Ugrás a tartalomra

Sose megy le – Zakariás Cecil novellája a Debütben

 

Zakariás Cecil
  Fotó: Pereszlényi Erika

1990-ben született Pécsett, ahol anglisztika szakot végzett a PTE-n, jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanul. Írásai megjelentek többek közt a Garbo Kiadó, az Aposztróf Kiadó, az Evokáció Produkciós Iroda antológiáiban, majd a FÉLonline-on. Mostanában Slam Poetry eseményeken is látható.

 

 

SOSE MEGY LE

ZAKARIÁS CECIL NOVELLÁJA A DEBÜTBEN

 

Csak egy ugrás, és lent vagyok. Az alacsonyan járó délutáni napsütésben hunyorogva kapaszkodok a kerítésen. Óvatosan vetem át lábamat a meghajlott dróthálón, ami elválasztja a nagyszüleim kertjét a miénktől. Vigyázok, nehogy lecsússzon kedvenc, elnyűtt papucsom, mert akkor szétmarcangolja a mama spánielje. Pedig megmondták, hogy papucsban ne rohangáljak, és ne másszak a kerítésre, mert az veszélyes. Ha szétmegy, nem lesz miben elcsoszognom a házunk előtti kavicsos úton, és akkor majd nem is tudnak miért rám szólni.

Összeszorítom fogam, izzadt tenyerem elengedi a vékony kerítésoszlopot. Csak egy pillanat, és máris a térdig érő fűben landolok. Rövid hezitálásom elég, hogy a kutya észrevegyen, és ugatva közeledjen felém.

– Csak rá se ránts! – kiabál a házuk verandájáról nagymamám, aki szintén most látott meg. – Ismer az téged, csak bolond!

A morgás valóban megszűnik, és a spániel inkább modorosan visszavonul a fehérre meszelt falnál hagyott rongyához. Odamegyek a mamához, hogy megöleljem, majd duzzogó kedvence elé járulok.

Hagyja, hogy megsimogassam a fejét, amit szétrágott ruhadarabján pihentet. Fénykorában talán kabát lehetett. Kezemmel végigsimítom a fehér foltokat, melyek szeme környékén keverednek aranyszínű bundájába. Egyszer talán ő is olyan ősz lesz, mint a nagymamám. Majd az ő fejére is kendőt kötünk, és egész nap a verandán ülve hallgatja a rádiót.

– Úgy hiszi, már sose megy le a nap. Azért rágja szét a rongyát. Azt képzeli, nem lesz többé hideg – mondja nagymamám, majd együtt nevetünk.

Aztán elkomorodok.

– De miért nem tudja, hogy ma is este lesz? – kérdezem, s a lemenő nap szemembe süt, ahogy felnézek rá. A spániel ekkor felpattan, az utca felöli kerítéshez rohan, és vadul megugat egy erre tévedt babakocsis családot. Nagymamám mosolyogva biccent az elhaladók felé. A kutya sokáig morog, még azután is, hogy a járókelők már befordultak a következő sarkon. Az ugatást megunva szegény pára csaholva kergetni kezdi a farkát. Odafutok hozzá, hogy egyik kifakult gumilabdájával elvonjam figyelmét.

– Hagyd csak – legyint nagymamám –, bolond ez, mondom én! Sosem ellett meg, ettől megy el az eszük!

Feladom a próbálkozást, és békén hagyom kis kedvencünket. Inkább arrébbmegyek, és hirtelen támadt zavaromban elkezdem rugdosni a kutya játékát, körbe-körbe.

Valami apróságon bosszankodva indulok el a munkahelyemről, aztán átvágok a parkon. Hirtelen egy pöttyös labda gurul elém, majdnem megbotlok benne, a közelben játszadozó gyereksereg nevetésben tör ki. Csak most veszem észre őket, annyira belemerültem gondolataimba.

Mindenki próbálja kiélvezni az utolsó meleg, őszi napokat. Gyerekek hangoskodnak a hinták körül, a közeli padokon ülve pedig korombeli szülők figyelik őket. Amikor mellettük haladok el, hallom, milyen fontoskodva beszélnek apró-cseprő dolgaikról. „Igen, jövőre iskolába megy a nagylány!” „Képzeld el, már megint kinőtte a papucsát, most vehetek újat!” Alig tudják túlkiabálni a játszótér vidám ricsaját. A gyerekek úgy beleélik magukat ebbe a délutánba, mintha az egész örökké így maradna. De régen talán én sem hittem volna el, hogy egyszer minden megváltozhat körülöttem. Meggyorsítom lépteimet, ne is halljam, ahogy a szülők jobbnál jobb történetekkel licitálnak egymásra.

Szóval ők azok, akik már sose fognak megbolondulni?

A fák árnya alól kiérve egy zajos főúttal és egy még hangosabb építkezéssel találom magam szembe. Reflexből megállok az átkelőnél, nem figyelek, hogy zöld van-e. A kezemben esernyőt szorongatok, szórakozottan kopogok vele a szürke padkán. Nem kellett volna magammal hozni. Túlságosan is pesszimista voltam, hisz az ég kiderült.

Felnézek, a lámpa zöld. Még mindig nem indulok el. Lábam földbe gyökerezik, és várok, mint egy neszelő kutya a kerítés mögött. Állok, nézek, nincs ugatás, nincs semmi, csak félkész szürke betonházak az út túloldalán. Minden megújul a környéken, a mélyen ülő szemeimbe lógó tincsek pedig lassan talán kifehérednek. Már egy hónapja elsős vagyok, de iskola után mindig meglátogatom a nagymamámat. A keskeny verandán guggolok, és nézem, hogyan próbálja meg a spániel darabokra tépni megbarnult rongyát. Halk szuszogásával összekeveredik a rádió recsegése, ami a konyhából szűrődik ki. Ősszel már túl hideg van ahhoz, hogy a mamám egész nap kinn üldögéljen a verandán.

Még nem tudok addig elszámolni, amennyi fehér szőrszál van kedvencünk fején. Mostanában nem ugatja meg az erre járó babakocsikat, de a hangos gyerekeket sem. Egyre nyugodtabbnak tűnik. Mama azt mondja, most már olyan, mintha sose lett volna bolond.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.