„A vers a legtökéletesebb művészet”
Dsida Jenő alakja elevenedett meg Marosán Csaba színművész remek egyéni előadásában a kolozsvári Bulgakov kávézó emeleti termében. A költő verseiből, levelezéséből és egyéb írásaiból összeállított előadással a Magyar Nyelv Napját is ünnepelték az egybegyűltek.
„Hallottunk-e egyebet évek óta, mint hogy meghalt a vers? Nagyképű, hamis pátoszú álpapok naponta mondanak halotti beszédet fölötte, s a két látó szemére megvakított, zaklatott ember már-már csakugyan hajlandó halottat látni az üres koporsóban. A vers a természettel egybeolvadó művészet, a legnagyobb, a legtökéletesebb, a rezgő emberi lélek minden sziromnál finomabb szövésű virága… Egyszerű és áhítatos, hívő lelkemnek hadd maradjon csoda, megmagyarázhatatlan, örökké titokzatos… Csak azt lássam, hogy sok, sok éhes ember van együtt, és kéri a verset, mint a kenyeret…!” – A Bulgakov kávézó emeleti termében Dsida álma megvalósulni látszott, sok versre éhes ember gyűlt össze, Marosán Csaba remek előadásában a költő verseit úgy kérték, mint a kenyeret.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze nem először lép föl a Bulgakovban, korábban egyebek mellett Méhes György, Tamási Áron, Hunyadi Sándor életművét dolgozta föl, és előadásait nagy érdeklődés övezte. (Korábban itt írtunk róla: http://www.irodalmijelen.hu/2015-maj-18-1428/mehes-est-bulgakovban)
Marosán elsőként az erdélyi poéta egykori tanárának, Juhász Péternek az alakját idézte föl, nevezetesen az első magyar órát. Juhász kihívta felelni Dsidát, Petőfi volt a tétel. Az ifjú poéta szerencsétlenségére már az első mondatban rosszul fogalmazott, és még egy csúnya germanizmus is becsúszott, ezért tanára alaposan megfeddte. A későbbiek folyamán sokat „vesződött” vele, meglehetősen kemény kézzel bánt a fiatal rímfaragóval. Dsida nagy tisztelettel és szeretettel emlékezik vissza rá: „Tőle tanultam meg, hogy a Jóisten nekem adományozta a világ leggyönyörűbb nyelvét, s általa tanultam meg azt is, hogy a magánhangzóknak színűk, a mássalhangzóknak keménységük és durvaságuk, simaságuk és érdességük van. Hogy a szavak lehetnek szögletesek vagy gömbölyűek, édesek vagy keserűek, hogy egy körmondat úgy lebeghet a levegőben, mint arányos testű, kiterjesztet szárnyú sasmadár”.” Ezt az írást a költő a Keleti Újság hasábjain közölte 1935-ben Jó tanár címmel.
A szigorú magyartanár később a költő egyik legjobb barátja lett, közös sétáik során egyre kevesebbszer szakította félbe, sőt, a zsebében hordozta Dsida egy-egy megjelent versét.
Az esten Dsida Benedek Elekhez írt levelét is hallhattuk, Marosán Csaba egy igaz apa-fiú kapcsolatot mutatott be a kordokumentum segítségével. Az 1924. január 3.-án írt levélben a fiatal alkotó szárnypróbálgatásairól, román nyelven írt verséről vall. Elek apó szintén segítette a pályakezdő poétát.
A költő publicistaként is jól ismert, hiszen 1930 és 1935 között három lapnak írt: a Keleti Újság és a Pásztortűz munkatársa volt, majd kolozsvári tudósítója az Erdélyi Lapok-nak. A Pásztortűz szerkesztőségi irodájában „ismerkedett” meg Móra Ferenc arcképével, vallomása szerint valósággal bűvöletbe ejtette a nagy író „gunyoros arca, szellemességtől duzzadó ajkai, melyből füstölgő szivar lógott ki”. Nehéz pillanataiban, például egy-egy hosszúra nyúlt farsangi mulatság után kábultan nézegette a portrét, és bátorítást várt tőle. Olykor megelevenedett a kép, és elkezdte szidni a költőt, mint apa a tróger fiát: „Pernahajder, nem szégyelled magad?!”
Egy 1934-es, a Pásztortűzben megjelent írása szerint Móra a halála után ekképpen „szólt” hozzá: „Az arc tovább mosolyog, ha a lélek sugárzik róla. A szivar tovább ég és füstöl, mint az áldozat tüze és gomolygó füstje. Az Ének a búzamezőkről nem hallgat el soha. Csak a test pusztul el. De nem mállik el vele sem a mű, sem a lélek, sem a szeretet! Csak dolgozzál fiam! Csak dolgozzatok!”
Ugyanebben az évben, néhány hónappal később jelent meg Dsida Jenő írása Kosztolányi Dezsőről, szintén a Pásztortűz hasábjain. Kosztolányi Dezső kolozsvári estje után beszélgetett a fiatal költővel, és Dsida kérdéseire felelve a magyar nyelv tisztaságáról, mérhetetlen gazdagságáról beszélt, nem hagyta figyelmen kívül a tájszavak értékét sem. Ebből az írásból megtudhatjuk azt is, hogy Kosztolányi Dezső nagyon szerette Erdélyt, Kolozsvárt különösképp a szívébe zárta, az itteni olvasóktól és irodalmároktól sok szeretetet, melegséget kapott. Tamási Áron műveit kiemelve hangsúlyozta, hogy a magyar irodalom egységes, nincs külön erdélyi és anyaországi literatúra.
A költő szerelmi lírája sem maradhatott ki az est repertoárjából. Dsida Imbery Melindának címezte szerelmes költeményeit. A „csendes, vézna, sápadt szőke leányzó” menyasszonya, majd felesége lett. Hozzá írt vallomásában, amelyet 1935-ben közölt a Keleti Újság, költő azt állítja, hogy legszebb verseit Melindának köszönheti.
Dsida Jenő szeretett volna sokat utazni Imbery Melindával, megismerni Párizst, New Yorkot, de anyagi körülményei csak annyit engedtek meg, hogy nászútjukat Magyarországon töltsék. Álmai közt szerepelt a Baumgarten-díj elnyerése is, melyet sokszor említett, de ez a kívánsága sem teljesült.
Dsida Jenőt 1937-ben kérték fel, hogy lefordítsa Mihai Eminescu műveit, ez elősegíthette volna helyzetének javulását. 1938-ban egészsége megromlott, hónapokig gyengélkedett a kolozsvári kórházban. 1938. június 7-án halt meg, a búcsúszertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte a Házsongárdi temetőben.
Marosán Csaba belefoglalt előadásába egy sor olyan verset, levelet is, amelyekben Dsida elődeiről és kortársairól vall. Többek között Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Molter Károly, Tamási Áron, Berde Mária, Kemény János, Kós Károly és Tompa László hatottak rá.
Marosán Csaba remek produkciója széles közönséget szólított meg, sok ember szívébe lopva be élővé varázsolt klasszikusunkat.
Kiss Júlia
