Jelige: kaddis – Esszé Kertész Imre A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című kötete kapcsán

Jelige: kaddis

Esszé Kertész Imre A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című kötete kapcsán

Családom a másik diktatúrától szenvedett többet. Nagyapám egy évig volt az egyik magyar lágerben. Télen is, betört ablak mellett. Azt mondta, ha választania kellene az (I. világháborús)öt éves frontszolgálat és a láger között, az előbbit választaná. Mégis azt mondta a családjának, a bosszú eszükbe ne jusson. Nem politikai okokból internálták. Úgymond bojkottálta a szántást – ti. nem volt jószág, amivel szántsanak. Elvették mindenüket; később hívták volna egy állami gazdasághoz vezetőnek. Aki felvette a telefont, azt kérdezte: kit adjak, a kulákot? A válasz az volt, nem, az aranykalászos gazdát. Nagyapa akkor már halott volt. Halálát nem a lágerben eltöltött egy év, hanem betegség okozta.

Az, hogy én kulákivadék vagyok, nekem már semmi hátrányt nem jelentett, bár emlékszem egy mókás jelenetre. Általános iskolában volt egy nehezebb sorsú osztálytársam. Szép arcú, vékony lány volt, halvány emlékeim azt mondják, kedveltük egymást. Valamiért megharagudhatott, mert kissé agresszív nővérével felháborodottan kiabáltak utánam: kulák, kulák. Kellemetlen volt, de magamban csak nevettem. A lelkiismeretem tiszta volt, ha valakivel vitába keveredtem, előbb-utóbb rájöttem, mit és hogyan hibáztam, de ez esetben ma sem tudom, mi váltotta ki a felháborodást. Nemigen tudhatták, hogy nagyapám révén van abban igazság, amit hallgathattam a nyílt utcán - egyszerűen, mivel mi jobb anyagi helyzetben voltunk, szitokszóként használták. Furcsa módon sem akkor, sem ma nem nehezteltem/neheztelek rájuk.

Minden nehézség ellenére, amit a „sarlós-kalapácsos” diktatúra ránk mért, a családomat ért szenvedést soha nem éreztem összemérhetőnek azzal, ami a zsidókkal történt. Megint egy gyerekkori emlék: állunk az óvodában, a sorban, előttem egy kis fekete, anyajegyes fiú. Zsidó, súgta a kis óvodástársam a fülembe, és nekem összeszorult a szívem. Nem meséltem el a szüleimnek, azt hiszem másnak sem. Itt mondom el először.

És talán a fenti két eset magyarázat a két rendszer iránti viszonyomra: az egyiket nevetségesnek gondoltam, amely nevetségességgel többé-kevésbé mindenki tisztában volt, a sértő és a sértett is, a másik valami jeges lehelet, az eleve kirekesztés, megbélyegzés és gyűlölet.

(Én a puha diktatúra gyermeke voltam, a mindennapjaimat nem érintette már kitelepítés, padláslesöprés, a nagyszüleim tragédiáját úgy éltem meg, hogy az egy jobb rendszerért elszenvedett elkerülhetetlen áldozat volt. Nagyon sok tehetséges, főképp paraszti származású fiatal között tanultam; azért, hogy ők idáig juthattak, és azért, hogy magam körül sem a faluban, ahol felnőttem, sem a városban, ahol tanultam, nem láttam nyomort, becsültem a rendszert. Igen, fiatalon hittem abban, hogy közösen húzunk egy szekeret. Egy magánéleti krízis miatt az ideggyógyászati szakrendelő folyosóján együtt ültem egy kedves volt tanárnőmmel. Beszélgettünk keveset, és azt mondta: hitt ebben a rendszerben, de úgy gondolja, soha ilyen aljas módon emberek bizalmával nem éltek vissza. Akkor azt mondtam neki, hogy én még hiszek.)

*

Kertész Imre azt írja, a szocializmus évei alatt nem lehetett beszélni a Holokausztról. Abban biztosan igaza van, hogy nem úgy, ahogy ő azt íróként és túlélőként hitelesnek érezte. De azért lehetett róla tudni. A Gulagról viszont nem. Semmit. Ami a történelmet és a politikát illeti, engem a rendszerváltásig egyik sem érdekelt. A rendszerváltás kinyitotta a szememet, elkezdett érdekelni a politika, és mintegy következményképpen, a történelem. Időm persze nem volt, hogy minden hiányosságomat bepótoljam, de már nem helyeztem magam kívül és felül az eseményeken és előzményeken. Tehát arról is lehetett volna szó, hogy a Gulagról, és a rendszer egyéb bűneiről tájékozatlanságom miatt nem tudtam, de nem tudtak erről politizáló kolléganőim, ismerőseim, barátaim, családom sem. Talán ezért nem vált mítosszá a Gulag, mert nem tudtunk róla, mint ahogyan sok minden másról sem. Én szigorúan csak annyit, amennyi velünk történt, arról is keveset beszéltek otthon.

Trianonról tudtunk. Néha, visszafogottan, otthon is emlegették, leginkább anyai nagymamám, de nem vált mítosszá az sem. Bennem biztosan nem. Az anyaországhoz tartoztam, volt egy természetes magyarság tudatom, de a veszteségekkel nem foglalkoztam. Később egyre gyakrabban találkoztam olyanokkal, akik a környező országokból, elsősorban Erdélyből áttelepültek. Ezek a szembesülések néha megrendítőek voltak. Lassan megértettem a fájdalmaikat.

*

Feltétlenül különbséget kell tenni a Gulag és a málenkij robot között. A málenkij robot egy vesztes háború eredménye volt. Igazságtalan hadisarc, de (lehet elkerülhetetlen) döntéseink következménye. A Gulag viszont a rendszerből következett, mint ahogy az is, ami nálunk 48-56 között történt, és amit úgy emlegetünk, hogy az ötvenes évek. A forradalom nekünk még ellenforradalom volt; a falumban a rendőrkapitány nem engedte, hogy a tömegbe lőjenek, ezt többször emlegették otthon is - csak jóval később értettem meg, hogy ez akkor milyen okos és bátor döntés volt. Egy évtizeddel később középiskolában osztályfőnöki órán nagy vita volt ötvenhatról. Történelem szakos hallgatókról olvasott fel tanárnő egy szemelvényt – elmarasztalták benne az (ellen)forradalomban részt vevő diákokat, és én a védelmembe vettem őket. Nem ötvenhatot – az érvelésem lényege valami olyasmi volt, hogy ha a márciusi ifjakat hősöknek tartjuk, ezeket a fiatalokat sem ítélhetjük el, csak véletlen szerencse, mondtam én akkor, hogy előbbiek hősök, és balszerencse, hogy az utóbbiakat ostoba bajkeverőknek kell tekintenünk. Nagy vita volt, tanárnő végül nekem adott igazat. Később tudtam értékelni azt is, hogy a mi gimnáziumunk jóval szabadabb szellemű volt, mint általában akkoriban a középiskolák, határozottan a javunkat akarták, és a kinyilvánított eltérő véleményeket nem torolták meg.

*

Az eddig írtak nem kapcsolódnak szorosan a holokauszthoz, mégis fontosnak tartottam, hogy leírjam, milyennek érzékeltem magam körül azt a rendszert, amiben felnőttem, hogy éltem át, ami velem és családommal történt, viszonyulásaimat a történelmi eseményekhez. Nem vagyok Holokauszt túlélő. Arról, hogy mi történt a háborúban a zsidósággal, tudtam, de emlékeim szerint elsősorban filmekből. Családi beszélgetésekben is előfordult, érintőlegesen. Később úgy alakult az életem, hogy közelről, mondhatni drámai módon szembesültem sorsokkal, és ezek hatása alól nem tudtam, és nem is akartam kivonni magam.

Ezért is döntöttem úgy, hogy írok a Holokauszt pályázatra, nem történetet, mert közvetlen személyes emlékeim ehhez kevésnek éreztem, hanem reflexiót - mert valójában csak reflexiónak tekintem, gondolatoknak egy-két elolvasott könyv körül. Kertész Imre szemlélete olyan újszerű megközelítés, amit én is át tudok élni, a saját életemhez, sőt, a saját magyarságomhoz hozzá tudom kapcsolni. A transzcendens iránti igényével és alázatával olyan megrendítő távlatot ad a szenvedéstörténetnek, ami bennem is megszüli a katarzist, a keresett miértre adott válasza pedig továbbgondolható, és továbbgondolandó.

*

A címben jelölt esszékötet - amely bár különböző időpontokban készült írások és riportok gyűjteménye, nagyon egységes - alapvetően három kérdést jár körbe: az újkor diktatúráiban a személyiség megszűnése/kiiktatása, Auschwitz mítosszá válása, a mítoszok, a transzcendentális élmény fontossága.

Az Auschwitzhoz vezető út legfontosabb előzményének azt a személytelenséget és iparszerűséget látja, ami a totalitárius államok jellemzője.

Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita, s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége.

Ezért határozottan különbséget tesz a náci ideológia, a tömegméretekben megszervezett gyűlölet, és a XIX. századi antiszemitizmus között. Határozottan tagad minden olyan törekvést, amely ez utóbbiból vezeti le a XX. századi Endlösungot.

Wagner igencsak kellemetlen ember lehetett és nagy antiszemita volt, ám figyelembe kell vennünk a jellemét, azt, hogy hatalmas műve megalkotása során nyilvánvalóan a gyűlölet érzésére is szüksége volt, és ez a benne lakozó gyűlölet a zsidók ellen fordult. Ez azonban még nem teremt meg egy Hitlert.

A legfontosabb oknak a személyiség erőszakos megszüntetését látja, és ebben nem tesz különbséget a két diktatúra között:

Elborzaszt a könnyűség, amivel a totalitárius parancsuralmi rendszerek az autonóm személyiséget felszámolják, s amivel az ember egy dinamikus államgépezet pontosan illeszkedő, engedelmes alkotórészévé válik.

És a következtetése, amit az ember hárítani szeretne, de nem tud, különösen, ha maga is hasonlóképpen gondolkodik erről:

A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége.

Hitler lehet politikai véletlen. Auschwitz azonban nem.

Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben – ez az a gondolat, amit Kertész Imre az egész könyvön keresztül ismétel, de amely gondolatok a hazaérkezése utáni riportokban is fellelhetők.

Valójában fizikai létezésünk jelenleg nem biztosítható másképp, minthogy egyéniségünk egy részéről lemondunk, és azt bérbe adjuk valamilyen munkafolyamathoz, eltérő szinteken. Az egészre vonatkozó döntéseink korlátozottak.

Ez a csavar jelleg az adott részterületen önálló feladatok megoldását jelentheti, és tevékenységeink, ha döntéseinkben nem is, érzetben jelenthetik az egész működése felett érzett örömünket.

E mellett kellene megteremtenünk vagy felismernünk azt a mítoszt, amely saját egyediségünket teszi átélhetővé, és nem fogaskerékként, hanem egész személyiségünkkel kapcsol bennünket a környező világhoz.

A munkamegosztás a régebbi társadalmakban is természetes volt, és ez a munkamegosztás egy nagyon szigorú hierarchia keretei között működött. A különbség az, hogy:

Valaha az ember Isten teremtménye volt, tragikus sorsú, megváltásra szoruló kreatúra. … Már nincs szüksége megváltásra, mert nem visel felelősséget önmagáért. Az ideológia megfosztotta őt kozmoszától, magányától, az emberi sors tragikus dimenzióitól.

A mítoszt hiányolja Kertész Imre, és az emberiséget ért veszteségekkel szembeszegezi azt az élményanyagot, amelyet a zsidóság szenvedett el a Holokauszt folyamán. Megváltásként értékeli, tragikus áldozatként, amelyre egy nép kényszerűségből tett szert, ésami által életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot.

Az átélt szenvedés katartikus hatásában, a szenvedés által megszerzett tudásban hisz:

a mostani zsidóság a holocaust élményével kapcsolatban egy olyan tudást birtokol, ami szerintem világélmény. És mint világélményt hordozzák azok, akik éppen hordozni akarják, de nekik nem feltétlenül kell zsidónak lenniök: Pilinszky például szintén ebben látta a megfogalmazás lehetőségét, és ennek a világon semmi köze a zsidósághoz.

Pilinszkynél Auschwitz és a kereszt összekapcsolódik, ezek költészetének alapjai. Kertész Imre a keresztet tiszteli, de nem tartja mai mítoszképző élménynek. Utolsó kötetében, A végső kocsmában mégis azonosítja egymással a soá és a krisztológia problémáit (Magvető). Pilinszky és Kertész művészetekről alkotott véleménye, az erkölcsi és létre vonatkozó kérdései és az ezekre adott válaszai az eltérő gyökerek ellenére egészen kivételes hasonlóságot mutatnak:

Az áldozati lét, mint vállalható erkölcsiség.

Az egzisztencialista emberszemlélet, a transzcendens élmény, mint a létezés értelme, a valódi mítosz szükségessége.

Dosztojevszkij, mint legmeghatározóbb olvasmányélmény.

Idegenkedés a posztmoderntől - szerintük a posztmodernt a nihil, a mítosz hiánya hozza létre. Pilinszky a látszat stiláris bizonyosságáról beszél, Kertész ellenkezőleg, stílustalanságról, mégis nyilvánvalóan ugyanarra gondolnak.

*

De mi is az a mítosz, amit annyira hiányol és annyira fontosnak tart Kertész és Pilinszky is? A mítosz a létező, a megtörtént események olyan különleges eszenciája, amely úgy visz egy másik világba minket, hogy mindeközben a földhöz is tartozunk. Mintha ég és föld között lebegnénk, közelebb a földhöz, mégis kilépve a földhözragadtság szellem nélküli állapotából.

A mítosz hiánycikk ma is, a fogyasztói társadalom nem kedvez a mítosznak, sőt minden mozzanata annak ellenében hat. Mégis meg kell teremtenünk - mindenkinek a saját mítoszát, a saját szenvedéséből. Mert, egyetértve Pilinszkyvel: Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen.

Nem kell keresnünk a szenvedést. Az megtalál mindenkit, ha másért nem, azért, mert az önérvényesítésért folytatott küzdelem belénk van kódolva, és ezt mindig, illetve előbb-utóbb valamilyen formában a veszteség érzete kíséri. De az a szenvedés, amit átélünk, kellő érzékenység mellett képessé tesz bennünket az együttérzésre, ami ráébreszthet bennünket arra, hogy a saját szenvedéseinket a helyén kezeljük, és megrendüljünk a felett, amit mások átéltek, átélnek.

*

Ha a mítosz csak a szenvedésből születik, túl sötét lesz, és nem ad vigasztalást. Az emberi élet teljességéhez az öröm is hozzátartozik, saját életünk „kis mítoszában” a szenvedéseink mellett az örömeink is ott vannak. A kereszténységben ezt a feltámadás hordozza, de fellelhető Jézus életének mozzanataiban is: az apostolokkal és a falubeliekkel való közös vacsorákban, a gyógyításokban, az élet mindennapi örömeinek elfogadásában. A többi nagy mítoszban is ott az öröm. Az antik tragédiák mellett a vígjátékok. De milyen öröm születik Auschwitz után, amely után nem lehetséges többé boldogság? Milyen öröm teremhet Auschwitz poklából, amelyet a zsidóság elszenvedett, abból a tragikus mítoszból, amelyet az Auschwitzot megjárt zsidóság teremtett? Kertész Imre magát az eleven emlékezést, a pesszimista etikát, a tragikumból teremtett kultúrát jelöli meg ennek forrásaként, a civil értékeket, a háborúban elszenvedett csak túléléssel szemben.

*

Minden szenvedővel együtt kell éreznünk – a svábbal, akit háromszor fordítottak vissza a határról, mert a szülőföldjére vissza akart szökni, azokkal, akiket elvittek málenkij robotra a Szovjetunióba, gyakran semmiért, nagyapámmal, aki nagygazda volt, és mindenéből kiforgatták, a férjem nagyapjával, akinek az Amerikában megkeresett pénzből vett földet be kellett szolgáltatni a közösbe, az elszakított országrészekben élőkkel, és az onnan idemenekültekkel.

De ne kisebbítsük a Holokausztot, ne kérdezzük, megtörtént-e, amiről tudjuk, hogy megtörtént, ne mondjuk, hogy mi is szenvedtünk annyit. Ránk nem tűztek sárga csillagot, nem pusztult el a családunk kilencven százaléka. Próbáljuk Pilinszkyvel megvallani: Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.

*

Míg emlékezünk, az élet megy tovább. Az önérvényesítésért és megélhetésért a küzdelem folyamatos, és nem megkerülhető. Kitermeli az új problémákat, az új, nem csak mindennapi, de tragikus léptékű szenvedéseket. Mindennap főpróba van, és naponta kell felelősen dönteni.