Szent Bernát, a „lányok, asszonyok réme”

A XI. kerületi Újbuda emblematikus épületegyüttese a Feneketlen-tóval szemközti, kéttornyú templom és a patinás gimnázium, melynek főbejáratát mesterien faragott angyalok és kővirágok díszítik.

A környéken lakók, a tó körül sétáló és kacsákat etető családok, a padok körül összeverődő fiatalok és a vígan sakkozó öregurak talán el se tudnák képzelni a Szentimreváros arcát „a ciszter” nélkül.

Ciszter. Magyar fülünknek idegenül cseng a szó. A bencés, ferences, pálos, vincés mind-mind tisztességes férfinév, és egyértelmű, hogy férfi szerzetesrendet takar! No de a ciszter? Csak nem akadt édesanya, aki fiának ilyen nevet adott volna: „Ciszt?” (Egészségére! – vágta volna rá a bába.)

Nem, valóban nem ebben az irányban kell keresgélnünk, ha Újbuda ikonikus templomára és középiskolájára tekintünk. Gondolatban egészen a 10. századig utazzunk vissza, amikor is a bencés Szent Róbert néhány szerzetestársával az eredeti, erősen fegyelmezett bencés regula szerint kívánt élni, ezért szigorított életrendű kolostort alapított a burgundiai Citeaux-ban. A szerény kezdeményezést körülbelül egy évtized múlva Szent Bernát töltötte meg élettel, aki harminc (nem kevés!) barátjával és rokonával együtt belépett a citeaux-i kolostorba. Gondoljunk csak bele, milyen magával ragadó egyéniség lehetett ez a Bernát, aki harminc nemes, gazdag, fiatal férfit rá tudott venni arra, hogy mondjon le a víg vadászatokról, lakomákról, a nőkről és megannyi másról, ami a korabeli aranyifjaknak alanyi jogon „járt”!

Egy régi forrás le is írja, hogy Bernát fiatal korában milyen vonzó jelenség volt: ,,Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.” Körülrajongták a nők, ám egy idő után inkább tartottak tőle, legalábbis aki a szoknyája mellett akarta tartani fiát, bátyját vagy vőlegényét, nehogy belépjen a rendbe. „Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat, mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy a vezeklést, a szigorú életrendet és a lemondást válasszák.”

A ciszterciek nagy szentjének ereje nem izmaiban rejlett, a régi krónikák nem hallgatják el, hogy fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, ezért csak a legegyszerűbb szolgálatokat bízták rá a kolostorban.

Bernát ezt megelégelve egy idő után, aratás idején beállt a kaszáló szerzetesek közé, ám nem boldogult a kaszával, így a végén már maga az apát figyelmeztette, hagyjon fel a próbálkozással. Kimerülten rogyott a földre, képzeljük csak el, néhány fiatal, erős szerzetesnek mekkora önfegyelemre volt szüksége, hogy legalább el ne mosolyodjon! Ám Bernát imádkozni kezdett. Azt kérte, Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És megadta: „Új erő áradt a tagjaiba, és megragadván a kaszát most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.”

A trubadúrok korában, akik férjes asszonyokért epekedtek, Bernát a Szűzanya dalnoka lett, számos költemény, ima szerzője! A történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőítette Szűz Máriát, a női tökéletesség megtestesítőjét.

Rendtársai leírták, hogy egyszer betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Elküldte az egyik szerzetest, hogy imádkozzon érte a templomban, s miközben a jámbor rendtárs fohászkodott, a beteg Bernátnak megjelent a Szűzanya, Szent Lőrinc és Szent Benedek kíséretében, és a Szűzanya érintésétől meggyógyult azonnal. Semmi kétség: igazi misztikussal állunk szemben, aki egy személyben teológus, költő, aszkéta és lehengerlő egyéniség.

A rend hazánkban ismert elnevezése a burgundiai város latin változatának (Ordo Cisterciensis) magyarosított formája. Jellemző, hogy a régi nagy kolostorok, monostorok magaslatokra, hegyre épültek az elszigeteltség és a csönd végett. Nos, Szent Bernáték mást láttak jónak: völgyekben telepedtek meg, ahol mocsarakat csapoltak le, rendben tartották a környező erdőket és földet műveltek.

Érdekes fordulat a rend történetében, hogy néhány évszázad elteltével a bencésekből „szigorított” ciszterci rend életformájánál is keményebb regulára vágytak néhányan, ők az 1600-as években reformágként váltak ki: belőlük lettek a trappisták. (Hogy nekik mi közük is van pontosan a népszerű sajthoz, arról majd egy másik írásban szólunk…)

Sajnos a francia forradalom lelkes ifjai a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében szabadon lerombolták, és a földdel tették egyenlővé a virágzó citeaux-i apátságot. A jó ciszterciek csak a 19. században kezdtek újra erőre kapni, de már egyre inkább a lelkipásztorkodás, a tudományos élet és a tanítás terén. Osztrák-magyar földön ehhez a kalapos király, II. József szelíd ösztönzést is adott: azokat a rendeket, amelyek nem tanítással vagy gyógyítással foglalkoztak, feloszlatta.

A ciszterciek érthető módon inkább a tanítást választották, és olyan magas nívójú gimnáziumokat alapítottak, mint az egri, pécsi vagy a szóban forgó „budai ciszter”.

Lassan a városba is beveszi magát az aranyporos ősz, talán az évnek egyetlen szakában sem olyan szemet gyönyörködtető a Feneketlen-tó környéke, mint a színesedő fák alatt. S ha már arra járunk, félszemmel érdemes a ciszter felé tekintgetni, hátha „elcsípünk” egy-egy fehér habitusos, fekete skapulárés férfialakot, amint a templomba vagy az iskola épületébe siet. Igen, ők azok, Szent Bernát utódai az ősi, hagyományos szerzetesi ruhájukban, akik csendesen szolgálnak mind a mai napig a katedrán és a templomban.

Mellesleg ez év nyarától kiváló kézműves sört is főznek, bár sajnos nem Budán, hanem Zircen, a ciszterci főapátság területén. (Eggyel több ok, hogy más, ciszterciek lakta települést is megismerjünk!)