Legyen minden napom egy vers!
Mindennapi versünket add meg nekünk ma – így is kezdődhetne egy imádság a magyar költészet napján, feltéve, ha szoktunk imádkozni, de aki nem vallásos, mondhatná azt is akár: legyen minden napom egy-egy vers. Úgy élni, úgy mosolyogni, vagy úgy átvészelni egy tragikus periódust, hogy a líra mindig ott legyen velünk – idealista, álomszerű megközelítés, de megvalósulásában egyetlen dolog akadályozza meg az embert: nem akar a verssel együtt élni. Eltaszítja magától, azt hiszi, csak kiváltságosak kedvtelése a líra. Az átlagembernek a vers, pláne, ha kortárs mű, bonyolult, csak beavatottaknak szóló szövegkoholmány, az ördögtől való értelmetlen agyszülemény, s a költő egy folyton szenvedésre és szenvelgésre beállított különc lény, aki tulajdonképpen nem is ember. Pedig minden örömünkre és bánatunkra bőségesen akadna magyar vers, amelyet ráhangolhatnánk arra a pillanatra, lelkiállapotra, amelyben éppen vagyunk.„A megbilincselt költészet megbilincseli az
William Blake sorai sosem voltak aktuálisabbak, mint ma, amikor a költészetre egyre kevesebb időt szakítunk. A líra olvasása a szakma képviselőire és a bölcsészek körére szűkült, e mellett szól az is, hogy a nagy magyar kiadók inkább a nagyregényt, és nem a lírakötetet tudják eladni a könyvpiacon.
Lassan már idealisztikus, ha nem fanatikus, különc lény az olyan ember, akit film- és tévésorozatok helyett versek hoznak lázba, koncertekre, színházi előadásokra, tárlatokra jár, irodalmi, művészeti folyóiratra fizet elő, vagy napi rendszerességgel interneten online periodikákat olvas. Ha nem kulturális újságíró, szerkesztő vagy szakmabeli, hanem egyszerűen laikus érdeklődő, bizonyára fanatikus őrült – gondolják azok, akiket hidegen hagy a költészet.
Pedig a vers minden emberé, a költők nemcsak egy specifikus rétegnek írnak.
A verssel a köznapi beszédet is elegánsabbá, árnyaltabbá, kifejezőbbé tehetjük, ilyen értelemben a nyelv a mindennapok ruhája is, amelyet nem mindegy, hogyan viselünk, megtisztítjuk-e, kivasaljuk-e, vagy piszkosan, gyűrötten bújunk bele.
A magyar költészet napján különösképp aktuális elgondolkodnunk azon, évente hány lírakötet jár a kezünkben – legyen szó klasszikus vagy kortárs kiadványról –, van-e kedvenc folyóiratunk, s ha igen, előfizetünk-e rá, tudván, hogy ezzel akár a fennmaradását segíthetjük elő.
A vers, ahogy az imádság is, kiveszett a mindennapjainkból, pedig mindkettőnek mágikus ereje van, és meggyőződésem, hogy minden vers egy kicsit imádság is, közelebb visz egy olyan világhoz, amelynek megélése túlmutat a mindennapi problémákon, vagy éppen segítségükkel írhatjuk fel ezeket.
Weöres Sándor A teljesség felé című művében írja: „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet, mert amit gondoltál, megteremtetted.” – Szavainknak, gondolatainknak is mágikus ereje, s a verseknek ilyenképp különös hatalmuk van.
A költemény felkavar, elgondolkodtat, megnyugtat, vagy megédesíti egy-egy pillanatunkat, katartikus élményt nyújt. A vers leveheti a vállunkról a terhet, lelkünkről a csüggedést és a keserűséget. A versek segítenek megtalálni helyünket a világban, elég csak a fent említett Weöres-művet fellapozni, és máris más színben tűnik föl előttünk a mindenség, s benne elenyésző lényünk is értelmet kap.
A versolvasás megtanít minket versben élni, mint egy-egy nagy verset foghatjuk föl a tavasszal rügyet bontó fákat, az egyre hosszabb és melegebb estéket, a hajnalhasadást vagy az alkonyatot, a természet muzsikáját, a színeket, az illatokat, birtokolhatjuk az érzékelés tárházát.
Ha a mindennapok taposómalmában este fáradtan hullunk karosszékünkbe, vagy ágyon elnyúlva bekapcsoljuk a televíziót, fásultak és rosszkedvűek leszünk. Pedig még a szürke esős délutánokban is rejtőzik egy-egy apró, lírai etűd, kérdés, hogy képesek vagyunk-e felfigyelni rá. Az olvasás külön ajtó, ha úgy tetszik, vészkijárat, a vers pedig kiváltságos műfaj, az irodalom kegyeltje, a pillanat istennője, amely összeköti az ég és a föld tenyerét, s hogy ez a csoda mindennap megtörténjen, rajtunk, magyar versolvasókon is múlik.
