Ugrás a tartalomra

 

Betűszilánkok 5. Az erdélyi apokalipszis főpróbája

Törcsvári mementó

Míg magyar katonák milliói véreztek az oroszok és az olaszok ellen – akikkel egy négyzetcentiméternyi területi vitánk sem volt – az ország keleti és délkeleti határait, a román irredenta által ötven éve nyíltan követelt Erdélyt védtelenül hagyták a politikai és katonai vezetők. És még az elkésett ellencsapást sem magyar, vagy legalább osztrák–magyar csapatok mérték a „hitszegő” Romániára: Falkenhayn tábornagy IX. német hadserege szabadította fel szeptember végén indított offenzívájával a megszállt magyar területeket.

Mint a gyermekét védő tigris állunk őrt a Kárpátoknál, ha Románia megszegné szövetségi esküjét ” – mondotta gróf Károlyi Mihály a magyar képviselőházban 1916 júliusában.*

Ehhez képest „[a]ugusztus 28-án egyszerre 18 helyen nyomulnak be a románok Erdélybe. Kelet felől a Tölgyesi, Gyimes és Békás szoroson át, délről a Tömösi szoroson keresztül, nyugaton pedig a Vöröstoronyi szoroson és Szeben felé.

Az ellenállás minimális, Brassónál a 82-es ezred nem törekszik egyébre, mint lassítani a menetet. Így aztán már az első napokban román uralom alá kerül Brassó, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely.

A három román hadsereg biztosan nyomul előre. Szeptember 6-án Csíkszereda, 14-én Petrozsény, 15-én Székelyudvarhely mellett játszódik már le az ütközet.


Holttestek borítják Erdély térségeit.

Az országutakon menekülők végtelen serege. Százezernyi vándor hömpölyög Budapest, Debrecen és Szabadka felé.

Frissen ásott tömegsírok, fakeresztek.

A megszállott területeken rémület és nyomor. A békés falvakban egy-egy puska dörren. Polgári halottak.

Hosszú sorban jámbor polgárok menetelnek Munténia felé. A túszok. Néma fájdalommal haladnak az internálótábor felé.

A Bucsecs hóval fedett teteje komoran magasodik égnek és figyeli az Ember ostoba, drámai processzióját.


A nagy tragédia első felvonása ez.” **

 

Camil Petrescu (1894–1957) Ultima noapte de dragoste, ȋntȃia noapte de război című, a két világháború közt írt regénye A szerelem utolsó, a háború első éjszakája címmel 1969-ben jelent meg magyarul a bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál, Szász Béla fordításában. A huszadik századi román klasszikus (nemcsak) e műve egyébként is megüti a világirodalmi mércét, írói kvalitásainál is imponálóbb azonban – legalábbis az arra érzékeny magyar olvasó számára – emberi nagysága, reális helyzetábrázolása és elismerésre méltó tisztelgése a túlerővel szemben hazáját halála árán is védelmező hős magyar katona, vagyis az ellenség előtt. Megrázó, hiteles kordokumentum ugyanis ez a román szöveg azokról a drámai eseményekről, amelyekkel a magyar történetírás és művészet (irodalom, dráma, film) nem tudott – mi tagadás, talán nem is nagyon akart – foglalkozni akkor sem, amikor még úgy-ahogy lehetett, vagyis a két háború között, illetve a második világháború alatt. És ha utána negyven évig ez valóban szinte lehetetlen volt is, az elmúlt negyedszázad teljes érdektelensége inkább a nemzet és az egyéni alkotók alanyi tudatlanságát és közönyét támasztja alá.

Camil Petrescu első szám első személyben írt regényének főhőse – tehát nyilván alteregója –, Gheorghidiu alhadnagy beszámol az Erdély elfoglalásáért indított hadművelet közvetlen katonai előzményeiről a román oldalon, a támadás előkészítéséről és lefolyásáról a Brassó felé nyomuló barcasági fronton, ahol harcolt. Könyvének alábbi részlete az 1916. augusztus 28-án hajnalban indított román támadás első tűzharca utáni pihenőt írja le. (Saját fordításomban – H. Á.)

 

Holttestek és a megmaradottak, körülvéve katonákkal, akik mintha most ébredtek volna, és nézik őket. Főleg azt a magyart vizsgálják, aki rám lőtt, és a következő pillanatban öt-hat golyó találta el. Aprócska, erős szálú, szőke bajusza van, nagy szája, kiálló, kerek pofacsontja. Az emberek elvették a köpenyét, a hátizsákját. Zubbonya zsebében levelek és két alma. Elveszem az almákat, mert halok szomjan, és megeszem őket. A levelekből egy szót sem értek. Az ezredes elmerengő tekintettel közeledik a délutáni fény fürösztötte halotthoz.

– Ez aztán a katona, uraim! Hogy így megálljon egymagában ezer ember ellen.

– Jó lövész – teszi hozzá valaki. 

Popescu azonban úgy véli, hogy nem volt jó lövész.

– A jó lövész nem céloz olyan hosszan hét lépésre, hanem az első pillanatban lő. Időt adott Gheorghidiunak, aki háttal volt neki, hogy a földre vesse magát.

– Jó, de láthattad, hogy egy szempillantás alatt leeresztette a fegyvert, és pontosan lőtt, telibe… Ha nincs ott az a nagy kő, Gheorghidiu a veszteséglistán volna, hidd el. 

Néhány perc múlva egy esztenáról, amelyet vagy kétszáz lépésnyire magunk mögött hagytunk, megjelenik hét vagy nyolc ember idegen egyenruhában. Parancsot kapok, hogy fogjam el őket.

Halunk meg az éhségtől és a szomjúságtól. Elküldjük a tisztiszolgákat almát szedni, mi, tisztek pedig leülünk pihenni és beszélgetni a sziklákra, mint holmi zsámolyokra. Fenn vagyunk a hegyen, egy égbeszökő szigeten fény és halál közepette.

Apró és szőke képű, negyvenéves kapitányom, aki a támadás idején diákosan rohant előre, kérdőre von.

– Na, látod, hogy túl pesszimista voltál? Ma itt harcolunk a Magurán, nem Rukkoron.

– Miért, ez harc volt?

Csodálkozva tiltakoznak. Orișan azonban igazat ad nekem. Magas homloka, amelyet felfelé a kopaszodás, lefelé a keskeny szemöldök és a bajusz hiánya tüntet fel még nagyobbnak, komor.

– Nem volt harc. Ők legfeljebb két század, mi két zászlóalj, ez harc?

– De a pozíció elég pokoli volt… nem?

– Hát aztán? Végül is miféle ellenállás ez?  Nem látod – szólok közbe én –, hogy alig tíz-tizenegy elesettjük van, nekünk meg huszonöt?

Orișan taktikusan (ez a megfelelő szó) folytatja:

– Hogy nem volt komoly, az abból is látszik, hogy mi úgy mozogtunk, mint egy csorda. Nem volt harcmező… A modern harcmező olyannak tűnik, mint egy sivatag. Nem mászkálnak rajta kivont karddal, mint a kaszárnyaudvaron. Nem úgy bontakoznak ki a sok száz gépfegyvertől és sok ezer ágyútól fenyegetett csapatok, mint mi az előbb.

– És akkor? – kérdezte valaki, kardjával csapkodva a füvet, nyugtalanul attól, ami körülvesz bennünket.

– Holnap valószínűleg harc lesz, nézd azokat a dombokat ott, keresd csak meg a térképen, melyik falu az?... Ótohán. Nos, holnap bizonyosan csatát vívunk érte a csapataik zömével.

– Vagy lehet, hogy erősítést kapnak, és megtámadnak bennünket ma éjszaka. 

 

Ez a félelem, mint tudjuk, alaptalannak bizonyult.

Míg magyar katonák milliói véreztek az oroszok és az olaszok ellen – akikkel egy négyzetcentiméternyi területi vitánk sem volt –, az ország keleti és délkeleti határait, a román irredenta által ötven éve nyíltan követelt Erdélyt védtelenül hagyták a politikai és katonai vezetők. És még az elkésett ellencsapást sem magyar, vagy legalább osztrák–magyar csapatok mérték a „hitszegő” Romániára: Falkenhayn tábornagy IX. német hadserege szabadította fel szeptember végén indított offenzívájával a megszállt magyar területeket. Idézzük ismét a krónikást:

Hetven nap elmúltával egyetlen román katona sincs Erdély földjén.

Erdély tehát szabad.

De milyen szabadság ez!

Elnyomorodott, összelőtt falvak, tönkrement családok, felperzselt erdők. Talán nincs is család, amelynek áldozata ne volna. A visszavonuló románok rengeteg embert hurcoltak magukkal. Mindenütt gyász, szomorúság és kétségbeesés.”***

Az akkor ezeréves magyar Erdély két évre rá bekövetkezett, végleges apokalipszisának főpróbája kezdődött éppen száz esztendeje, 1916. augusztus 28-án.


* Idézi Mikes Imre (a Szabad Európa Rádió későbbi legendás kommentátora, Gallicus) Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig (Brassó, 1931) című könyve I. kötetének 21. lapján.

** Uo. 37–38. l.

*** Uo. 39. l.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.