Utolsó posta – Szücs András versei
Utolsó posta
SZÜCS ANDRÁS VERSEI
Mányoki Endre szerkesztésében
RIMBAUD
Hajnal szöktet. Őszbe virrad holnap.
Ki éri most utol pacsirta lelkem?
Sarkaimban ívlámpák loholnak.
Szédülök. Vonagló ég felettem.
MÁGIA
szürkül az udvar. mind feketébb.
láncaveszetten szűköl az ég.
homlokomig vágtatnak a fák,
és száll a hajad, mint a szemét.
labda a szó. jön. kútba dobom.
légy a kutam te az udvaromon
és mint szívben a szívdobogás,
visszhangod legyen oly monoton.
és hullik a szó, felhabzik az éj
szád pereméig, mint a fekély.
mit tudom én, hogy megmaradunk?
szürkül az udvar. mint a fehér.
ÉVGYŰRŰ
a legvégét még megnyomod,
elképzelsz, kapkodsz, félbehagysz,
a kávéfoltos alkonyok
kikezdenek, mint szép tavaszt
a nyárelő, mi túl korán
vert éket vágyad és közéd,
miért ma Isten ignorál
és nincsen benne semmi szép.
és nem mondod, hogy akkor is,
hogy túlélés, hogy megszokás,
nevetsz, de arcodon tövis
lesz minden új osztozkodás,
belépsz majd és kihűl a ház,
és elfogysz mint a holdgerezd,
cigit tekersz, ablakhoz állsz.
akár először. esni kezd.
TESTAMENTUM TESTIMONIUM
a percek épphogy elhasználni jók csak.
tanulság nélkül állok féluton.
semmihez sem illő foglalatnak,
van még versem és szívritmusom.
tanulság nélkül állok. féluton
a sár, az ég, már áthatolni vastag.
de van még versem és szívritmusom:
ha kell majd, hát legyen, mit hátrahagyjak.
KÉBÁR
a napsütötte udvaron
talállak akkor, arcodat
befogta már a föld, a fény,
talán ez lesz az virradat,
talán a tegnap éjszaka
sötétje csak mi megfakult,
de akkor honnan érkezett
e sok-sok napsütötte folt?
mi egyre biztosabban, és
kibírhatatlanabbul ég,
mint régi hajnalon mikor
lesújtott ránk a nyárderék,
mióta így talállak itt,
s mióta nincsenek jelek,
a föld, a fény takarta el
a megnyilatkozást veled.
de még kiönthet egy folyó,
mi végül ezt is elfedi,
és e semminek megint
előröl kezdhetünk neki.
A SZÉTTÖRT TÜKÖR
1
lassan elképzellek megmosolygod
csöndes leszek letagadhatatlanul
hasonló a törődött berkenyékhez
kiket félholtra vertek a legelső fagyok
2
s egy soha meg nem festett vidéken
gyökeret eresztenek a hiányzó szavak
ott miden tavasz egy kulcsfordulás
felismerés öntudatlanságunk egy zugában
3
hajolgatok amíg kihűl az este
és bánat hengergőzik rám a fák felől
s a vizek visszatérnek a hegyek közé
utána elárultatik minden tiltakozásom
utána minden látható
4
egyetlen csukott szem lesz a világ
a forró egek oszlopai közül egyet
a város felé hajít a névtelen halász
hajnal hömpölyög arcunk helyén
BALLADA
1
tenyeremben tartottam a hulló falat.
emlékszem, minden szemcséje igézett.
magunkat láttam: dirib- darab,
vesződve fényben, mint föld alatt,
s végül megállapodva egy tenyérben:
a nyárban. talán egy délutánon éppen,
mikor hallgatnak már a fecskefészkek.
2
messze már lakóhelyünknek tömbjei.
a gyúlékony szélben csak fák inognak,
mintha újra tudnák tölteni,
mi bennünk rég árnyékukkal teli,
befejezett és kikezdhetetlen:
hogy testvérek leszünk a félelemben,
és minden pimaszságunk kiolvad.
VONATIMA
Az ég a szívben újra, mint
kötött pályán csatangol.
Sötétek lesznek útjaim.
Elfordulok magamtól.
A nem-teremtett Párhuzam
sínpárjaként teremtmény
így vagyok. Az ég zuhan
nemlétem végtelenjén.
Az évszakok s a krétaszín
lámpák is elmaradnak
a feledkezés töltésein.
Csapódik, süvít az ablak
előkeresni tagjaim,
hogy könnyedén találj el!
Elfáradtunk Élohim!
Ta-dam! Tadam-tam!
Ámen.
KAPITULÁCIÓ-KÖRPÁR
Legalább letenni volna fegyver.
Nézd, a föld, a fény milyen nyugodt.
Félek, hogy elfelejtem, mért kelek fel,
s hogy ettől majd aludni nem tudok.
Nézd, a föld, a fény milyen nyugodt.
Félek, hogy elfelejtem, mért kelek fel,
s hogy ettől majd aludni nem tudok.
Nézd, a föld, a fény milyen nyugodt!
Az emberélet útja ócska holmi,
s hogy ettől majd aludni nem tudok,
újra megtaníthat zúgolódni.
Az emberélet útja ócska holmi,
ha rendre nincs remélni ötletem,
de újra megtaníthat zúgolódni,
s a rettegésre nyelvet öltenem.
Ha rendre nincs remélni ötletem,
legalább letenni volna fegyver,
s a rettegésre nyelvet öltenem,
hogy félek, elfelejtem mért kelek fel.
UTOLSÓ POSTA
A fák fürkésző, csendes mozdulása,
évmilliónyi május ring felettünk.
Elegendő,
földet
és utat találni.
Eltévedni,
és elpihenni.
De beleunsz toporgásomba végül,
hát zörgesd fel álmaidból a reggelt,
hogy meglásd: végül tényleg senki sincs,
kívül kilincs,
belül bilincs,
s ki megjön ujjai közt csikorgó egekkel;
nagyon vigyázz kedves.
Utolér a tenger.
