Képzeletbeli játékok – egy szoba tartozékai
Hadd írjak most az ágyról. Az ágyról, mint középpontról, minden dolgok eredőjéről. Nyújtózzunk egy nagyot, lazuljunk el, és képzeljük magunkat ágynak. Temperamentumunkhoz, pillanatnyi hangulatunkhoz illő fekhelyet válasszunk imaginárius játékunk tárgyául, hogy kényelmesen érezzük magunkat benne, ne bántsanak kiálló rugói, s a rózsaszín ágyterítő csipkés szegéllyel se okozzon giccshőgutát.
Ha már sikerült ágyasítani magunkat, ne álljunk meg, viselkedjünk ágy módjára, nyúljunk el, majd helyezkedjünk a szoba számunkra legszimpatikusabb sarkába, az ablak alá, a bejárathoz közel vagy a lakás közepére. Ne feledjük, hogy most bármilyen ágy lehetünk, modern, kényelmes franciaágy vagy antik, tizennyolcadik századi bútordarab, igen, akár olyan is, mint amilyenben császárok, királyok alhattak. Ha gyereklényünknek keressünk fekhelyet, menjünk vissza a múltba, keressük elő bátran a gyerekágyat, s máris a kedvenc rajzfilm- vagy mesehősünk plüssutánzatával alhatunk.
Az én ágyam egy korosodó, deres hajú, hetvenes éveiben járó bútor drapp lepedővel lefedve, alatta hanyagul, gyűrötten lapul az ágynemű. Ő tulajdonképpen egy skizofrén fekhely, ugyanis alkalmasint délutáni pihenésre ideális kis dívánnyá változik át, már ha indíttatást érzek beágyazni, máskülönben napközben is szimplán ágy marad, s folyton csábít, kacsingat, hogy ráhemperedjek. Hedonista természetű ágy, amelyen érett kora mit sem változtatott, a kényeztetés és az önimádat megtestesült mása, az élvezetek és a dőzsölés meleg, puhapárnás fészke.
Ágyam a múltjáról nem sokat beszél, kissé szenilis, nem sokra emlékszik, és amire igen, arra hamisan. Ám öreg, recsegő-ropogó csontjai arról árulkodnak, több fiatal párnak, az életet nagykanállal faló diáknak adott éjjeli menedéket, s mindeközben vad nászukat volt kénytelen maga felett elviselni. Hát nem csoda, hogy berozsdásodtak a csigolyái, s folyton csak jajgat, hogy itt is fáj, ott is fáj! Hol a dereka nyikkan, hol a lába csikkan, hol a nyaka görcsöl. Szenilis kissé, de a múltbéli emlékek vissza-visszaköszönnek, ösztönei ma is bohémságra buzdítják, ezen az idő semmit sem tudott változtatni.
Ha az ember ráül a szélére, csak úgy véletlenségből egy pillanatra kifújni a gőzt, máris egy jó könyvet dob a kezébe, majd csábít a kényelmes, párna-felpockolós póz felvételére. Az ember mégsem olvashat magába görnyedten – érvel meggyőzően, s nagyokat kacag rokonán, a folyton panaszkodó, sóhajtozó széken. Hogy lehetne nyugodtan olvasni egy olyan bútordarabon, akinek citromba harapott arca elől még a depressziósok is elmenekülnek, sorstársságot az állandóan mélabúban szenvedők sem éreznének vele.
A szék, az íróasztal melletti, savanyú aszkéta csak néz keserűdió szemeivel, tekintetéből undor és megvetés sugárzik. A komoly bútorok ugyanis elítélik, megvetik az ágyat, a bohém rokont, a deviáns elemet, aki nem kizárólag az éjszaki pihenésre buzdítja tulajdonosát, hanem ezenfelül mindenféle napközben is igénybe vehető szolgáltatással, mint ágyban olvasás, neadj’ Isten ágyban jegyzetelés és dolgozás csábítják, de a délutáni félóránál hosszabbra nyúlt szieszta ámoros hancúrozással egybekötve is az ő bűne.
Nos, az ilyen léha viselkedés, mint amilyet az ágy tanúsít a bútorok társadalmában, kész szentségtörés. Az ágyat kétkedve figyeli a görnyedt vállú, arisztokrata szekrény is, akinek mily sok kabátot, téli és nyári hacukákat, ingek, zakók, élre vasalt nadrágok szigorú katonasorát, – és a női cipőkről se feledkezzünk el – kell naponta cipelnie. Nem csoda, ha elszörnyed a lajhárság oltárától, az ágytól.
Ó, és az asztalokról, amelyen írni, dolgozni, főzni, vagdosni, könyökölni, szivarozni szokás, még nem is szóltunk. Gondoljunk csak bele, milyen sanyarú sorsa is van egy konyhaasztalnak, hány mellément húsklopfolás lapítja a bőrét, no de az íróasztal fülének helyében sem szívesen lennénk. A klaviatúra pötyögtetése, higgyék el, hasonlít a gépkarabélyhoz, ha elég szenvedélyesen belemerül a pötyögtetést végző delikvens a pötyögtetni való tárgyába. Minden asztalok közül a nagyregényeket író alkotók asztalai viselik a legsúlyosabb terhet. Minden félresikerült mondatért kapnak egy pofont a hátukra. Ráadásul ezek a fura szerzetek rendszerint kora hajnalban elkezdik az írást, na meg az asztal felpofozását, ha a mondat nem jön ki. A költők, ó, azok még rosszabbak, ők borral öntik nyakon szegény íróasztalt, ha sikerült egy jó rímre lelniük, s ha kijött a vers, képesek behemót testükkel ráugrani és táncolni rajta.
A szőnyeg, amely testesebbnél testesebb, húsosabbnál húsosabb lépteket cipel a hátán, sokat tudna arról mesélni, milyen öröm és eksztázis egy-egy nagyböjt vagy nyári salátakúra.
Az ágy viszont mindezek alól kivétel, legfeljebb a gyakori szerelmeskedés okozhat idővel csigolyasorvadást neki. Az ágy, mint mindennek az eredője, az álmok, a tudattalan ringatózó bölcsője, a szerelmet kiszolgáló alkalmatosság, fáradt arcok éjszakai kozmetikusa, édes, nyálcsurgató alvások szentsége csak nevet mindezen. Az ágy, a dicső ágy, a bútorok szultánja.
