„Ketyegett, mint egy bomba, és én gyorsan kiadtam a kezemből azon melegében. Nem bánom, ő az elsőszülöttem” – mondja Láng Orsolya Tejszobor című kisregényéről, amelyért megkapta a Méhes György – debütdíjat. Erről kérdeztük őt, valamint a pályakezdésről, anyaországi és erdélyi irodalom, líra és próza, irodalom és társművészetek viszonyáról.

  Forrás: Fiatal Írók Szövetsége, FISZ-tábor

Több interjúban, közös kötetbemutatónkon is „felrótták” neked, hogy nem verseskötettel debütáltál. Pedig, ha jól tudom, első, folyóiratban megjelent írásaid prózai szövegek, több antológiában is rövidprózával szerepeltél. Elkerülhette a szakma figyelmét, esetleg köze lehet az E-MIL tehetségkutató pályázatához, ahol versekkel lettél első díjas?  

Nem hiszem, hogy elkerülte volna a szakma figyelmét, ez lehetett a kérdező pillanatnyi figyelmetlensége vagy szórakozottsága, nem tudom. Valóban túlsúlyban voltak a verses publikációk, gondolom, emiatt rögzült sokakban, hogy verseket írok. De azt akkor sem nagyon értem, hogy valakitől mire alapozva kérik számon, hogy mivel debütál (még akkor sem, ha csak egy pajkos megjegyzés erejéig). Az irodalom még mindig a művészet kategóriájába tartozik, s mint ilyen, lehull róla mindenféle számonkérés (ez alól talán a politikai korrektség kérdése az egyetlen kivétel). Ha egy művészeti ágon belül már az is szemet szúr, ha az alkotó a műfajokat váltogatja, milyen megjegyzéseket tartogatunk azok számára, akik írásaikban egyik álláspontról a másikra helyezkednek? És most természetesen nem az elbeszélői szerepekre gondolok... Furcsa, de még akkor is azt mondom el, ami éppen foglalkoztat, amikor másnak a könyvét illusztrálom. A különböző formák mögött mindig ugyanaz az ember van.

 

Láng Dániel és Láng Orsolya a Tejszobor budapesti bemutatóján az Írók Boltjában.

Fotó: Szabó Dorka

Honnan számítod az indulásodat, milyen irodalmi élmény döntette el veled, hogy az írás meghatározó része lesz az életednek? Azt olvastam, 13 évesen már írtál…

Ezt a kérdést elég kényelmetlen komolyan venni. 2000-ben írtam néhány verset, valamint egy „novellát” egy cickányról, aki egy raktárban lakik, és egy napon meglátja magát egy törött tükörben. Az írógépet csattogtatva nagyon el voltam telve magamtól. Komolyan vettem a dolgot, a verseket egy kapcsos füzetbe írtam. Régóta nem tudok füzetbe írni, lefagyok a gondosan bekötött ívek látványától, minél szebb egy füzet, annál kevésbé érzem otthon magam benne. Kitépett füzetlapokra vagy fecnikre jegyzetelek. Az egyik első versem első strófája így szólt: »Ha azt mondod, hogy „Viszontlátásra!” / Én válaszolok: „Isten hozott!”/ Ha kiküldesz, én bejövök, / És nem mondom, hogy légy átkozott... / Szeretlek.« A The Beatles Hello, Goodbye című száma ihletett meg, és mindenki azt hitte, hogy szerelmes vagyok. Ebből a félrehallásból jöhettem rá, hogy az inspiráció és a szerelem hasonló intenzitású érzések, és ugyanabban a talajban gyökereznek. Aztán egy diákoknak kiírt pályázatra írtam egy novellát Bolyai Jánosról, amivel megnyertem az első díjat, egy CD-s rádiómagnót. (Azóta is használom.) Akkor ismerkedtem meg a kutatással, a Teleki Tékában sok a Bolyaiakkal kapcsolatos írott anyag és relikvia, ezen kívül szellemekkel is lehet beszélgetni. Nagyon szerettem azon a szövegen dolgozni, azóta is lekötnek az életrajzok és a vallomásos jellegű írások. A vele kapcsolatos publikációs élményem már nem ennyire pozitív: a novellát leközölte a helyi napilap irodalmi rovata, jól megvágva. Csodálkozom, hogy az utolsó mondatot benne hagyták, szokatlanul mítoszromboló és földhözragadt volt egy tizennégy éves diáklány tollából: „Hátrament az udvarra, beleszippantott a semmibe, aztán köpött egyet – ez már csak így szokás.” Talán ekkortól éreztem úgy, hogy meg tudok csinálni olyan dolgokat, amelyeket elképzelek, mások pedig meglepődnek rajta.

Tudom, kényelmetlen kérdés, ha nem szeretnél válaszolni rá, ki is hagyhatod.  Pályaindulásodban mennyire volt meghatározó, hogy édesapád író, könyvek között nőttél fel, „író bácsikat, néniket” többször láthattál, mint más gyerekek? Segített vagy éppen gátolt-e mindez az alkotói pályán való elindulásban?

Már hozzászoktam, pedig az apám sokat tett azért, hogy elkerüljön a kérdés. Úgy értem, sosem volt jelentősége annak, hogy ő író, amikor nekem ebből esetleg előnyöm származhatott volna. De ezt így fölösleges is kijelenteni, mert nem volt ilyen helyzet. Emlékszem, először azt szerette volna, hogy zongorista legyek, állandóan gyakorolni küldött, aztán azt, hogy szobrász, aztán képeket rendelt tőlem pénzért, aztán filmötleteket javasolt, mert beleélte magát abba,

hogy  filmrendező vagyok.

Amikor elkezdtem publikálni (ez 2007-ben történt, amikor egyetemre kerültem), akkor is az volt, hogy a Látóhoz inkább ne, mert esetleg az ő jelenléte befolyásolná az írások objektív megítélését – ettől inkább ő tartott, mint én. Mostanra már eltűnt ez a fajta kizárásos jellege annak, hogy mindketten írunk, azt hiszem, felszabadultabban éli meg, hogy nemcsak képzőművészettel foglalkozom, és szívesen ad megbízást is, javaslatot is, dicséretet is. Amikor egy évet otthon töltöttem az egyetem elvégzése után, egyszer azt kérdezte, hogy miért nem írok egy regényt. Jó vicc! De tényleg, ilyen könnyedén, mintha én bármire képes lennék. Furcsa módon felszabadulás helyett inkább a felelősség nyomását éreztem. Kényszeresen vágytam arra, hogy valamiből profi legyek, és úgy éreztem, hogy semmihez sem értek igazán. De ez a bizalom elraktározódott, és megalapozta azt a későbbi függetlenséget, ami felszabadított.

Az igaz, hogy felnőttek között nőttem fel, szerettem hallgatni, ahogy beszélgetnek, velem egyidős barátaim nemigen voltak. Nem érzem magam jól olyan lakásban, ahol nincs legalább egy plafonig érő könyvespolc. Van, aki a tévékészülékkel van így. A család is eléggé izolált egységet alkotott, rajta kívül féltem, hogy támadható és kiszolgáltatott vagyok. Máig meghatározó közeg számomra. De nagyon jól éreztem magam annakidején Tatán, a JAK-táborban és Szigligeten is – tavaly nyáron először voltam irodalmi táborban úgy, hogy nem apám vitte a családot. Mivel ő nehezen szocializálódott, mi is csak módjával, visszafogottan elegyedtünk. Esterházy egyszer nálunk szállt meg – egy gróf a Tudor negyedben! –, és reggel kijött hozzánk csíkos pizsamában, amikor az öcsémmel rajzfilmet néztünk a tévében. Kb. tíz évvel később Nádas Péternek eljátszottam a Goldberg-variációk első darabját, amíg dedikált a vásárhelyi Színművészeti Egyetem halljában. Egy fotóval válaszolt, postán küldte. Másnap délelőtt eljött velünk szavazni a negyedi iskolába, amikor a polgármester-választás volt. Kíváncsi volt rá, hogy ez itt hogyan zajlik. Az írók csak amiatt tűnnek olyan elérhetetlennek és közegidegennek, mert ismerjük a műveiket. De ezek a pillanatok nekem éppen annyira értékesek és kivételesek, mintha távoli csodálója volnék az irodalom világának. Merthogy az is vagyok. Műkedvelő légy a pókháló közepén. „Ja, hogy te ennek meg ennek a lánya vagy, azért ülsz a babérjaidon. Hát akkor neked már ki van taposva az út!”, volt ilyen is. Van benne valami, hogy a babérjaimon ülök, sokkal később jut eszembe, hogy valamit kezdeni kellene magammal, mint annak, akinek nincs ilyen háttere, de író akar lenni – ahogy annak idején az apám is.

A Tejszoborban az is helyet kapott, hogy akár tornászlány is lehettél volna...

  Kötetbemutató és felolvasás a FISZ-táborban. Fotó: Varga Melinda

Édesanyám családjában mindenki tornász volt, az anyai nagyszüleim a bukaresti testnevelési egyetemen végeztek, nagyapám ott is tanított, amíg el nem távolították a származása miatt. Mindkét lányuk sporttornázott, édesanyám kinőtt belőle 15 évesen, nagynénémből tornatanár lett. A nagyszüleim mindig elvégeztettek velünk pár mutatványt, ahányszor ott voltunk náluk falun. Oda vonultak vissza nyugdíjas éveikre, és eleinte az ottani iskolába is bejártak tanítani. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy tökéletesen kivitelezett gyakorlatokat vártak el tőlünk, vagy erőltették volna, ha nekünk éppen nem volt kedvünk. De megtanítottak cigánykerekezni vagy bukfencezni, az öcsém megtanult szaltózni a szénapadláson, és amíg kisebbek voltunk, nagyapám néha a vállára állított egy csavaros emelő mozdulattal, és úgy sétált velünk az udvaron fel és alá, hogy nekünk széttárt karral, felegyenesedve kellett rajta egyensúlyozni. Még most is ott lóg az udvaron a tartógerendára felerősített lengő trapéz, amiről behajlított térddel fejjel lefele lehet lógni. Néha bementünk velük órára, nagyon jó buli volt, amikor bekapcsolták a szalagos magnót, és gyakorlatokat tanítottak be a falusi gyerekeknek és nekünk a ’70-es, ’80-as évek divatos tánczenéire. Az iskolai ünnepségekre mindig készültek valamivel, és ezekhez a produkciókhoz nagyanyám tornadresszeket varrt a lányoknak, nagyapámtól szalagos pálcákat vagy más eszközöket rendelt. Hihetetlenül lelkesek és kreatívak voltak. Belőlem biztosan nem lett volna tornász, még akkor sem, ha belemegyek a sportiskolai felvételibe, egyszerűen nem olyan az alkatom, a kitartásom és a szorgalmam meg végképp nem. De az öcsémből lehetett volna sportoló, nagyanyám mondta is, amikor megszületett, hogy jó alkatú, erős vállai vannak. Azt hiszem, édesanyám sem akarta nekünk azt a gyerekkort, ami neki volt, ezért nem erőltette, amikor látta, hogy más érdekel.

A Tejszobor című kötetedben elsősorban a líraiság fogott meg, számomra ettől válik letehetetlenné a könyv. Olyan költői képeket, metaforákat használsz, amelyekkel prózai szövegben – legalábbis ilyen sűrítettségben – nemigen találkozunk. Miért tartod fontosnak a lírai elemeket és a társművészetek találkoztatását az irodalommal?

 

Ha úgy érzem, hogy valamit le kell írnom, azt megpróbálom minél pontosabban. Néha nem tudom visszafogni magam, ilyenkor a szöveg túlírttá válik. Unok olyasmiket leírni, hogy mi hogy nézett ki, vagy mi hol helyezkedett el. Olvasni nem unom a jó leírást, sőt, néha kifejezetten jólesik, ebből is tudom, hogy szükség van az átkötő részekre, ahol az olvasó figyelme megpihenhet, hiszen nem lehet végig pattanásig feszíteni a húrt. De amikor írok, nincs türelmem kitérőket tenni, húzni az időt. Persze, amit a lendület hevében annak érzek, azt utólag hiányolhatom a szövegből, de ez a könyv úgy jelent meg, hogy nem maradt időm érlelni. Ketyegett, mint egy bomba, és én gyorsan kiadtam a kezemből azon melegében. Nem bánom, ő az elsőszülöttem.

Írása közben nem gondoltam az olvasóra, ezt be kell vallanom, semmi olyasmi nem foglalkoztatott, ami a szöveg recepciójával kapcsolatos. Az vitte a szöveget is, amivel a saját széttartó figyelmemet sikerült lekötnöm. Ennek az elbeszélő próza látja kárát, tömörsége és áthallásossága néhol líraivá válik. Jellemző rám, hogy hasonlatokban gondolkodom, ilyen a memóriám is. Arcokról is legelőbb azt állapítom meg, hogy kire vagy mire hasonlít. Mondjuk, hogy ez a szöveg a figyelmem dinamikáját tükrözi, és hát az ember egyidejűleg több dologra is figyelhet. A háttérben vagy kiegészítőként ott van a saját élettapasztalatom. Mindenki abból főz, amije van. A kultúra fontos része az életemnek, és ezt sem letagadni, sem különösebben hangsúlyozni nem akarom. Sokszor hallgatok zenét, sokszor nézegetek képeket, olvasni is szoktam – és ezek hatnak rám.

 

   Láng Orsolya grafikája a Tejszobor egyik fejezetéhez

Nem tartottál attól, hogy aki nem költői alkat, emiatt eltávolodik a könyvtől, túl sok lesz neki, félreteszi?

Nem tartottam ettől, és most sem tartok. Annyi könyv és annyiféle olvasó van, hogy mindenki megtalálja a magáét, senki nem marad árván. Engem még mindig meg tud lepni, ha kiderül, hogy valaki olvasta a könyvem. Reflexből azt kérdezném, hogy „hol?”. Vagy: „hogyhogy?”. Szokni kell ezt, hogy az embernek van egy könyve. Nem megszokni, csak szokni.

A kötetcím mellett nem lehet figyelem nélkül elmenni, könyvesboltban egyből feltűnik. Két ellentétes fogalom kapcsolódik össze benne: a tej és a szobor. Ez az ellentétpár a regény érzelmi és intellektuális síkján, a főhősök személyisége, életútja mögött is fölsejlik. Jól érzékelem?

Egy megfoghatatlan dolog formába öntéséről van szó, olyan, mint amikor Faust azt mondja a pillanatnak, hogy maradjon még. Azért írunk, hogy illanó emlékeinket megörökítsük, minden könyv egy emlék-mű. A mondatokkal éppen úgy láthatóvá válik a megfoghatatlan, mintha más módon képeznénk le, éppen úgy körüljárható lesz, mintha egy szobor lenne. Másfelől az így létrejött szövegnek az általad is említett hibridségét is kifejezi, de ez nem volt tudatos a címadás pillanatában, inkább utólag látom bele. Hogy ez a szöveg nem egyértelműen kisregény, tehát elbeszélő próza, hanem ugyanannyira líra is, mint egy versfolyam. Egy kétéltű. Hal és madár keresztezése. Csapongóan nyugodt szöveg. Néha kimért, máskor elfogódott.

 

  A szerző grafikája a Tejszoborhoz

„Az idő, amit befele növesztek, tejből van. Ami kifele nő belőle, az a végleges, és a halálomig tart” – írod. Nemcsak a cím, fejezetcímek, meghatározó részek is kötődnek e szimbólumhoz (tejköd, tejszobor, tejüveg, tejfogak). De úgy érzem, hogy sokkal több is van mögötte, mint a gyerekkor metaforája, az idő, az emlékek képlékenysége.

Az Iskola a határon mögött is sokkal több van, mint egy iskola meg egy határ. Ha úgy érzed, az nagyon jó, mert az azt jelenti, hogy a kiragadott motívumok és a szövegegész viszonya koherens és parázsló.

 „Mindenki saját szobrot készít ugyanarról a történetről. Nagyapám egyetlen mondatba csomagolja be az életet” – olvasom a kisregényben. Melyik mondatod „önti szoborba” a sűrített gyerekkori, felnőttkori élményeket, impulzusokat?  

Ez a mondat pontosan így hangzik a könyvben: „Kiöntöm a szívem.” Azt hiszem, ebben minden benne van, ami aztán később kibomlik, mert elég általános és eléggé enigmatikus ahhoz. Csak véletlen, de szépen szemlélteti az írás terápiás jellegét az, hogy a „leírni” kifejezés egyszerre jelenthet lejegyezni, szavakkal lefesteni valamit, és semmisnek tekinteni, lezárni valamit. Szeretek élni és megfigyelni, hogy mások hogyan élnek, és ezzel az élménnyel akarok találkozni a szövegeimben, lehetőleg úgy, hogy újraélem általuk.

 

   A Tejszobor kolozsvári bemutatója. Fotó: Tóth Helga

Önéletrajzi ihletettségű vagy személyességgel átitatott – melyik illik inkább a Tejszoborra? Egyáltalán hogyan viszonyulsz az önéletrajzisághoz, a személyességhez a kortárs magyar prózában és lírában?

Úgy képzelem, hogy aki én-elbeszélést ír, annak tudnia kell önmagáról is beszélni. Az én-elbeszélés általában szerepjáték, amelyben a szerző eljátszik a gondolattal, hogy az én az valaki más. Nem azonos, hanem azonosul vele. Én nem játszottam el ezzel, mivel nem a fikcióban rejlő lehetőségek érdekeltek. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy milyen kép tárul a szemem elé, amikor az én-puzzle utolsó darabkáját is beillesztem az üres mezőbe. Ez meglehetősen elvont módja egy történet elmesélésének. Mészölynek van egy nagyon szép mondata: „Csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult legyen.” Nos, ez így volt velem is. Ez a történet így lesz az enyém, az elbeszélő személyének és helyzetének megválasztásával. Lehet fikció, de a legfőbb sajátossága mégis az, hogy a sajátom. A regénybeli másik, a „te” ugyanolyan fontos szereplője a történetnek, mint az „én”, mégis másodrangú, mert az én-elbeszélő nem beszélhet az ő nevében. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélés demokratikus, ott mindenki egyenlő. De ebben az esetben a szöveg együttérzésében is csak magánakvaló lehet. Vajon a nyelvtan az, ami megakadályozza a teljes azonosulást a másikkal?

A fejezeteket saját grafikáiddal illusztrálod, s ezek mintha továbbgondolnák a sorokat. Amire a betűk nem képesek, arra a képzőművészet igen? Gondolom, a képek elrendezése sem véletlen. . .

 

Nem véletlen, persze, ott hiányoltam őket, ahová kerültek. Eleinte úgy képzeltem el, hogy minden fejezet végén lesz egy zárókő, amelyik összegzi, vagy minden fejezet elején egy iniciálé, amelyik felüti az adott egységet egy tömörített képpel. De aztán a szöveg töredékessége megkívánta a képekkel való párbeszéltetést. Akkor legalábbis úgy éreztem, mert rajzolni akartam. Olyan szigetek ezek, amikre ki lehet evickélni az örvénylő folyamból. Nem hiszek a művészetek hierarchiájában, egyenrangúnak érzem őket. Kicsit olyan, mintha kétnyelvű szülők gyermeke volnék, és van olyan, amit az egyik nyelven szabatosabban ki tudok fejezni, mint a másikon. Itt azt próbáltam ki, hogy milyen az, ha mindkét nyelven elmondom, mire gondolok.

 

 

Ősszel az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány Debüt-díjával, nemrég pedig az E-MIL Méhes György-debütdíjával tüntettek ki. Könyved a Margó-díjasok listáján is szerepelt. Ugyanakkor azt mondod, hogy a díjakhoz nem fűződnek érzelmeid.

Örülök a díjaknak, de az érzelmeimet másra tartogatom. Például kiindulópontjai lehetnek azoknak az írásoknak, amik felhívják magukra a díjosztók figyelmét. Nem hinném, hogy ez lehetne fordítva, hogy valaha bárkit is megihletett egy oklevél. Legfeljebb a szép, üres háta.

Az E-MIL díjkiosztó gáláján László Noémi frappáns méltató írásában rejtőzködő művésznek nevezett. Azóta sem sikerült megfejtenem, miért. Talán, mert nem keresed állandóan a nyilvános szereplési lehetőségeket? Illik rád a rejtőzködő művész?

„Ki minek gondol, az vagyok annak”, ezt Weöres Sándor írta. Saját néven publikálok, és nyilvános fellépéseket vállalok, még ha nem is keresem állandóan a szereplési lehetőséget, ahogy te fogalmazol. Amíg úgy érzem, hogy ezekben a helyzetekben adni és kapni is tudok, addig szívesen állok elébük. Ilyenkor a magam számára is rögzítek valamit, kimondódnak dolgok, koncentráltabban figyelek arra, mi van bennem. Nonó azt mondta, hogy több fényképen is behunyt szemmel vagyok látható. Ha kívülről nézem ezt a jelenséget, akár pózként is értelmezhető, de ha most megkérnének, hogy pózoljak egy fényképezőgépnek úgy, ahogy nekem a legjobban esik, most is behunynám a szemem. Nem gyávaságból, hanem mert úgy kényelmes. Inkább kényelmes vagyok, mint rejtőzködő.

Egy interjúban azt mondod, hogy a kisebb kultúrának kell a nagyobb felé nyitnia, vagyis az erdélyi irodalomnak az anyaországi felé. A köteted az Erdélyi Híradó – Fisz Könyvek közös gondozásában jelent meg, ami azért is szerencsés, mert ekképp az anyaországi olvasók könnyebben megismerhetik a Tejszobort. Fiatal első kötetesként hogy látod a mai fiatal erdélyi irodalom reprezentáltságát az összmagyar irodalomban?

Nyitáson nem azt értem, hogy válogatatlanul integrálnunk kell a kívülről érkező áramlatokat. És azt sem, hogy a nagyobb kultúrának ne állna érdekében a paletta színesítése. Be kell köszönni, és jólnevelten bemutatkozni, határozott, de nem túl erős kézszorítással. Nem szeparálódni és elszigetelődni kell, hanem megmérettetni nagyobb kontextusokban. Ez egy kicsit nehezebb, mint a húsosfazék mellett melegedni. Ha nem akarjuk, hogy rejtőzködőnek vagy éppenséggel maradinak, avíttnak tituláljanak, mert nem látszunk a Kárpátoktól, akkor tudnunk kell arról is, ami odaát történik. Ez megfordítva ugyanúgy érvényes az ottaniakra. Ezután persze dönthetünk bárhogy, úgy is, hogy nem vagyunk kíváncsiak, de ehhez előbb tudnunk kell azt, hogy mire nem. Erdéllyel együtt elcsatolták az erdélyi magyar irodalmat is, és ugyanez a helyzet Kárpátaljával, Felvidékkel vagy a Vajdasággal. De még a magyarországi vidékkel is hasonló a helyzet. Ha nem Budapesten élsz, vagy nem éltél ott legalább egy darabig, egyszerűen nem jutsz a nagyobb kiadók eszébe, mert nem vagy szem előtt. Az is igaz, hogy nehéz dolguk van, hatalmas a választék és nagy a tolongás. A másik elhomályosult véglet meg, ami közben ugyanúgy állandóan jelen van, mint a félelem a fel nem fedezettségtől, a behódolás. Engem ne vezetgessen senki a szépirodalomba állami milliókból, mert attól nem leszek se jobb, se szebb. Amikor korábban hátránynak bizonyuló körülményeim ellenőrizhetetlen döntési folyamatok nyomán „némi előnnyé” vedlenek át, akkor nekem erősnek kell lennem. Nehéz helyzet előtt áll szegény fiatal, aki nem sokkal korábban még elrévedő tekintettel, tolla végét rágcsálva írta a verseit. Amikor háttértudás nélkül (ami nagy naivitásra vall) bekerül egy olyan spirálba, amiből nehezen lehet kiszállni, észre sem veszi, hogy közben megbélyegződik és hitelét veszíti. Netalán egyenesen gerinctelennek mondják. És mondjuk, hogy ekkor még csak 20 éves, és jön egy erdélyi, vajdasági, felvidéki, stb. kisvárosból. Táborok vannak és tájékozódni kell, mielőtt elhamarkodott döntéseket hoznánk. Az, hogy a problémákkal és konfliktusokkal napirenden legyünk, és álláspontra helyezkedjünk, legalább annyi időt és energiát vesz igénybe, mint maga az írás. Sajnos.

 

   Láng Orsolya Visegrádon, a FISZ - táborban. Fotó: Varga Melinda 

Mennyire fontos az interneten való jelenlét, a Facebook közösségi oldalon a könyv népszerűsítése, élsz-e ezekkel a lehetőségekkel, vagy inkább a hagyományos utat választod? Hol a határ a hatásvadász és a jó ízlésű alkotói marketing között?

Egyetlen közösségi oldalt használok, és az éppen az általad említett, de ezt is inkább magáncélra, itt lazulok. Nem tettem komoly lépéseket a könyvem népszerűsítése érdekében. A kiadók szerveznek könyvbemutatókat, ezeknek örülök, recenziók jelennek meg róla, ezeknek is. A Tejszobort eddig tejbe-vajba fürösztötték. Ez jólesik, de ha én elégedetlen volnék vele, ezek sem tudnának kárpótolni.

Nagyon sokféle ember van, mindenki a neki testhez álló módot választja az önérvényesítésre és az önértékesítésre, és mindenki abba megy bele, ami neki elfogadható és üdvös megoldás. Nincsenek kényszerek. Volt olyan, hogy valakinek rokonszenves volt a szövege, de aztán beleütköztem a marketingbe, ami körülötte folyt, és ez megfojtotta bennem a szövegélményt. Felülírta. Kérdés, hogy akkor most én vagyok-e az ő olvasója, illetve hogy az író vagy az író személyétől függetlenedett szöveg olvasója vagyok-e. Kényes dolog az egyensúly.

 

 Dedikálás az Írók Boltjában. Fotó: Szabó Dorka

A hagyományos fogalmánál maradva, verseidben gyakran élsz kötött formai megoldásokkal. Miért fontos számodra a formaköltészeti nyelv, s hogy látod ennek a szerepét a kortárs magyar lírában?

Versírás közben azt érzem, hogy vezet a nyelv, miközben a kezem alá idomul. Fantasztikus élmény, amikor rímbe foglalódik éppen az, amit mondani akarok. Esetlegességnek álcázva adja magát, mégis olyan, mintha az egyetlen módja lenne a kimondhatóságnak. Mint amikor a dalszöveget a dallam segíti eszünkbe juttatni. Nagy sikerélmény kézben tartani a forma irányítását, és a szabadvers alakulását talán még nagyobb. Egy verseskötet összeállítása azért nehéz, mert nagyon sokféle hangot kell összehangolni ahhoz, hogy ne legyen disszonáns. Mert hiába foglalkozik ugyanazzal a témával, mondjuk a szerelemmel mindegyik, ha az egyik dalszerű, játékosabb, a másik objektív részletességgel rögzíti a folyamatot, a harmadik gondolati vers. Egy regény sodrása könnyebben magával ragad, írás közben könnyebben módosíthatók a mondatok, nem köt a forma, és nagyobb gondolati egységekkel operál. A vers precíziós munka. Csak az arányok különböznek, de mindkettőnél nagy a felelősség.

Az írás öröme motivál, csak arról szeretsz írni, ami érdekel, és csak addig, amíg érdekel. Most mi érdekel, mire készüljenek Láng Orsolya olvasói?

Most az olvasókat egy kicsit cserbenhagyom, és nézőkre váltok: készül a diplomafilmem, egy néhány perces animáció.

 

Varga Melinda