R. L., az elég ismeretlen író

(személyes)

Rimóczi Lászlóról nem igazán lehet szakszerű irodalmi elemzést készíteni. Valahogy nem is érdemes. Pedig mondhatnánk: a számos kötettel nem rendelkező szerző egyfajta (neo)szürreális prózákat alkot, többek között az abszurd, a bulvár, a sci-fi és a legbecsesebb szépirodalmi, illetve szubkulturális regisztereket ötvözi olykor fura avantgárd írásmódokkal, intenzív és bizonyára önreflexív módon. E mondatcsokor azt próbálná kifejezni, hogy Rimóczi valahol jelentős író lehet(ne), aki elsősorban az online térben aktív, egyébként kevésbé került eddig a „valódi irodalom” ítélőszéke elé. Nem születtek róla recenziók, pedig számos novellát, sőt, regényciklusokat készített, mi több, főleg az Irodalmi Jelenben, rengeteg kritikát (melyekért még díjat is nyert a folyóirattól, tehát azt a műfajt sem csinálhatja rosszul). E sorok írója egy másik világban, amikor még nyomtatott lapokat is olvastak az emberek, találkozott először a nevével, talán a Prae-ben, ahol, eleinte lehet, nem is szándékozott végigböngészni az akkor még számára teljesen ismeretlen szerző jelentős terjedelmű elbeszélését, de néhány mondat után, egyre növekvő kíváncsisággal, kedvtelve tette azt. Az írás olyannak tűnt, mintha Karinthy és Krúdy meg talán Mikszáth összeszövetkezett volna egy pihent agyú posztmodern szerzővel, valamint a Monty Python teljes csapatával. A történet egy Gezemice nevű grófról és családjáról szólt, akik, képtelen kalandok közepette, sajátos dolgokat mondtak és műveltek. Mindezt rusztikus környezetben, elég irodalmiasan, de szokatlanul. Aztán később Rimóczi László odavetődött a nagyhírű Kelemen kör alkotói csoport holdudvarába, ahol személyesen is megismerkedtünk. Maga a szerző, alkotásai ellenére, meglepően józan, polgári, visszafogott, fanyar humorú, udvarias egyéniségnek tűnt. Csak felolvasásai során kattant ki a hallgatóság tagjaiban a biztosíték, buggyant elő a jókedv és a groteszk elmefutamokra érzékeny elismerés, melyek mögött sokakban felmerülhetett a jogos kérdés: ki lehet valójában ez a szimpatikus, nem normális íróember?

(rokonok, irányok)

A szerző novellisztikája, regényei, ötletelései egyrészt irodalmi zárványok, másfelől Pelevin, Szorokin és ismeretlen sci-fi-írók meg kísérletező szellemtársak munkásságára hajaz, az olyanokéra, akik számára az egyediség már egy bekezdésnyi szövegben is megnyilvánul. Vagy akár néhány szó-összetételben, szürreális, bulváros, ál-filozofikus, magas metafizikai gondolatmenetekben, ahol nem csak a történetek, hanem az elbeszélői mód is gyakran meglepheti az olvasót. Műveiben olyan világok tárulhatnak elénk, ahol a valóság falai néha papírvékonyak, és bármelyik pillanatban átszakadhatnak a képtelenség irányába. Hazai példákat, rokonokat keresve, a már említett Karinthy előfutárként jogosan idézhető, és nem csak azért, mert szerzőnk is kiváló paródiamester. A mai korból talán Parti Nagy nyelvi sűrűsége és játékai, Juhász Kristóf és Komor Zoltán izgalmasan bizarr stílusa is időnként mintha emlékeztetnének Rimóczira. Persze, leginkább és elsősorban magából merít, saját újságírói, forgatókönyvírói múltjaiból, fontos emberekkel folytatott interjúiból, magazinos háziasszony-tanácsadói munkásságaiból. Mindent képes felhasználni, könyvélményeket, lektűr és ínyenc irodalmat, kedvencek hanghordozásait, álguruk tanításait, hülye vicceket, filmsorozatokat, elvont elmélkedéseket, egyszerre megnyitva a dolgok közötti világlabirintus összes csapóajtaját. Talán csak egy valakiről nem beszél soha, Rimóczi Lászlóról, az emberről, aki itt él Budapesten, akiről soha semmi személyes információ ki nem került még terrabite-nyi munkásságából. Ahhoz képest, hogy számos írói életmű nagy százalékban önéletrajzi jellegű, ő módszeresen elrejtőzik a kollektív történések mögé, és a mindenség izgalmas hordalékaiból épít magának gátakat. Mi következik mindebből? Hogy a tapasztalt sorsnak talán nincs is akkora jelentősége, a fantázia viszont a testburok összes kalandjait felülírhatja? Mondhatjuk, igen, de már akinél. Rimóczi olyan emberhez hasonlít, aki a lottó ötös után sem változtatna a szokásain, a pálmafás luxusszigeten is egy-két nap múlva leteperné a honvágy, mert hiányozna neki kisszobájában az alkotáskényszer. Ő egy radikális egy helyben maradó, a fejükben utazó regényhősök alakmása, aki szereplőinek önmagából, nagy ritkán, csak leheletnyi vonásokat kölcsönöz. Például hogy milyen jobbító krémeket vásárolnak, vagy hogy egyszerre kedvelik az ABBÁt meg Sosztakovicsot.

(kisprózák)

Rimóczi Lászlónál az abszurd komoly játék, de ismeri benne a tréfát, és vele együtt a távol-keleti gondolatrendszerek logikán túli realitásai is zökkenőmentes helyet kapnak írásművészetében. Az általa lefestett képtelenségek gyakran csak egy milliméternyire vannak hétköznapjainktól. Szerzőnk, időnként nyelvhasználataiban is, az öneltörlés mestere. Nála a szöveg nem vallomás, hanem egy briliáns dezinformációs pajzs. Minél több részletet árul el a világ működéséről, minél mélyebbre ás alakjainak pszichéjébe, annál hatékonyabban falazza el magát az olvasó elől. Az ő írói módszere nem az „én” kiterjesztése, hanem annak módszeres elrejtése az abszurditás fátylai mögött. Bátran használja a fekete humor álhorror-elemeit, például a Bárcsak étterem lehetnék című novellában egy váratlan teremtésmítoszszerű groteszk allúzióval, amelyben özv. Madzag Ferencné metaforikus vágya valóra válik – a teste nem csupán helyszínné, hanem egy teljes szolgáltatóegységgé alakul: „S abban a szent pillanatban Ferencné tágulni kezdett, szája elfolyosósodott, nyelve elszőnyegesedett, szemei elkerekedtek, megüvegesedtek, ablakká lettek. Fogaiból ülőhelyek székesedtek, rezdülő arcizmaiból bézs asztaldísz, potpuri és kiskanál kélt. Orra konyhai szagelszívó már. Koponyateteje terebélyesedett, előreugrott parkolónak (délben kedvezményes). Ajkai elfüggönyösödtek, hosszú barna haja elabroszosodott, füleiből akadálymentesített toalettek lettek, férfi, női, egyforma ízű barackos folyékony szappannal.” Az, hogy ilyen típusú szövegekből számtalan elbeszélés és további ötletarzenálok születnek, egyszerre bizonyítja az író részletekben látó ábrázolóképességét, mesterségbeli tudását és pihent agyvelejét. Rimóczi nem fél a testi valóságtól, sőt, keresi a „tökéletlenség esztétikáját”. Az öregedés, a betegség, a verejtékszag és a testi funkciók nála az emberi sors elidegeníthetetlen részei. Írói eszköztárának gyakori eleme a tömörség is, tudja, hogy az abszurd akkor üt a legnagyobbat, ha szárazon, érzelemmentesen tálalják. Ha valami képtelenség történik, a narrátor úgy rögzíti, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne (pl: „Az ég kék volt, a madarak énekeltek, a polgármester pedig hirtelen gőztéglává változott.”). Elbeszéléseiben általában bármi megtörténhet, előfordul, hogy XIV. Lajos királyi ruházatban belép a Westend forgóajtaján: „Lajos nem vett kosarat a Sparban, úgy masírozott be, sokan meg is bámulták. Egészen addig nem keltett nagyobb feltűnést a biztonsági őrök között, amíg el nem kezdte zabálni a zöldségrészlegen a nagy szemű spanyol szőlőt.” Az 1 óra 5 ezer című novellában a múlt híres filozófusait lehet ágyba vinni, akik felolvasnak, időkerettel, abszurd szkeccsekre hajazó jelenetek során. Máskor egy Swen nevű robot, akinek anyukája egy porszívó, különös kalandjairól számol be nekünk laza időugrások közepett a szerző. A koponyafejű fiú és Deress Dóra történetében a Rimóczi-ihlette „valóságsók” világa elevenedik meg bizarr humorral: „A harmadik menetben cigányokat kellett chelstonra [sic!] tanítaniuk, fényes nappal. Ezt a menetet mindhárom csapat elvesztette, viszont csúcsnézettséget produkáltak, mert minden játékost megrugdostak. (…) Egy új valóságsó indult hamarosan, ahol híres embereknek hat hetet kellett eltölteniük az Erzsébet hídon, egy szál pizsamában.” A Fénycsempész egy szimpatikus fényfaló pár egymásra találásának meghökkentő meséje, a történelmi hitelességet boncolgató Ki kér egy katonát? pedig Bem József titkos emberevési szokásairól szól, melyek egy vesztes csata utáni harcmezőn váltak sajátjává – innen a cím is különben.

(regények)

És a novellatémákat a végtelenségig folytathatnánk, de érdemes szólni még az író regényeiről is (melyek sajnos egyelőre kiadatlanok, de online itt-ott olvashatóak belőlük részletek), különösen a Rugaszkodás című, négyrészes műről, ami esszenciális módon tartalmazza a „rimócziság” velejét. A mű egy Castfied nevű képzelt amerikai kisvárosban indul, némileg a Twin Peaks hangulatával, itt is egy fiatal lány halála körül szövődik a történet, akit aztán sok más hulla követ. Aztán megjelenik Klerensz ügynök, aki tovább kuszálja a szálakat, van helyi papunk, nyomozónk, tűzoltónk, egy sátánista óvónő és csomó fura alak. A látszólag krimiszerű alapsztori képtelen bizarrériává fajul, a szereplők egyre különösebb dolgokat művelnek. Később megállítják az időt is, (szilveszterkor mindig újrakezdik a visszaszámlálást, fél órát sokszor visszaugranak), közben valahol ketyeg egy atombomba is, de ez senkit sem zavar. A főhősök beszédstílusa helyenként igen érdekes. Klerensz ügynök és elcsábított kedvese például így diskurál pásztoróra előtt: „– Mondd csak – kezdte igéző közelséggel Klerensz –, a te … ez a TE, aki magad vagy… miért ilyen szép? – A lány elpirult. – Sok lekvárt eszem. – Mindig ilyen szépségesített voltál? – Korábban nem annyira. De aztán rábuktam a lekvárokra. – Ki korán kell, aranyat lel! – Te egy hasznos természetű és függőleges nő vagy. – Te meg de sármos … Nagy ívben és túláradóan. Sokat eszem, ha beleesek abba az űrbe, melyet saját hiányom kelt. Olykor sodródó inerciarendszereim lassú tűzön botladoznak, olyankor fűzfa vagyok, vagy rózsa, vagy meteorzápor… (…) … vagy tömör s e m m i. – … esszenciális episztemológiai paradoxon! – Te dekoratív csinosnő. Csókolózás közben majd az orromon át fogok levegőt venni. – Tegyél így... én meg majd a csókszünetekben veszek a számon át. – Úgy jobb? – Praktikusabb & romantikusabb... megoldom.” Ezek után könnyen kialakulhat bennünk az az érzés, hogy Rimóczi regényét nem is lehet komolyan venni. Pedig de. A Rugaszkodás négy pazar cikluson keresztül vezet a megismerés abszurd gnózisrétegeibe, kérlelhetetlen humorral, csavaros és bizarr történetszálakon át. A szereplők közben lecserélődnek, de bizonyos tulajdonságaikban újra reinkarnálódnak, hisz, mint mondtuk, rengeteg a hulla, változnak a helyszínek, a hősök, és még az atomfelhő is csak egy tréfás díszlet marad. A későbbi részekben Castfield már csak emlékekben létező kisváros, az idő és tér mindig (ki)tolódik, lassan jövünk rá, olyan párhuzamos univerzumokban zajlanak az események ahol például a Modern Talking létezik, de a keszténység jelképe, a kereszt ismeretlen, viszont gyakran közvetítenek Jézus-hasonmás-versenyeket, sosem rombolódnak le az ikertornyok, minden olyan, mintha Valóság lenne, de mégsem az. Aztán jönnek az Ugrók, persze más dimenziókból, hogy helyére tolják a világ gyémánttengelyét. Alapos társadalomszatíra, kiforgatottan megkomponált mondatokból, szabályos regény, négy, műfaj nélküli zuhatagban.

 („Hóvirágok egy csoszogó kutya sírján”)

Rimóczi kapcsán nem lenne teljes a kép, ha kihagynánk költészeti megnyilvánulásait, melyeket Radafuk néven szokott elkövetni. Úgy véljük, mégiscsak megérdemli a tudományos, értekező irodalmi vizsgálódást munkásságának e fontos fejezete is, erről szóljunk talán a felhőtlen könnyedség hangján, az egyszerű ember számára is oly könnyen érthető (poszt-poszt)modernista szellemben.

Bónusz: szintéziskísérlet és recepcióhorizontok Radafuk László életművében

Radafuk László új kötetében is könnyelműen ostromol, szubverzív oppozícióival lep meg, interpretációs és lehetséges jelenlétekkel határol.. Dikció-idegenség, vagy művi gesztusok? A poszt-hagyományos definitív temporalitás eleven statikusságai? Exponált reflexiók inkább, derridai durranatok, kompetens koherenciákkal: „Elegem vakgyémánt, eleven szőlő, néma hasnyál. // Ki dúdol javaidban ellened hol veszélyt, / Szeress, s kecses seggemre nászt lehel. / Szemeddel nincs nekem, /Velem egykorú gyomromban…” A jelentés beszédaktusában strukturálódik a szubjektum paradigmatikus színtere, a radafuki szerves retorikai túlzás és annak hiánya, az azonosságkeresés mint poétikai definíció: „Rántott szívem, nem késő rút fellege, / vesztére törekszőt, üzemi nyár. / S üzeni új szót, reményt halva. // Betűkkel mondom, nem holnap, mint téli tej…” Mikor azt írja: „Meghidegült nézem hova mész...” vagy : „...kékes úton, ím tünemény javak. / Csendszabad lesz hol érzetek, / Rettentő hevétől hol kapok?” – költészetünkben talán először, vagy utoljára. Határpontok ezek a textusok is, mint Radafuk eddigi evidenciateremtő életművében a hierarchizált beszédmódok kései eltűnésekor. Önmaga ontológiai helyzetének inerciális mozzanataiban a szöveg átalakul, mintegy tabula rasa-t eredményező motívumokká demitologizálódó jelentésterekben mutatkozik, valamizálódik. Poszt-traumatikus struktúra-képződés, amely egyfajta gadameri értelemben szervesül: „Késő vénséges muskátli, vagy őszülő kanári, / Nem mindegy bölcs, ki biztos békelövet. / Tunkoljon szózatján magamért, és tiszt tényleg. / Nyelési izgalomban nyomban.” Ha a gender-szempontú trendek felől közelítünk, nyilvánvaló hogy Radafuk paradigmatikus és narratív funkciókkal operál, feltételez, azaz, elősejt. A dikció textuális egyenidejűsége nála inkább semleges kompenzációnak tűnik: „Családi szemléletet váltok. / Alpári búsongva síkján terült, körülnéz, / A fejedelem fejnehéz, elölről jött ki.” A diskurzusidegen érvényességet teoretikus kompenzációk keretében kell vizsgálnunk, sajátos hermeneutikai centrumok felől. A hagyomány elevensége, az életmű keretein belül, mégis erősen intencionális és posztgraduális: „Ráérek verébmadár. Ha ott a jó. / Ott a jó? Képletesen értettem. / Csinálj meg ma. Ha ott a jó. / Ott a jó? Néma garabonciás.” Ez már részben a lacan-i emlékezetkultúra világa, szubverzált és populáris gesztus-poézis, távolságtartó és így tovább beszédmódok regiszterein: „Életük lepergett gyorsan, tán évek is, / Rám ültek hanyatt fekve az állatok, / játékos kacsa, kecske, nyúl is.”