Ugrás a tartalomra

Sohár Pál: Élni akarás

Sohár Pál

Élni akarás

 

Hova igyekszik olyan nagyon egy vak kutya? Vajon mit lát a világból úgy, hogy valójában nem lát? Gyakran töprengek ezen, amikor sétálni viszem Maggiet, és közben gondosan ügyelek arra, hogy a pórázt eltartsam magamtól, nehogy szegény kutyus betekerje vele a lábamat, és így véletlenül megrúgjam őt. Igen: ő öreg, és már nem lát, mégis ugyanolyan izgatottan megy sétálni, ahogy azt mindig is tette. Talán valami ősrégi vadászösztön hajtja, hogy kövessen egy szagot, amelyet én nem érzek, sőt, még a forrását sem tudom megállapítani. Valójában sohasem volt valami nagy vadász; a legtöbb házikutyához hasonlóan benne sem maradt túl sok farkasősei vadságából. Fiatalabb korában megkergette ugyan a macskát vagy a postást, ám ha valaha is sikerült volna utolérnie őket, fogalma sem lett volna róla, hogy mit kezdjen velük. Sohasem felejtem el, amikor egyik reggel ő meg én kiléptünk a hátsóudvarra, és azt vettük észre, hogy egy szarvas javában lakmározik a paradicsom virágaiból. Vad ugatással támadt a betolakodóra, de amint látta, hogy a szarvas nem mozdul, félúton megállt, és csupán bátor ugatással próbálta érvényesíteni az akaratát, meg azzal, hogy fel-le ugrált egyhelyben, ám mindez persze nem riasztotta el a patást attól, hogy fosztogassa jövőbeni paradicsomtermésemet.

Most, amikor sétálni viszem őt, ugyanilyen izgatott; még futna is, ha hagynám, de vajon merre?

Ha az élet engem fosztana meg a látástól, valószínűleg mindent elutasítanék, amit ezután kínálna nekem. Még az ágyból sem lennék hajlandó felkelni.

Két hétig Maggie is ezt tette, miután a másik szemére is teljesen megvakult. Csak feküdt a konyha egyik sarkában, nem volt hajlandó sem enni, sem felkelni, és a nevére vagy az ennivaló illatára sem reagált, mégha az utóbbi nagyon csábító volt is.

Két hét múlva azonban egyszercsak mászkálni kezdett mindenfelé a konyhában, körbeszimatolt, nekiment az asztalnak és a mi lábunknak. Ismét boldogan ugatott, amikor meghallotta a nevét, és a hangja valósággal elragadtatottá vált, amikor érezte, hogy ráteszem a pórázt. Mivel a veranda lépcsőjén nem tudott lemenni, a karomban vittem ki az utca közepére. Mihelyt kiértünk, habozás nélkül felvette az irányt, és elindult ügetve, vagyis inkább olyan sebességgel, hogy tartani tudjam vele a lépést. Úgy tűnt, hogy ugyanaz a régi vágy hajtja, mint fiatalabb korában, ám most nem tért el az utca közepéről, és egy általam ismeretlen úticél felé igyekezett. Én úgyszólván vakon követtem, csupán arra figyeltem, hogy nem-e jön arra autó, vagy hogy kerüljük ki a sóolvasztotta jégfoltokat, nehogy megsebezzék a mancsát.

Most minden este ugyanaz a menet. Én csak követem őt, bízva a nyelvében, amellyel mutatja az utat, amint hálaimát liheg a kemény útburkolathoz. Ez minden, amit érzékel a saját lába mozgásán kívül, és így is nagyon boldog.

Időnként depresszióval küzdök; egy vak ember is így érezhet. Ilyenkor a legjobb, amit tehetek, hogy kiviszem Maggiet sétálni, és eközben megérzem a lelkét, az élni akarását, és azt, ahogyan képes élvezni, ami van, és nem törődni olyasmivel, ami többé már nincs.

 

Angolból fordította Kocsis Kata

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.