A költői verseny XIII. A vendég – Vaszilij Bogdanov versei
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festménye
A költői verseny XIII. A vendég
Vaszilij Bogdanov versei
Vaszilij Bogdanov versei
A VENDÉG
Alberto Caeiro súg a túlvilágról, és ismeretlen kéz fogta, láthatatlan toll jegyzi be Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe
1. A szerelmes pásztor homályos árnya
Vendég vagyok, akit nem várt senki,
szerelmes pásztor homályos árnya.
Ne faggassatok mostani alakomról.
Fénysugár, vagy gömb vagyok? Olyan mindegy.
Se kezem nincs, hogy tollam foghassam,
sem szám, hogy bort igyak veletek.
Elértem a vágyott teljességet,
gondolatok vibrációjaként
kerenghetek a sötét éjszakában.
2. Annyi vagy, amennyi látszik belőled
egy régi dal visszhangja
Misztikus vagy,
mindenben valami más jelentést látsz bele.
Mindennek rejtett értelmet tulajdonítasz.
Titkokat képzelsz mindenbe, amit meglátsz.
Mintha csak azért látnál mindent,
hogy valami mást láthass.
Az én szemem –
amíg volt szemem természetesen –,
csak látásra való volt,
s mindannak, amire ránéztem
nem volt semmi jelentése.
Láttam és rögtön meg is szerettem, amit láttam,
és azonnal el is felejtettem,
hiszen tudtam, valaminek lenni annyi,
mint nem lenni semminek,
nem jelenteni semmit.
Tudtam, valaminek lenni azt jelenti,
hogy nem lehetsz megmagyarázható,
se így, se úgy,
csak annyi vagy amennyi látszik belőled.
3. Tükör vagyok, megmutatlak titeket, nem tévedhetek…
Mi látszik tehát belőletek, barátaim,
Tahitin, a fénylő szigeten,
ahol láthatatlanul is jelen vagyok életetekben,
és ahol, a költői falanszterben,
annyit emlegetitek balszerencsés mesteretek,
az árnyak honában bolyongó pásztort,
a soha nem is létezett nyájak őrizőjét.
Hízhatna a májam, annyit dicsértek,
persze ha lenne májam, de nincs.
Momentán egy gondolatoktól villódzó,
boldogtalan fénygombolyag vagyok,
de érzékellek titeket,
tükör vagyok közös életetekben,
és a tükör mindent megmutat,
nem tévedhet soha.
Boldogok vagytok a falanszterben,
és kiteljesíthetitek életművetek.
Már nem gátol semmi
Írjatok és éljetek szabadon.
4. Mirandolina színháza
A legnagyobb élményt közös életetekben
Mirandolina színháza jelentette.
Én pisztolylövés-rövid életemben vidéken éltem,
az Isten háta mögött,
nem voltam színházban soha.
Néhány vándortársulat előadását csodálhattam,
cirkuszi porondon. Ez volt minden.
Kissé úgy voltam ezzel, mint az arab bölcs,
aki Arisztotelészt fordítva találkozott a színházzal
és nem értette.
Nem is érthette, hiszen az ő korában,
kultúrájában ismeretlen volt a színház.
Nem tudta mi az.
A Mirandolina maorikkal előadott
Antigonéja megdöbbentett,
Lear királya elborzasztott,
A fösvényen jókat derültem,
elméláztam a Rómeó és Júlia halálán,
s elhatároztam, ha még engedi erőm,
amely most, fénysugárként ide-oda lobbanva is
végtelennek tűnik, drámát fogok írni,
illetőleg súgni fogom neked, drága António,
és te mintegy transzban írod le majd.
Drámám címe A felfedező lesz
és Magellánról fog szólni,
aki körülhajózta a földet.
Mindez misztikusnak tűnhet, de nem az.
Nem is háborodtam meg, árnyék létemben.
Tudhatjátok, hogy halálom után hosszú évekkel
még írtam verseket,
illetve Fernando írta le, neki súgtam.
Mivel már ő is itt van velem,
Antónionak súgok. Döntésem végleges.
Tejve báróját arra kérem
járjon közbe a drága Mirandolinánál,
és mutassátok be majd A felfedezőt,
a Tahitin lévő görög színházakra emlékeztető,
minden égtáj felé nyitott, kör alakú színpadotokon.
Ennyit akarok, még nincs-életemben.
5. A Mérhetetlen Vének
Megkíséreltem lejutni a föld alá,
rejtelmes birodalmukba,
de valami már
az alászállás pillanatában visszariasztott,
egy olyan érzés,
amelynek létezéséről
árnyék létemben már meg is feledkeztem,
az ismeretlentől való rettegés,
az egyre növekvő félelem
Pedig tudtam nem vagyok veszélyben,
nem árthatnak nekem,
ott ahol jelenleg én tartózkodom,
nincsen hatalmuk,
jelenlétem nem is érzékelhetik,
számukra én nem látszom,
tehát nem létezek.
És mégis,
az egyre nyomasztóbb félelem
erősebb volt, mint a kíváncsiság
és visszafordultam
Érdekes környezetetekben
ez a rugóként összeszorító félelem elillant,
mintha nem is létezett volna soha,
Ez minden jel szerint
az alkimista ősömtől örökölt
és Ricardonak ajándékozott fekete,
varázstükör hatása lehetett,
melynek védőhálója megvéd titeket.
A Mérhetetlen Vének gondolatai
nem hatolhatnak át,
nem befolyásolhatnak titeket,
nem vagytok veszélyben,
élhettek, írhattok nyugodtan, testvéreim.
De a Hold Arca nevű bálványt
ne látogassátok többé.
Érdekes a tükör ott is védett,
Véletlenül Lídia zsebében rejtőzött,
amikor először láthattátok
a bálvány fölött láthatóvá váló
repdeső szárnyas polipokat
és ők is láthattak természetesen titeket
és mély álmot bocsátottak rátok,
amelyből, ha nincs Lídiánál a tükör
bizonyára nem lett volna felébredés.
De a tükör megvédett
És meg is fog védeni,
éppen ezért tanácsolom
ne látogassátok a bálványt,
hagyjátok a véneket,
éljék a maguk titokzatos,
számotokra amúgy is fölfoghatatlan életét,
s inkább a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért és csakis ezért érdemes élni!
6. Ők féljenek!
Vaszilij Bogdanovnak
Leírtam valamikor a nyájat őrizve,
a nem is létező nyájat,
hogy zúdulnak a lovasok a síkon,
feltartóztathatatlanul zúdulnak,
a szirtcsúcson álló vár felé
a vár zárt idéztem valakitől?
valamilyen szövegből?
de már nem emlékszem kitől, honnan?
csak a szabadság érzésére emlékszem,
amit a minden égtáj felé nyitott síkság keltett bennem,
a síkság, amelyen zúdultak előre a lovasok,
megállíthatatlanul robogtak.
Most, Szibéria végtelen síkságán és rengetegeiben,
melyek fölött fény gombolyagként pörögtem,
újra eltöltött ez az érzés,
a szabadság érzése,
a szabad terek mámorító távlatai.
Mondtam is rögtön,
a beidegződések, igen: a vár zárt,
csak tudnám kitől idéztem akkor?
Hát nem mindegy?
Itt amúgy sem volt semmifajta vár,
miért is lett volna?
és lovasok sem zúdultak előre, gyorsított galoppban,
csak lehajtott fejű rabruhás alakok vánszorogtak
Szibéria végtelen terében,
és valahol, a földalatti járatokban,
ott állottak ugrásra készen a rájuk várakozó démonok.
Egy szöges dróttal bekerített,
barakkokkal zsúfolt hely felé igyekeztek,
és akkor rájöttem nem csak a vár zárt –
a büntetőtábor is,
és ők ide vannak bezárva,
innen hajtják ki reggel őket,
irtsák a rengeteget,
törjék a parlagot.
s ide hajtják vissza őket este.
Ha szemeim lettek volna, megtelhettek volna könnyel,
de nem voltam szemeim,
csak gondolatok izzó gömbje voltam.
S onnan tudtam, hogy mégis a hajdani,
valaha szerelmes pásztor lényem
folytatódása vagyok valamiképpen,
hogy a gondolataim egy irányba mutattak,
és elöntött a szánalommal keveredő düh.
Mindig tudtam, hogy rosszul van berendezve a világ,
és lázadni kell az alattvalóit lágerekbe záró,
üldöző, meggyilkoló zsarnoki hatalom ellen,
mindenképpen lázadni kell,
még akkor is, ha esélyeink egyenlők a nullával.
Más megoldás nincs!
A szitává lőttek helyére mások állnak,
De egyszer elfogy a lőszer,
a katonák egymás ellen fordítják fegyvereiket,
vagy ellenük.
Mi többen vagyunk, ezt ne felejtsétek el soha.
Ők féljenek!
7. Sírfelirat a légbe
Vendég létünk merő gyötrelem,
együtt suhanunk át az életen.
Mögöttünk görögnek álmatag,
a végtelen Ó – k, az orosz szavak.
+ Fernando Pessoa „életének dicsőséges napja” 1914. március 8. Alberto Caeiro születésnapja, akkor ír le, egy huzamban mintegy két tucat verset, A nyájak őrizője című ciklusból Ekkor formálódik a Mesterének tekintett pásztorköltő alakja is, akit nemcsak ő, hanem a két későbbi heteroním Ricardo Reis és Álvaro de Campos is mesterének tekint. Mindkettőjük életét költészetfelfogását is meg változtatja Alberto Caeiro egyénisége, mint ahogy António Mora kritikusra is végzetszerű hatással van a költészete s ettől elválaszthatatlanul a költő egyénisége. Mesteréről szóló írásában, amelyet előszónak szánt a korán elhunyt költő összegyűjtött verseihez, Ricardo Reis megállapítja, hogy „Alberto Caeiro életéről nem sokat lehet mondani, mivel semmi elmondásra érdemes nincsen benne. Versei alkotják az életét. Egyéb esemény nem történt vele, és egyáltalán nincsen élettörténete. (…) Életműve, a pogányság maradéktalan visszaállítását, testesíti meg. A lehető legteljesebb formájában, úgy ahogyan sem a görögök, sem a rómaiak, akik megélték és ezért nem gondolkodtak róla, nem voltak képesek kiteljesíteni!”+ A Vendég című ciklusban, kihasználva ama lehetőséget, hogy halála után is szólhat, először a többiekről ír, akik életének tanúja, majd Mirandolina színházáról, ami leginkább meglepte a tahiti kommunában, mivel önhibáján kívül nem ismerte a színházat. Bogdanovnak ajánlott verse biztatás is, kiállás a megalázottak és a megszomorítottak mellett. – Tatjána Bogdanova
+ Ricardo Reis Alberto Caeiro verseihez írt, kiadatlan előszavából. Fordította: Pál Ferenc.
Függelék. A Lear király Tahitin
Közben alakul közös életünk,
sötét szonáta.
Most Tahitin vagyok. Nyár van.
Sodor a vágta.
Mirandolina színházában megy
a Lear király.
Öreg maori a címszereplő.
Szárny szegett sirály.
De mikor ellenszegül, dacosan,
mintha megnőne,
enigmatikus energiákban
megmerítődne,
mintha víg szellők adnák erejét,
haragvó tenger,
leszámol földi hívságokkal,
félelmeinkkel.
Átveszi lassan az irányítást,
mennydörgő hangon,
túl szerepeken, túl rituálén,
minden parancson.
El hisszük néki, hogy birodalmát
elvesztett király,
ki a mindenség vad erőivel,
bátran szembeszáll.
A bennszülöttek szorongva nézik.
A végső magány
sodorja őket. Átéli gyászát a
néma tartomány.
Bűvöli őket mindörökre a
színház varázsa.
Egyedülálló Mirandolina
élő színháza.
Most Tahitin vagyok. Nyár van.
Sodor a vágta.
Közben alakul közös életünk,
sötét szonáta.
+ Itt már kibomlik a vízió, a költő Tahitin van, egy színházi előadáson (?), Mirandolina, portugál színésznő, Tejve tizenegyedik bárójának szerelme rendezi bennszülöttekkel, a Lear királyt. Az élmény, forró, és minden részletében bámulatosan hitelesnek tűnik, mégis nyilván fikcióról van szó, legfeljebb képzeleghetett Szibériában Polinéziáról, csak hogy épp a hitelességre való makacs törekvés, a biografikus adatok sűrű hálója, élete tényeinek mániákus versbeírása, a valóság rögeszmés megejtése miatt. Vaszilij Bogdanov verseit elég nehéz „fikciós irodalomnak” felfogni, de úgy látszik ilyen is van, s ha az öndokumentációról nem is mond le, itt végeredményben, túlzás nélkül, játékos ál-öndokumentációról beszélhetünk. A fenséges maori Lear király felidézése, s a bennszülött nézőközönség döbbenete mindenesetre felejthetetlen, utána egy jegyzetben azt tervezi, hogy regényt ír Tahitin átélt élményeiből. Hátha előkerül még ez a regény is, vagy legalább néhány töredéke. Eddig egyébként nem is tudtam, hogy nagyapám prózát is tervezett, pláné írt volna… Olyan keveset tudunk, még könyvtárának is lehetnek rejtett titkai. És a kerti házban is körül kellene néznem, hiszen kora tavasztól késő őszig ott dolgozott, sőt néha, hiszen a ház fűthető volt, télen is heteket töltött itt. Lehettek titkos rejtekhelyei, melyeket még fel kell fedeznem. – Tatjána Bogdanova
