Édes, vágyott gonosz és szép

A Szabadkai Városi Könyvtár vendége volt Arany Zsuzsanna budapesti irodalomtörténész, Kosztolányi-kutató, akinek a  veszprémi Vár Ucca Műhely sorozatban, a Művészetek Háza kiadásában az idén jelent meg Desiré kalandjai című regénye. A szerzővel a kötet szerkesztője, Kilián László író, újságíró, kulturális menedzser beszélgetett.

Édes, vágyott gonosz, és szép

2016. november 24-e a szabadkai irodalomkedvelő közönség számára érdekes, izgalmas és rendhagyó estet jelentett, ám mindenekelőtt Kosztolányi Dezső egy újabb arcát ismerhette meg.

Kosztolányi újabb arca

Arany Zsuzsanna 2004-től részt vett a Kosztolányi kritikai kiadást előkészítő munkálatokban, és Szegedy-Maszák Mihály vezetésével az irodalomtörténet olyan ajtóin is benyitott, amelyek egyrészt felkészítették arra, hogy belevágjon és megírja Kosztolányi Dezső életrajzát (ennek várható megjelenése 2017), másrészt olyan forrásanyagokra bukkanjon, amelyek a korszak művelődéstörténeti vonatkozásában is érdemesek a figyelemre. Nemcsak irodalmári és irodalomtörténészi, hanem olvasói figyelemre is.

A korszak, amelyben Kosztolányi Dezső élt, művelődéstörténeti adalékok és értelmezések mellett művészi utazásokra is invitál, ennek azonban a szépirodalom a műfaja. A szépirodalom pedig Arany Zsuzsannának is műfaja. Ezt mindenki megtapasztalja, aki kezébe veszi és elolvassa a regényét, ami a szerző széles körű és alapos kutatásai mellett és ellenére sem terheli az olvasót, ellenkezőleg. Egyrészt elemeli a kliséktől, másrészt a szerző filozófiai jártassága, a gonosz esztétikai megjelenésével, illetve filozófiai tartalmával, üzenetével való mélyreható ismeretsége lehetővé teszi, hogy regénye – alcíme szerint Nicolas Sztavrogin életrajza – könnyedén és játékosan, ugyanakkor hitelesen vezesse végig olvasóját a dekadenciával kacérkodó korszakon, amelynek hősei folyamatosan a határokat feszegetik. A határok az emberben vannak, de azok feszegetése mindig külső cselekedetben nyilvánul meg, hogy aztán a belső útban fejeződhessen ki. A kacérkodás, a külső cselekedetek és a belső út maga a regény, az olaszos-franciás Nicolas (Nyikolaj helyett) küzdelmes barátsága  Desirével, aki mindent tudni akar és mindent ki akar próbálni, amivel túlmehet a határokon, amivel szétfeszítheti a kereteket.

Szabadkán beszélni Kosztolányi Dezsőről azért jó, mert itt elevenen él az író szellemisége, nem ragadt bele sem a szegény kisgyermek, sem a korán elhunyt író, sem a politikai szélkakas, sem a l’art pour l’art – nem soroljuk tovább – kliséjébe, mondta Arany Zsuzsanna. Ha bele is ragadt – tehetjük hozzá –, a közönség mindig nyitott, és nincs meg benne a kötelező, unalmas tisztelet a ,,város legnagyobb szülötte” iránt, megvan viszont a vágy, hogy új és új oldaláról ismerhesse meg Kosztolányit és a korszakot, amelyben élt.

A határokat feszegető, vágyakkal, kísértésekkel és kísértetekkel teli Kosztolányi (természetesen a neve ezért is Desiré a regényben) eleven része volt a korszaknak, amelyből Nicolas is megérkezik az 1872-ben megjelent furcsa és lebilincselő regényből. A két hős barátsága mellett a regényben számos más áthallásal is találkozunk, a művészek és művészetek útkeresése, megkísértései, játékai mellett politikáról, intrikáról is olvashatunk – de hát nem játék és játszadozás ez is?

A különbség lényegében a művészi és politikai játszadozások között a kegyetlenség fokában érhető tetten, amiről az írók (akik a hősök ebben a regényben) maguk is komoly tapasztalattal rendelkeztek.

A regény kilencedik fejezetében olvassuk: ,,– Idehaza ’két tigris, két hiéna, két dögkeselyű barátságosabban találkozik egymással, mint két ember’ – zihálta. ’Szégyellnem kell, hogy embernek születtem’ – léptünk be a kávéházba. – Ááá, üdvözlet elvtá... Urak! – csapott a vállamra a pincér. – De rég nem láttuk már errefelé, Nicolas! Csak nem a fronton járt? – Nem, nem... ott éppenséggel nem.  De sok más helyen igen! – válaszoltam.” Ez a párbeszéd, amelyben Desiré a honi helyzetet ecseteli Nicolasnak, akkor zajlik, amikor belépnek a New Yorkba, amiről Desiré elárulja, hogy a szovjetház volt, ahol most is (a jelenetben) spionok vannak. Nicolas javaslatát, hogy menjenek át a Centrálba, Desiré elveti, mert ,,ott ülnek a többiek! Az ellenségek!” Nicolas megrökönyödve kérdezi, hogyhogy ellenségek a többiek, mire Desiré kifakad: ,,Tóth Árpád volt oly szíves, és szétkürtölte mindenkinek, mi történt Manyival Bécsben. Mindenki rajtam röhögött. Mert ez a szemét Göndör kiteregette emigráns szennylapjában, hogy németül is ki akarom adatni pár munkám.”

Szomorú tapasztalatként raktározhatjuk el a regényt olvasva a közhelyet, hogy a világ cseppet sem változik. Vidám tapasztalatként pedig a módot, ahogyan ezt Arany közvetíti a regényében, könnyedén és lazán, otthonosan mozogva a kutatott anyag, a források és a visszaemlékezések között, szabadjára engedve és féken is tartva írói fantáziáját, annyit adva az olvasónak, amennyi ahhoz kell, hogy kedve szottyanjon mélyebbre bóklászni a korszakban.

Az emberi-művészeti-politikai viszonyok és intrikák csak azért nem szimplán mulatságosak, mert Kosztolányi írói utóélete nem volt az. Ellenkezőleg.

Arany nem kívánja sem védelmezni, sem feloldozni, sem elátkozni hőseit, nem kíván egyebet annál, mint hogy bemutassa a korszakot, amelyben Desiré és Nicolas is a helyét kereste. Azt, hogy Nicolas miként lelte meg, nem áruljuk el, hiszen a regénynek az igazi hőse mégiscsak ő, a bolyongó és szerencsétlen Nicolas, aki úgy szorult a jó és rossz közé, mint aki a sínek közé esett.

Tarot és regény

Kilián László, a regény szerkesztője sajátos utat választott a kötet bemutatására, egyszerre vonta be a közönséget, és bírta megnyilatkozásra a szerzőt: minden kérdés előtt tarot kártyalapokat húzatott a közönség valamely tagjával, amit a lapot húzó is értelmezett, majd Arany Zsuzsanna is. A szerkesztő leleményének tarthatjuk – noha erre nézőként nincs semmiféle ,,bizonyítékunk” –, hogy nem teljesen hagyatkozott a véletlenre, amikor lapot húzatott az eleinte csodálkozó, majd az értelmezésre kedvet kapó és az asszociációs lehetőségekkel élő közönséggel. Az irodalmi est hangulatát ez az interaktivitás mindenesetre megemelte, ugyanakkor arra is lehetőséget adott, hogy a regény bonyolult utalásrendszeréről és magáról a korszakról is beszéljen a szerző, akiről azt is megtudhattuk, hogy otthonosan mozog a tarot értelmezésében.

Szerelmesek (a Nagy Arkánum VI. kártyalapja) – ez a lap nem a szerelemmel függ össze, hanem a döntés lehetőségéről szól, arról, hogy válaszúthoz érkezett az, aki ezt a lapot húzza, amelyben értelmi vagy érzelmi döntést kell hoznia. A tarotban ez nehéz élethelyzetet jelent.

Párbeszédben a halállal

A regényben kiemelt szerepe van a dialógusoknak, Arany Zsuzsanna gyakran és erőteljesen alkalmazta ezt az eszközt. Adta magát a kérdés, miért döntött így, miért választotta ezt a formát?

A párbeszéd, mint dramatikus forma a filozófiai, a világról vallott  nézetek kifejtésének hatékony formája – gondolhatunk Settembrini és Naphta ,,segítő” vitájára Thomas Mann Varázshegyében –, ugyanakkor azonban utalás is a korszak pezsgő kávéházi életére, segít feleleveníteni Kosztolányiék fiatalkori játékait, teátrális jeleneteiket, kis dramatizálásaikat, vagy akár a démonibb oldalát is megmutatja egy-egy szituációnak (döntéshelyzetnek): temetések megszervezése, Csáth felravatalozása, utcai veszekedésjelenetek, melyekben nevetve hagyják ott a békítő szándékkal közbelépni akaró, gyanútlan járókelőt. Mindezekben a játékokban, párbeszédekben, dramatikus szituációkban alapvető filozófiai kérdések kerülnek finoman előtérbe, amelyek mind Desirét, mind Nicolast (azaz Kosztolányit  és Dosztojevszkijt) egész életükben vonzásban tartották: a gonosz és a halál filozófiai, esztétikai és hétköznapi jelentéstartalma, megnyilvánulása. Természetesen következik ebből az öngyilkosság motívuma, mint a vállalt halál játéka: melyik öngyilkossági forma a legjobb, legcélravezetőbb.

Arany Zsuzsanna, aki a Kalligram Könyvkiadónál 2010-ben a Kosztolányi kritikai kiadás részeként megjelent, ,,most elmondom mint vesztem el” című, a költő betegségének és halálának dokumentumait bemutató kötet szerkesztője, egyértelműen a legavatottabb ismerője az írót (és regényhőseit) foglalkoztató kérdésnek, a halálnak, vagy mondhatjuk azt: a halállal való párbeszédnek.

Úton lenni a halál felé nem más, mint maga az élet, játékos formában, drámai jelenetben eljátszani a halált, kóstolgatni hétköznapi dolog, ebből nem lesz irodalom, nem lesz művészet. Azonban úgy lenni úton a halál felé, ahogyan azt Kosztolányi megírja Néró, a véres költő című regényében (aztán végigcsinálja betegségében, amikor már nem tud beszélni), az olyan művészi teljesítmény, aminek befogadásához, értelmezéséhez, ha tetszik érzelmi elfogadásához közvetlen köze van az adott korszak és Kosztolányiék játékainak, a halállal való folyamatos párbeszéd keresésének, egészen a gonosszal való kacérkodásig merészkedve.

Mágus (A Nagy Arkánum I. kártyalapja) – Önismereti kártya, a belső útra mutat rá. Magasabb tudatszint, a belső fejlődésnek olyan szakasza, amely nem csak megmondja, hol tart, aki ezt a kártyát húzta, de azt sugallja, hogy meg tudja oldani a dolgokat, van tapasztalata, bölcsessége, beavatott vezető, bátran lehet kezdeményező.

Mágus vagy kókler?

Az alapvető dilemma, amikor a mágusra gondolunk, hogy valóban titkos tanokban járatos személlyel van-e dolgunk, vagy csak egy olcsó bűvésszel, kóklerrel, aki úgy tesz, mintha birtokában volna a tudásnak. A Desiré kalandjaiban ennek feltérképezésére számos jelenet megfelelő, hiszen a korszellem a dekadencia, a ,,szeszek, szerek, manírok, passziók” (Kilián), azonban a mű központi kérdése mégiscsak az, kik a regény hősei? Mágusok vagy kóklerek? Írók vagy smokkok azok, akikkel megismerkedünk Arany regényét olvasva?

Arany Zsuzsanna az esten arról beszélt, hogy a húszas években Kosztolányi már kigúnyolta saját századfordulós dandyzmusát, kevéssé látta merésznek (például a párizsi hullaházak látogatását – egyébként is, amit ők merész dolognak véltek, az napi rutin volt a kor Párizsának kávéházi, éjszakai életében, ami rendre végződött hullaházi látogatással), sőt!

A mágus, aki be tud avatni az élet dolgaiba, vajon ugyanaz-e, aki a halál dolgaiba is beavat? És a mágus, aki ezt teszi, vajon különbséget tesz-e az etikai és esztétikai gonosz között? Létezik-e egyáltalán művészeti gonosz, vagy csak a Gonosz van? Megváltás nélkül, a szépséggel csábítva – a regényben éppen a bordélyba tart a két hős, amikor ezeket a kérdéseket vitatják. A jelenetet a regényben nem a művészet–erkölcs, szép–gonosz vagy ezen kategóriák nemléte oldja fel, hanem a kurvák, stílszerűen és tudatos írói malíciával az erkölcsi relativizmust taglaló (,,Kitalálod, hogy relatív az erkölcs, s aztán lelkifurdalás nélkül bármit elkövetsz”) részt követően:

,,A kurvák tapsoltak a háttérben. – Brávó! Brávó Szépfiú! – kiáltottak felénk.”

Vándor/Bolond a tarotban ennek a kártyának nincs száma, vagyis a 0 lap. Kiindulás és végpont, a társadalmon kívüliség állapota. A vándor/bolond megteheti, hogy fittyet hány a társadalmi elvárásoknak, mert vagy nagyon naiv, vagy ellenkezőleg: nagyon bölcs.

A határok feszegetése

Arany Zsuzsanna regényében erőteljesen megjelenik Kosztolányi vonzódása a társadalmon kívül élőkhöz, a velük való azonosság keresése egyben saját határainak feszegetése is, egyszerre ölti magára a bohóc szerepét, és fedezi fel mögötte a halálarcot, a sebeket, a sebezhetőséget, a sérülékeny, és ezért eltakarásra, elfedésre szoruló, vágyódó ént (Esti Kornél éneke). A bolondokházában tett látogatásai, beszélgetései és a személyes kapcsolat ápolása, levelezései, a sebesült katonák meglátogatása a hátországi kórházakban, a kivégzések megtekintése, a ravatalozás és a szerek próbálgatása a határok feszegetésének újabb és újabb lehetőségét jelentik, és ez Arany szerint nem választható el attól, hogy jobban érezte magát a kevésbé fontosakkal, a peremen létezőkkel, a másodvonalbeli szerzőkkel – a regényben alig említődik Babits Mihály és Juhász Gyula, annál hangsúlyosabb szerephez jut a mára elfeledett Téglás Béla, akit Kosztolányi remek fordítónak és elmés ,,csevegőnek” tart.

A Desiré kalandjai olvasása olyan utazás, amilyen egy talajhoz rögzített léghajóban volna lehetséges (Másik jármű). A kiszámítható, hiszen jól ismert életrajzokra, illetve hősökre épülő, kiszámíthatatlanná fokozódó kaland. Nem enged az ég felé, és vissza, a földre sem, mint ahogyan arra sem ad választ, mi történik, ha elszakadnak a rögzítőkötelek.

Lovas Ildikó