Marafkó László: Harminc év – múlt tán?

A pártállam utolsó éveiben írott,  egy értelmiségi vergődéseit megjelenítő A balek című kisregényem története az ötvenes évekbe nyúlt vissza, s egyik főszereplője, az Öreg modelljéül Benjámin László és Tamási Lajos szolgált. Benjámint mondhatni jól ismertem. Ötvenhat egyik legismertebb versének, a Piros a vér a pesti utcán című költeménynek a szerzőjét, Tamásit viszont nem.

A munkásszármazású költő az ötvenes években pár évig az Írószövetség párttitkára volt, s jól ismerte a Rákosi-korszak kultúrpolitikai viszonyait, az irodalmi küzdelmeket. Bármennyit olvastam is az akkori csatározásokról, személyes valóságanyagot szerettem volna kapni azokról az időkről. Mondhatni „hegyszomszédi” közelségben laktunk egymáshoz a XII. kerületben, így – közös ismerősökre hivatkozva – kiügyeskedtem nála egy látogatást. Tudni kell, hogy Tamásit a forradalom után nem sokkal – éppen a szóban forgó vers, meg a Parlamentben, Nagy Imre közelében, a rádió kormánybiztosaként töltött napok miatt is – letartóztatták. A hozzátartozók által megkeresett, akkor befolyásos ismerősök közbenjárására viszont még a sorozatperek előtt elérték a szabadon bocsátását.

Évtizedekig az irodalmi élettől távol élt, bár elég nagy kihagyásokkal kötetei is megjelentek. A Csepeli Munkásotthonban már-már legendás irodalom- és kultúraközvetítői missziót teljesített, a kor jeles íróit, élő klasszikusait is vendégül híva, tehetséges kétkezi emberek indulását segítve. Az irodalmi köztudat által „egyversűnek” vélt költő számára eléggé fájdalmas lehetett ez a besorolás, hiszen a szenvedélyes költemény mögött míves, kimunkált versvilág rejtőzött, mint a korallzátonyok.

De térjünk vissza az első látogatás órájához. Nyári nap volt, a Pagony utcai társasház kertjében tomboltak a virágok és illatok, de a beszélgetés nemigen akaródzott kibontakozni. Tamási vonakodott, mert – mint mondta – azokról az időkről az Írószövetségben, évekkel korábban, fiatal íróknak elmondta már az emlékeit, magnófelvételen mindaz megtalálható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Jómagam ismertem ezt a felvételt. Hiába erősködtem, hivatkoztam a csepeli körben megforduló korosztályombeliekre, akiket ő is becsült, de nem akart kötélnek állni, csak emléktöredékeket ejtett el. S nem tudtam nem észrevenni, hogy pillantása minduntalan a nyári ingem mellzsebére téved. Az elutasítástól elkedvetlenedve mentem ki az utcán parkoló sárga Trabantomhoz, s hazatöfögtem. Állandóan az ingzsebem körül bóklászó tekintete kísértett. Otthon, az előszobaszekrény tükrébe pillantva megdermedtem. Abba a szűk zsebbe igazolványok voltak belegyömöszölve: legbelül a barnás személyi, s kívül a sápadt rózsaszín, nejlon védőburkolatba helyezett, többszörösen összehajtogatott gépjármű-vezetői engedély. Ennek felső szegélye kilátszott az ingzsebből: „Magyar Népköztársaság…” – így kezdődött a nyomtatott szöveg felzete. Ma sem tudom, hogy miképp folytatódott. Vendéglátóm nyilván csak ezt láthatta, s ki tudja milyen igazolványra gondolhatott. Hogy látogatója más céllal érkezett… Hát nem volt éppen felemelő érzés a rejtély megsejtése.

Később, amikor már több látogatás után jó viszonyba kerültünk, szókimondó feleségének négyszemközt elmeséltem a groteszk emléket. Egyáltalán nem lepte meg. Nem titkolta, hogy Tamási idegeit megviselték a forradalom utáni évtizedek, sokszor érezte, hogy bármikor újra eljöhetnek érte. S azt is, hogy esetleg provokálni akarják…

 A költőt önvád is gyötörte. A Piros a vér… keletkezéstörténetéről 1990-ben vele készült interjúmban, amelynek szerkesztett változata a Magyar Nemzetben jelent meg, öngyötrőn elmondta, hogy míg a megtorlás idején kegyetlenül elbántak olyanokkal, akiknél megtalálták versének másolatát, ő maga túlélte. Az állandó lelkifurdalás ismeretében így még utólag sem volt kedvem mosolyogni azon a mást gyanító, bóklászó tekinteten…

Látogatásaimkor néha a kiskamasz fiam is eljött velem, és Tamási örült ennek a figyelemnek. Eszméihez, köztük az ötvenhatban reméltekhez nem lett hűtlen, inkább egyes eszmék bizonyultak illuzórikusnak, és hagyták cserben őt, a „tiszta embert” – ahogy az ötvenhat utáni ún. kis íróper egyik elítéltje mondta később róla baráti körben. Egyébként a rendszer fonákságait kipécéző, több helyről visszautasított kisregényem végül 1989-ben jelent meg egy új kiadó gondozásában, s tiszteletpéldányt természetesen Tamási is kapott.

A nyolcvanas évek legközepén, még csak a földindulás szeizmikus jeleit küldő időben, Tamási különös tekintetével mondhatni három évtized kivonata lövellt be egyetlen pillanatba…