló, szenvedő vitte titkát a sírba, s hallgatott elfojtva magában az érzéseket. Mert erről senki nem beszélt, eszébe sem jutott. Elástuk magunkban az érzéseket, de ez a seb örökké seb marad, már nem fog begyógyulni, mára már beláttam. Ezt a sebet kicsit feltéptem, s hagytam vérezni.

Akárhányszor becsukom a szemem, látom magam, ahogyan a halottak, s haldoklók között lépkedem. Évekig féltem attól, hogy mi rejlik a saját szemhéjam mögött. Más csatáját vívtuk, s sokan valaki más eszméjéért adták életüket. S akárhányszor felülök egy vonatra, ez mindig eszembe fog jutni.

 

 

A novellámban két hadifogoly életének története fonódik össze. Ruzsinszki József ma 92 éves, Kálmánházán él, s volt szerencsém ahhoz, hogy órákon át hallgassam beszámolóját. Néhány fényképet, s ereklyét is kaptam tőle.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ruzsinszki József a bal oldali képen a középen álló férfi, bal és jobb oldalán két katona. A kép készítésekor 33 éves volt. A jobb oldali kép pedig a beszélgetésünkkor készült.

 

 

Néhány életesemény Pál István hadifogoly naplójából származik. Riportomat Tar Józseffel készítettem, aki ajándékba kapta ezt a naplót sógorától. Pál István ebben összefoglalja egész életét 1920-tól egészen 1990-ig.