Deák Csillag: Visszatérés – Kölüs Lajos: Hangafa a pusztában
Deák Csillag
Visszatérés
A tékozló fiút nem látjuk, nincs jelen a képeken, mégis a visszatérőre gondolunk, látjuk, aki halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Nógrádi Kiss Magdolna festményein* nem vigadnak, talán az öröm is rejtekezik, fekete bárány. Nógrádi Kiss ikonjai sorozattá állnak össze, a mozdulatlan világhoz visznek közelebb, az állandósághoz, amelyet viszont ismételten áthat a metamorfózis, a változás igénye és feszültsége. A közösségi tér súlyát érezzük, ebben a térben a cselekmény ítélet alá esik, kimondatik valami, amit mindennapjainkban fontosnak tartunk, hozzá igazodunk, ismételten rákérdezünk, mert hitünk alapját látjuk benne.
A Kapcsolat Tegnap még arról szólt, visz tovább bennünket a művész, mert a képeket nemcsak tematikájuk köti össze, hanem az a művészi törekvés, amely nyomán létrejöttek. Nem a felhőtlen öröm érzését látjuk a képeken, inkább meditatív figurákat érzékelünk és azonosítunk, a kiteljesedés pillanatát. A Párbeszéd tartja össze a világot, az életünket. Ez közhely és evidens. Nógrádi Kiss is tudja ezt, és kibillenti helyzetükből figuráit. Létrejön a Formabontás, a szürkéből, feketéből színes világ tárul elénk, amelynek létezésében korábban nem hittünk, vagy tagadtuk, hogy létezik. Az Elmaradt párbeszéd is ezt hangsúlyozza, nincs mire és kire várni, lépni kell, akár egy mozdulattal, egy félfordulattal. Csendben.
Nógrádi Kiss képei csendéletek is, miközben látni, miféle zajok lengik be ezt a képi világot, és teszik mozgalmassá. A fej- és testtartások kimerevített pillanatok, az idő lenyomatai, bélyegei. Gyónások is ezek az alkotások, szakrális terek, helykijelölések, a hely fontosságát hangsúlyozzák. Az agora olyan hely, ahol párbeszédet illik folytatni egymással, még önmagunkkal is. A kitárulkozás ösztönössége és görcsössége zenei hangokat idéz fel bennem. Miként egy zongoraszólam kiemel egy-egy témát, körbejárja, Nógrádi Kiss is ismétel és variál, új és újabb helyzeteket hoz létre. Nincs központi figura, aki köré csoportosulna a többi test, emberi alak. A párbeszéd nem viseli el az alá- és fölérendeltséget, az úr és szolga viszonyát, a főnök és beosztott világát. Morálisan a művész figuráinak arctalanságával a figurák közös vonásait, kulturális kötődéseit hangsúlyozza. Redukál is, a végsőkig lecsupaszított testek egymáshoz való viszonyát kutatja. Az egyén feloldódik a közösségben, a közösségi térben, nyelve eggyé válik a közösség nyelvével. Egy-egy figura magába fordul, vagy kifordul a képből, abból a térből, amelyben más figurák fogják közre a fekete bárányt, az igazság keresése és hiánya az, ami a figurák testtartását feszültséggel telíti. Baljós árnyak fogják közre a figurákat, az egymásra utaltság megkérdőjelezhetetlen ugyan, de mégis, az ellentmondások a szabadságot hívják elő, a szabadság útját egyengetik.
Nógrádi Kiss képeit felfoghatom példabeszédeknek is, biblikus történeteknek, amelyek mélyen beleivódtak életünkbe. Kísért a gondolat, hogy egyszer visszakapjuk azt, ami jár. Jár a boldogság, rászolgáltunk. Határon belül és határon túl is. Együtt és külön. Az elszakítottság olyan történelmi trauma és tény, amely ismételten előhívja belőlünk a várakozást és a vágyat, idővel helyre áll a rend, kudarcainkat felváltja a sikeresség. Tudjuk, a tékozló fiú kikövetelte a vagyon ráeső részét. Megkapta, eldorbézolta. Nógrádi Kiss figurái harangnyelvek is, megszólalnak, zengenek, mint a hozsannázó kórusok. Jakab írja: "Teljes örömnek tartsátok atyámfiai a különféle kísértéseket...”. A kísértés mindennapos, mert rajtunk is múlik, mi történik a világban, mi történik körülöttünk és bennünk. A művész figyelmünket a figurák lelke felé irányítja, milyen emberek ők, mire gondolnak, hogyan éreznek? A tücsök tékozolt nyáron, hegedült, mulatott. A hangya szorgoskodott. Élet és halál kérdését is felveti a művész.
A kiállítás patinás termei méltó helyszínt biztosítanak, a kiállító tér tagoltsága levegőt ad a képeknek, az elrendezés kifogástalan. Visszatérő motívumokat látunk, de Nógrádi Kiss Magdolna nem tékozló fiú. Nem üres kézzel tér haza, folytatja életét, megújítja munkásságát. Nagyméretű színes akril tájképei mintegy ellenpontként teszik izgalmassá a tárlatot. A tájképek oldódást jelentenek, ha ott van is bennük a szomorú, szorongó világérzés. Ezeken a képeken az a tér és az a felület jelenik meg, ahol csak látszólag uralkodik harmónia, a tükrözések sem teszik nyugodttá a képeket. Minden mozgásban van, a tekintet előtt tömör és színes függönyként égnek a színek, ég a táj. Itt minden színes, és ebben a világban, tavakban, folyókban az öröklét utáni vágy jelenik meg, benne a természet és ember viszonya. Ez is párbeszéd, csak figyelnünk és hallanunk kell a minket körülvevő természet hangjait. Miként is lehet megőrizni az életet ezen a földön? Nógrádi Kiss utakat, ösvényeket keres, miként is lehet visszatalálni a gyökerekhez, a forráshoz, amely nélkül nincs élet, de halál sem.
Kölüs Lajos
Hangafa a pusztában
Nógrádi Kiss képei folytonos keresések. Bár állításokat látunk, figurákat, amelyek meghajolnak, összesúgnak, összeborulnak, egymás felé hajlanak, sőt elhajlanak a másiktól, az emberi közösség jellegzetes motívumait veszi sorra. A keresés elkerülhetetlen, mert nincs lezárt megoldás, csak közelítések vannak. Ki az örökös a képeken? Eldönthetetlen. Mindannyian tékozló fiúk vagyunk, nemre való tekintet nélkül. Tékozlunk, és szeretnénk, ha örököseink lennének. Nem más ez, mint az idő meghosszabbítása, kiterjesztése, végtelenítése, a halhatatlanság felé tett lépés, miközben végig tudjuk, hogy az ember nem halhatatlan, de vágyik rá, hogy az legyen. Nem más ez, mint emberi gyengeség, az ösztönlét fontosságának felismerése és elfogadása.
Tartozni valahová és valakihez. Újra és újra. Visszatérni a múltba, visszatérni a jövőbe. Bárcsak visszakapnánk ifjúságunkat! A mítoszokból tudjuk, hogy az örök élet vizét keresni emberi dolog. Legfeljebb Achilles sorsára jutunk, hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk, de a végzet mindig közbeszól. A végzet a halál, lezárja és újranyitja életünket, az utánunk jövők életét is. Keressük a tékozló fiút, önmagunkat, másokban. Jelen van, ha nem is látható, mert sokszor azt csináljuk, ami jól esik, és nem azt, ami szükséges lenne. Ki a gyenge és a megbízhatatlan, ki vádol és ki a vádló? Életünk rohanása tény, csak idővel jövünk rá, ha rájövünk, mi adatott és mi nem, tékozoltunk vagy sem. A szentség óhaját látom a képekből sugározni, egy lelkület, amelyben ott a megbocsátás öröme, kegyelme.
Tavak és folyók végtelenségét, kiismerhetetlenségét sugallják a tájképek. Ideges vibrálás, akár egy hangfelvétel rezgéseinek is vehetnénk a fűszálakat, a nádszálakat, a vizet. Ezek is üzenetek, a természet üzenete hozzánk, akik uralni szeretnénk a természetet. Nógrádi Kiss csodálja, szemléli ezt a természetet, az eredetet, a paradicsomi állapotot. Védtelen a természet, mi vagyunk az agresszorok. Eközben vágyaink kielégítése és a vétkes élvezetek érdekelnek bennünket. Lehalásszuk a folyóból, a tengerből a halakat. Mi marad? Az én marad, hogy köröttünk forog a világ? Önélvezet. Mikor szállunk magunkba, és magunkba kell-e szállni? Nógrádi Kiss súlyos tömbökként mozgatja figuráit, amelyek mégis légiesnek hatnak. Meg lehet-e bocsátani és elfelejteni a múltat?
Az ikonikus képszerkesztés a közösségbe zárt embert tárja elénk minden mozdulatával és reménytelenségével. Hitüket elvesztő figurákat látok, vagy épp ellenkezőleg, itt a testtartás egyben a lélek tartása is. A megállás képeit látjuk, a helytállásét, hogy nincs más mód, mint helytállni. Ez az osztatlan öröm, ami megjelenik a figurákban, rejtetten és homályosan, már-már misztikusan. Nógrádi Kiss a hit világát is megidézi, a mélyen hívő embert, aki tanácstalan és bizonytalan lett a mai világban. Merre menjen, merre ne menjen, hogyan tudja megtalálni identitását, hogyan tudja megőrizni reményeit és vágyait, anélkül, hogy bűnösnek bélyegeznék.
Nekünk kell eldönteni, hogy miként végzik ezek a figurák, mire jutnak és hogyan. Lehetséges a bűnösök boldogsága? Elég megbocsátanunk? Mert előállhat az a helyzet, hogy már nem lesz kinek megbocsátanunk, sőt nem lesz, aki megbocsásson. Nógrádi Kiss figurái nem önzetlenek, önérdekeik vannak, érdeket akarnak érvényesíteni, megtestesítenek valamilyen érzést és gondolatot, amelyet követni akarnak. A hangafa sovány, kopár mezőkön tenyésző cserje, téli zöld, vad ciprus, repcsény. Fának nevezik, mivel külsejére nézve kisded bokorhoz, cserjéhez hasonlít. Nógrádi Kiss tájképei egyszerre zöldek és egyszerre sárgák, tavasz és ősz fonódik egymásba. Mint a hangafa a pusztában / Olyan leszel te, / A szép idő elmúlt teróllad, / Lármát hallasz s hozzád nem szólnak. (Szép Ernő: Mint a hangafa a pusztában, Nyugat, 1916. 15. szám) Lármát hallunk, és hozzánk nem szólnak. Nógrádi Kiss képei lármásak is, bár még szájukat se látjuk, nyelvet öltőek, mert beszélni kell, kimondani, amit ki kell mondani. Mint akik látják, hogy jó következik, ha szárazságot is látnak maguk körül. Jer 48:6-7 Fussatok, mentsétek meg lelketeket, és legyetek mint a hangafa a pusztában! Nógrádi Kiss ikonjai, figurái szomorúsággal teliek, megtörtek. Nehéz eldönteni, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot, vagy ellenkezőleg, inkább tartós.
A képek az evilági gondolkodástól eltérő törvényekről szólnak. Lehetséges belső békénket és szabadságunkat meglelni és elnyerni? Megszabadulhatunk önzésünktől, miközben saját sorsunk kudarcain felülemelkedve másoknak önzetlen segítséget tudunk nyújtani? Út ez, amelynek nincs kezdete, és nincs vége sem. Belső út. Mindenki maga kell, hogy rátaláljon.
*Nógrádi Kiss Magdolna A tékozló fiú című kiállítása
2016.01.23 – 2016.02.28
Keve Gallery
Ráckeve, Kossuth Lajos u. 49.
