„Fiatal költőnek lenni eleinte nem fáj”
A Parnasszus és az Irodalmi Jelen közös estjén az IJ debütáns költőcsapata mutatkozott be, akiknek művei bekerültek a Parnasszus legfiatalabb költészetet és annak irányzatait bemutató tematikus számába.
„Fiatal költőnek lenni eleinte nem fáj”
Egy olyan rendezvényen, mint a Parnasszus–Irodalmi Jelen koprodukcióban létrejött est, könnyen kerítik az embert hatalmukba hamis illúziók. Nevezetesen, hogy ritka normális világban élünk, ahol csillogóan tehetséges emberek vesznek bennünket körül, és teljességgel értelmetlenek a tizen-huszonéves generáció irányvesztettségéről, dekadenciájáról, céltalanságáról szóló sopánkodások. Maradjunk annyiban, ez az Örkény Könyvesbolt falai között szeptember 23-án csakugyan így is volt.
Összejött itt ugyanis hét (nagyon) fiatal alkotó, pontosabban tizenkettő, csak öten nem tudtak személyesen jelen lenni, ám ők is megidéztettek. A megkapóan rokonszenves lányok és srácok egytől-egyik az Irodalmi Jelen Debüt rovatában mutatkoztak be – itt léphetnek először nyilvánosság elé a pályájukat kezdő költők és prózaírók. A prózaírók munkáit Hudy Árpád gondozza, a költői szekció Varga Melinda nevelése, aki Kolozsvárott egy „iskolát” is vezet: az IJ köré csoportosult legfiatalabb lírikusok műhelyét.
E társaság is bekerült a Parnasszus folyóirat idei nyári tematikus számába, melyet Turczi István főszerkesztő „Centrumban a fiatal magyar költészet” főcímmel állított össze. „Sok helyre hívtak a lapszámmal országszerte, de elsőként veletek vagyok itt, ami jelzi a két folyóirat közti kötődés mértékét és a szakmai barátság mélységét” – üdvözölte Turczi bevezetésképp a Böszörményi Zoltán főszerkesztővel és az Irodalmi Jelennel megvalósított együttműködést. Szimbolikus „installációként” mint az Irodalmi Jelen, mind a Parnasszus számai ott voltak az asztalon, az est után mindenki magához vehette őket. „Fiatal költőnek lenni eleinte nem fáj” – mondta ki Turczi az este egyik legtalálóbb mondatát, és felidézte saját generációja mintegy húsz évig tartó „fiatalságát”. Ma más a helyzet, s hogy erről tiszta képet kapjunk, csak végig kell lapozni a Parnasszust, amelyben felvonulnak többek közt Csehy Zoltán, Herczeg Ákos, Lapis József, Kántás Balázs, Prágai Tamás, Varga Melinda tanulmányai – a poszthumán fogalmának elemzésétől az R-generáció bemutatásáig. 
Az elméleti írásokban taglalt irányokat maguk az alkotók népes csapata „szemlélteti” a lapban: Áfra Jánostól Krusovszky Dénesen, Kerber Balázson át Tinkó Mátéig és Turi Tímeáig rengeteg jó költő művei sorakoznak a Parnasszusban. Mint a főszerkesztő megjegyezte: a legfiatalabb és legidősebb fiatal között jó húsz évnyi különbség van, mégis megteremtik a közös szellemi teret. Varga Melinda tanulmánya az „irodalom legfrissebb hajtásait” mutatja be, ők azok, akik külön utakon járnak, nem lehet skatulyákba, irányzatokba gyömöszölni őket. „Egyéni pályák, nem közös utak jellemzik őket” – fogalmazza meg tapasztalatát a szerkesztő. A vezetésével a kolozsvári Bulgakov Kávéházban zajló összejöveteleken rengeteg egyéni szín és hang bukkan fel – aztán az ember csak kapkodja a fejét a budapesti bemutatkozáson: a földből bújt elő mostanában ennyi tehetséges srác? (– nem diszkriminatíve beleértve ebbe a lányokat is. Egyébként ők vannak többségben.)
Melinda mindenkiről felolvasta néhány mondatos, esszenciális jellemzését, nem kis szerkesztői érzékenységgel ragadva meg azokat a vonásokat, amelyek talán még magukban az alkotókban sem tudatosultak. A megszólítottak egyenként felolvasták a Parnasszusban megjelent versüket. André Ferenctől a cinkost hallgathattuk meg a költő megkapóan hatásos előadásában. „…kérdőn nézel, de a kérdést még te sem ismered” – szólt a meditatív vers egy sora. Csabai Mátétól egy érzékenyen lírai verset, A megtisztulás énekét hallhattuk, erős felütéssel: „Hunyd le a szemed. Rejtőzz tested / sötétkamrájába, hívd elő kudarcaid: / halott fotonokat, omló szerelmeket”. Csuhaj-Barna Rebekka egy oldal a memoárból című költeménye szuggesztív képekkel dolgozik: „szótengerünkben a só / a nyitott szemet marja.” Dudinszky Nikolett Hátizsák nélkül idézte meg „a Tisza-parti kavicsokat”, ahová a vers beszélője visszatér. Sárkány Tímea fehérvérsejtölő hasonlatának metaforái az ember agyába égnek: „a retina mögötti résben élénkebben foszforeszkál a hófény”. Ugron Nóra tengernél című verse kiragadja az embert a jelen pillanatból: „azt hittem, a sirályok / a tengernél élnek. / válság, ha csak / a szamosra futja”. Vass Csaba Magányod című versének mesteri, rímes sorai még sokáig csengtek vissza a fülünkben: „És gyomlálni mész, ha köddel jönnek az álmos reggelek / és köszönsz a drótkerítésen át / de nem köszönnek vissza az emberek.”
Turczi István kölcsönözte hangját azoknak, akik nem tudtak jelen lenni: elhangzott a tizenhét évesen legifjabb Deák Blanka Paula verse, az Aranygaluska, Gotha Róbert Milántól A tökéletlen út, Horváth Imre Olivér Fiúszoprán című verse, Molnár Beától a Téboly, és Szucher Ágnes Bernadettől A boszorkány imája. Turczi István vetette fel a művek elhangoztával: egyfajta „új szenzibilitás” jegyében fogantak e versek, közös vonásuk, hogy a társadalmi töltetet egészében nélkülözik. Böszörményi Zoltán egy korábbi erdélyi generáció példáját hozta fel: Szilágyi Domokos, Kenéz Ferenc, Csiki László, Király László, Farkas Árpád azért voltak erősen közéleti költők, mert magyarságuk fenyegetettségét élték meg. Ugron Nóra szerint attól, hogy nincsenek megjelenítve a versekben a társadalmi kérdések, még ugyanúgy foglalkoztatja őket, és a társművészetekben (fotók, installációk, slam poetry) nagyon is jelen vannak. (A társaságból egyébként többen is slammelnek.)
E kérdéskörhöz kapcsolódott Varga Melinda felvetése is: hogyan viszonyulnak az alkotói csoportosuláshoz a jelenlévők. A válaszokból kiderült a sokféleség: André Ferenc mindenkit olvas és mindenki hat rá, de nincs kultikus jelentőségű választott csoportja; Sárkány Tímea számára nem folytatható a Transzközép elkezdte ironikus-cinikus, posztmodern út, ő Turczival összhangban sokkal vallomásosabbnak, személyesebbnek érzi saját generációja lírai megszólalásait. Dudinszky Nikolett a millióféle kortárs publikáció elől „menekül” Pilinszkyhez, Weöreshöz, Vass Csaba pedig „leragadt” a nyugatosoknál: „Kell idő, míg megérkezem a 21. századba, bár egyetlen porcikám sem kívánkozik ide.”
A közönségből is többen kérdeztek a fiatal költőktől, például, hogy mi a legnehezebb számukra napjainkban, vagy miért döntöttek szinte mind a szabadvers mellett. André Ferenc „kapunyitási pániknak” nevezte azt a szorongást, amely a rengeteg orgánum felé nyitni kényszerülő pályakezdőket keríti hatalmába. Csabai Mátét a netes felületek túlsúlya nyomasztja, nem szereti az itt publikált költészetet. Ugron Nóra ezzel szemben épp az előnyeit emelte ki az online publikációnak, amely frissebb, gyorsabban reflektál, interaktívabb. A rímes verselés mellett Vass Csaba állt ki, őt vonzzák a kötött formák; ezt André Ferenc is megerősítette, akinél elrejtve szintén működnek a versformák, szójátékok. Dudinszky Nikolett az időbeli változásra mutatott rá találóan: a régi költészetben a memorizálhatóság miatt volt fontos a rím, ma sokkal inkább gondolati líráról beszélünk.
Az egyre élénkülő eszmecsere nem szakadt meg az est végével sem, és ahogy a történelemben a kötött formákon felülkerekedett a szabadvers, úgy a beszélgetés is elhagyta a formális kereteket, és laza sörözés mellett folytatódott.
Laik Eszter
Fotó: Gergely Bea
