Kontra Ferenc: Nincs nehezebb a lábszárcsontnál
Kontra Ferenc
Nincs nehezebb a lábszárcsontnál
Eltelt közben másfél évtized. Nem hittem volna, hogy egyetlen kép visszatérhet, és ugyanolyan intenzív marad, mint elsőre; csakhogy az álom életre kelti a fotót is, elmozdulnak az alakok, befejezik elkezdett mozdulataikat, ahogyan az állóképből újraindított filmen. Az álom folytatja, amit a pillanat félbehagyott. Ettől riadtam fel legmélyebb álmomból, mert az a kép a kezembe került. Bárcsak ne láttam volna, akkor nem érezném, hogyan indul útjára az erek vonalán a borzongás, ami más esetben az ember hátán futna végig, nem pedig a karján haladva felfelé. Honnan lehet azt tudni, hogy mi a véletlen, honnan lehet azt tudni, hogy mit szabad látni, és mi az, amit már nem? Mikortól szabad beszélni erről a képről? A mennyezetre meredtem, aztán az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam, és megállapítottam, hogy majdnem dél van.
Megpróbáltam visszaaludni, de már elmúlt az altató hatása, ráadásul alaposan kiszáradt tőle a szám, és hirtelen nagyon szomjas lettem. Föltápászkodtam és kivonszoltam magam a fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, belenéztem a tükörbe, hosszan, bambán bámultam magam, kénytelen voltam észrevenni, hogy a szem környékén táskásan mélyülnek a ráncok. Rossz előérzetem támadt: eltorzított a környezetem. Elfordítottam a tekintetem, és a csapból zuhogó vízre összpontosítottam, hagytam, hogy újra és újra megteljen két összezárt tenyerem, közben figyeltem, milyen ezüstös; ilyen finoman selymes lehet az uránium. Ami öl, az nagyon sima és fényes.
Ez jutott eszembe a fotóról. Még sohasem láttam tömegsírt, el sem tudtam képzelni, hogyan készül; aztán véletlenül a kezembe került egy fotó a kórházban, az egyik sebesült holmija közt találtam. A leendő áldozatok egy gödörben állnak ingujjban, ásójukra támaszkodva várnak, szemük kikerekedik a rémülettől, ettől hasonlítanak annyira egymásra, mintha mindannyian testvérek lennének; el sem tudtam képzelni, miért készülhetett egy ilyen amatőr fénykép: talán lesz, aki az albumában nézegeti otthon, mintha vidám kiránduláson készült volna, mutogatja majd a kocsmában vagy a családjának, esetleg a fiainak, hogy nézzétek, ott állt hős apátok a gödör szélén, géppuskával a kezében, hisz arra csak büszkének kell lenni, amit megkövetel a haza, és a hősiesség öröklődő néphagyomány, hiszen mi csak győzni szoktunk, ez pedig gyilkolás nélkül nem megy? De hogyan képes ásni az, aki tudja, mi vár rá?
Hozzászoktam, hogy senki sem jön látogatóba, ezért találtam furcsának, hogy egyik éjjel mégis becsöngettek. Két egyenruhás állt a kiskapu előtt, a kutyát csak nagy nehézségek árán sikerült rábírnom, hogy hagyja végre abba a csaholást, mert a fél várost felveri ebben az áramszünetes kényszersötétségben, amikor mindenki rettegve várja a következő légi veszélyt. A két fegyveres férfi rövid utasításokkal kísért le, ahogyan a fegyenceket szokás, csak a kenyérszállító autóban mertem tőlük megkérdezni, hogy mégis hova visznek. Felrémlett bennem a tömegsír képe; ami öl, az mind sima és fényes, mint a puskagolyók, és innentől szétesett belülről minden, innentől csak esetleges töredékekben tudtam gondolkodni; már csak menekültem, gondolatban odahagytam a házat, a növényeket, és tudtam, ha ezt túlélem, nem fogom őket sajnálni.
Mivel kórházban dolgozom, nem mozgósíthatnak. Azt válaszolták, hogy hadiállapotban mindenkinek a munkáját kell végeznie, „erről hallhatott már, hiszen félóránként beolvassák a rádióban”. Erre visszakérdeztem, hogy nekem mi dolgom egy kenyérszállítóban az éjszaka közepén, mire azt a választ kaptam, hogy ez csak álcázás, mert a katonai járműveket fentről kiszúrják. Húszpercnyi szófukar utazás után megálltunk a városi temető parkolójában. Ahol napközben a virágárusok kínálták gyászszalagos csokraikat, most letakart járművek sorakoztak baljós rakományaikkal. Összeszorultak a zsigereim, mert megcsapott a halál édeskés szaga, ami ismerősnek tűnt ugyan, mégis egészen más volt a hírét közölni, mint szembesülni az orrfacsaró bűzzel, elhaladni a tetemek előtt. Megmakacsoltam magam, hogy nem megyek tovább, nem kényszeríthetnek semmire. A város felől felharsantak a szirénák. Most már úgyis mindegy.
Megfenyegettek, mi vár arra, aki hadiállapot idején nem hajlandó a munkáját elvégezni, különösképpen, ha az illető kórházi alkalmazott. Hiába mentegetőztem, hogy nem vagyok orvos, nem értek a sérültek ellátásához, csak közvetítő vagyok. Erre közölték velem, hogy a munkahelyemnek megfelelő beosztást kapom, ahogyan a többiek, és vegyem tudomásul, hogy katonai parancsot teljesítek, és fogjam be végre a szám. Szófogadóan kullogtam utánuk a ravatalozó felé. A hatalmas termet terepszínű katonai ponyvákkal teregették le, emberek hevertek szanaszét, már ami megmaradt belőlük.
Ha gyerekkoromban megkérdezte volna tőlem a nagyapám, mi leszel, kisfiam, ha megnősz, azt mondhattam volna neki, hogy „kollaboráns”. Emberek oszladozó testrészeit cipelgetném lelkesen ide-oda jószántamból, merthogy én kollaboráns vagyok egy bűnös rezsimben. Elmehettem volna már korábban, de úgy alakult, hogy ezt előbb végig kell csinálnom, csak ezután mehetek egy patyolattársadalomba, ahova mindig is vágyakoztam. Nyilván bizonyos nézőpontból egy szép és igaz terv törmeléke, amit éppen eltakarítok. Ettől undorodom most, és szégyelltem magam.
Egy orvosokból, ápolónőkből és temetői alkalmazottakból álló fásult alkalmi csoport vizsgálgatta egymás után a testeket. Az egyik még élt, gyorsan hordágyra rakták, infúziót szúrtak a karjába, és rohantak vele a mentőautóhoz. Egy zilált, fiatal nő mocskos köpenyben, jegyzettömbbel járt körbe, benyúlt a zsebekbe, hogy valamilyen dokumentumra leljen, és feljegyezhessen valamit az illetőről.
Nem értem! Ezt a két lányt százötven kilométerről szállították ide. Útközben nem találtak temetőt? Volt, akinek a végtagja hiányzott, volt, akinek a feje, és torzóban maradt teste természetellenes tartást vett fel, úgy maradt derékszögben, ahogyan megörökítette a hullamerevség. Az alvadt vér sártengerében apró szigeteket alkottak a bakancsnyomok. A nő felemelte a fejét, és azt mondta, hogy mostantól együtt dolgozunk; azt senki sem tudja, hogy mettől meddig, mert a felhozataltól függ, mivel főleg éjszaka bombáznak, így várható, hogy ilyenkor lesz a legtöbb teendő, erre senkit sem képeztek ki, egyszerűen dolgozni kell, mert nincs más választásunk, ez parancs; azt hittem, ilyen már csak a partizánfilmekben van. Legalább hazaszállítanak utána bennünket, és nem kell fáradtan gyalogolni, át a kihalt városon. Ilyenkor a legfélelmetesebb, amikor megáll az élet, és közben azt kell ismételgetnünk magunkban, hogy hadiállapot van, és ez az egész meg sem történt.
Az ajtó előtt két fehér köpenyes férfi lezárt alumíniumkannát tett le, nyilvánvalóan a tejcsarnok alkalmazottjai voltak, kabátjuk alól kilógott a fehér egyenköpeny, ugyanolyan gyorsan és köszönés nélkül távoztak, ahogyan érkeztek. Gyorsan szedték a lábukat, nehogy bele kelljen szippantaniuk a terem levegőjébe. Egy tálcán kiflit hoztak be a sírásók. Mentegetőztem kényszeredetten, hogy nem vagyok éhes, és különben sem szeretem a tejet, mire a többiek rám szóltak, hogy ne finnyáskodjak, a városban úgysem kapni tejet. A szemem előtt az a fehéres por szitált, ami a robbanásokat követte, és aminek radioaktivitása egyre csak csökkent, ezzel nyugtattak bennünket, szállongott a széllel fűszálról fűszálra, és ekkor vétkeztem gondolatban utoljára azzal az uszító hatású gyanakvással, hogy talán a tétova tehénkék ezt megették, holott napról napra megállapították, hogy csökken a káros koncentráció, már annyira, hogy el sem hittem.
Majd hozzászokik, úgyis eltart ez a munka egy darabig, mondta a sírásó. Nekem ez már semmi, én szeretem a halottakat, mert nem panaszkodnak, olyan szép egyformára formálja az arcukat a horpadás, orruk kicsúcsosodik, szemük gödrében megül a homály. Szeretem a halottakat, mert nem szólnak rám, ha leejtem őket, nem mondják, hogy mennyire fájt. Szeretem a halottakat, mert ahogy beteszem őket a ládába, olyanok, mintha hozzám bújnának, akár a gyerekek, elalvás előtt.
Ha most fényes nappal lenne, és bekapcsolhatnánk a ravatalozó hangszóróit, akkor elhoznám Händel Vízizenéjét, ez illene hozzájuk. Fanfárosan is békességet áraszt, gyászt, melyet iszonyú kínok előztek meg. Olyan monoton, méltóságteljes lenne, bárcsak hallanák, miközben menetelnének rá kifelé innen, nem létező kezükkel intenének; ismeretleneknek való zene, akiket elmenni látunk, és csak azért érzünk részvétet irántuk, mert valahol itt éltek, révedezett a nő némi lelkiismeret-furdalással a hangjában. Másnap kiderült róla, hogy a lebombázott vegyi üzem titkárnője, nagy szakértelemmel jegyezte fel az adatokat; ha találtak egyáltalán ilyeneket, akkor a hűtőházba szállították a tetemet, ha nem volt semmilyen dokumentum, vagy túlságosan hiányos volt a test, akkor vitették a hullaszállítóra. A nő volt az egyetlen, aki mindent kommentált, bármire lelt is:
Ilyen könnyű a férfiak heréje?
A kis hülye! Ahelyett hogy a saját személyes dokumentumait vagy az igazolványát őrizgette volna a zubbonya belső zsebében, nézd meg, mik ezek.
Látom, újságokból kivágott vitorlás hajók képei. Meg tudom érteni. Te nem?
Ki kell nőni ezeket a gyerekes dolgokat.
Pedig én sem nőttem ki. Ilyen idős koromban összehajtogatva én is egy újságkivágást őrizgettem a zsebemben. Még arra is emlékszem, hogy mi volt rajta: egy film jelenete.
Mi a címe?
Nem tudom, itt hogyan fordították. Magyarul: Kamaszkorom legszebb nyara, németül Frühling einen Sommer lang, eredetiben pedig Summer of ’42, és Robert Mulligan rendezte.
Te is csak az eszedet játszod, mintha nem tudnál szerbül, az idegeneknél ez a sikk. No és miért volt olyan nagy szám éppen az a film?
Mert éppen tizenöt éves voltam, mint Hermie, a film főszereplője, amikor először megnéztem. És nem azért mondtam el három nyelven a címét, hogy játsszam az eszemet, csak azért, mert később sem tudtam szabadulni ennek a filmnek a hatásától, bárhol jártam, és véletlenül ez ment a moziban vagy a tévében, mindig újra megnéztem.
És miért nem maradtál kint? Akárhol. Ilyen balek vagy? Már a szerb maffia is Magyarországra költözött, mindegyik magyar útlevelet vett magának régen. Te mi a fenét keresel itt?
Ezek voltak azok a napok, amikor elég volt egyetlen mondatot kimondani, aminek alapján egyik vagy másik oldalara állíthattak.
Megyek is, amint lehet.
A végtagok elhelyezésével és azonosításával volt a legtöbb gond, nincs nehezebb a lábszárcsontnál; végül csak arra ügyeltünk, nehogy valamelyik koporsóba eggyel többet tegyünk. Egyszerűbbnek tűnt, ha magunk végezzük el ezt a munkát, gyorsabban ment így, mint ha külön el kellett volna magyarázni a munkásoknak. Inkább egymással beszélgettünk, vagy inkább évődtünk, mintha egymás felett kellene ítélkeznünk. Közben már mintha nem is embereket mozgattunk volna, hanem tárgyakat, melyeket leltárba kell venni. Ha voltak személyi adatok, akkor én is jegyzeteltem, hogy utánanézzek a telefonszámoknak, és másnap a kórházból értesíthessem a hozzátartozókat, ha ugyan nem menekültek el azok is; szigorúan előírt szöveget adhattam csak elő, az elhalálozás idejének, helyének és körülményeinek mellőzésével. Csak annyit mondhattam, hogy milyen szám alatt található az elhunyt egy zárt koporsóban a hűtőházban, és mennyi a tárolás türelmi ideje, utána már nem tarthatnak igényt a megboldogultra. Így kellett eljárnom, akár egy járókelő, akár egy portás volt az áldozat. Ha nem sikerült semmilyen adat nyomára bukkanni, még egy karra tetovált névre sem, ahogyan ez a katonák esetében gyakori, akkor az ismeretleneket fekete zsákokban felrakták a pótkocsira. A billenő rakodólapról egy frissen ásott árokba hulltak. A következő percben már gyújtotta is a motorját a sírásó, és simította el az árkot a földdel egyenlővé, hogy másnap ne tűnjön fel a friss hant a temető peremén.
Csak egyetlen esetben tettem kivételt, nem is szentimentalizmusból, inkább a megdöbbenéstől. Egy feleséggel tudattam a férje halálát, folytattam a lehegesztett koporsóval, miegyébbel, rutinosan, mire ő félbeszakított; nem kért, hanem határozottan rendreutasított, hogy ne merészeljek ilyesmit tenni, joga van hozzá, hogy úgy temesse el a férjét, ahogyan ő akarja, eljön érte aznap éjjel, és elhúzza egyedül a sarkánál fogva a furgonjához, aztán felülteti, megemeli a tetemet a hóna alatt, és a csomagtartóba emeli, ne aggódjak: gyerekjáték az egész.
Egy hűtőkocsira vártunk ötven tetemmel, gyerekek, nők, idős férfiak voltak benne, ezek nyilván nem a bombázás áldozatai lehettek, csak hozzátartoztak a rendkívüli állapothoz. Valószínűleg szállították volna őket tovább a hullaégetőbe, de a sofőrnek inába szállt a bátorsága, amikor jöttek a gépek, talán mert lekapcsolt fényszóróval nem hajthatott tovább, vagy csak megrémült, már sohasem derül ki, mindenesetre egy téglát kötözött a gázpedálra, és így indította útjára a rakományt a lejtőn, neki a Dunának, a holtak szigete felé.
Sötét óriás volt a ház, egy gyertya sem égett sehol. Éppen a hetedik hajnalon szállított haza a kenyérszállító furgon, amikor feltűnt a csend. Ilyenkor az ember nem érez fáradtságot, a feje fölött még látja a lyukakat, ahol a csillagok világítottak, mintha két énje lenne, amely felejt, és amely megőriz, amelyik fogcsikorgatva őrzi titkait, és amelyik kibeszéli magából, hogyan és kikkel kellett együtt élnie. Az egyik énem már egy évtizede csomagol, a másik dacból épít, ír és marad. Az egyik énem még újabb növényeket ültetne, de a másik már hiábavalónak, ostoba szentimentalizmusnak tartja az öntözést is. Jobb lenne, ha kiszáradna minden, jöjjön inkább a sivatag. Az egyik énem már nem itt él, a másik pedig még sorban áll hajnalban kenyérért, hogy jusson. Nekem is, nekik is, akikkel együtt éltem. Azokkal is, akiket meghurcoltak háborúellenes szervezkedésükért, és azokkal is, akik ásni jártak. Ilyenkor az ember nem azon töpreng, melyikük áll előtte vagy utána a sorban. Ilyenkor legszívesebben be se menne a szobába, mert tudja, hogy a szoba ebben a szürkületben mozogni fog immár örökké, mert aki átélte a bombázást, annak a talaj a lába alatt nem nyugszik meg többé. A szirénaszó megszólal álmomban, és ilyenkor zsáksötétben álmos emberek rohannak lefelé a lépcsőn, melegítőbe öltözve, melyet hetvennyolc napon át viseltek egyfolytában, és ez a szag nem szellőzik ki az éjszakákból.
Megint jönnek a tieitek, mondja nekem a szomszéd az óvóhely felé menet. Megkérdeztem volna, ahogyan apám szokta: ki kezdte, de miért éppen tőle kérdjem? Erre most nem lehet válaszolni, nem lehet a szirénaszót túlkiabálni, ez nem kérdés, ezért holnap sem lehet. Az ébrenlét határán felsír karján a gyerek, mert fél a kőolaj-finomító lángjaitól. A kőolaj-finomító is ellenség. Biztosan az enyém is. Szikrái, akár a tűzijáték. A koromfeketeségétől éjszaka lett nappal is.
Olyan ez, mint az alkonyat, ha bámulod a tengerpart szikláján mélázva, akkor csodaszép, de ha megpróbálod leírni, valami émelyítő takony lesz belőle, mondta a szomszéd.
Mire én azt válaszoltam volna: magyarázattal szolgálnak a gépekből szórt röpcédulákkal, melyek a dízelszagú szürkületben libegnek alá, mint a pernye. Onnan minden könnyebb: írni és látni is. Mintha itt bármi magyarázatra szorulna. A „tieitek”, vagyis az „enyémek” úgy elszállnak, mint a fecske, odafenn a levegőben, amerre én járok, bámul a világ: békaperspektívámmal a tetőn csak arra tudok gondolni, hogy az óvóhelyről valószínűleg nemzeti alapon kinézhetnek, erre célzott a szomszéd viszonylagos jóindulattal, így marad a lehetősége annak, hátha valaki célt téveszt, és lehetnék én is egy szétplattyantott civil a kétezerből. Mert a civil ilyen kicsinyesen félti a bőrét, és nehezére esik hamarjában szélesebb dimenziókban gondolkodni. Nekem nincsen egyik és nincsen másik oldalam. Megint inkább egy idegen országot választok magamnak.
Tulajdonképpen búcsúztunk egymástól. Csak azt nem tudom, a kutyámmal mi legyen.
Mire emlékezzek ebből az egészből, kérdezte, vagy csak úgy mondta a szomszéd másnap, talán arra, hogy annyi évtizedre és helyszínre szabdalták az életem, amennyit eddig összesen éltem, vagy hogy kivitte az ablakot a légnyomás, talán azon ironizáljak, hogy a padlóra kellett tenni a tévét, mert különben leesett volna az állványról, vagy arra emlékezzek, hogy meztelenül feküdtem a hetedik emeleten a fürdőkádban, és a kilengéstől lelöttyent rólam a víz, akkor a hirtelen lett csendben csak az én röhögésemtől harsogott a ház, és azt harsogta: hiába szartok, nem én kezdtem. Mi a picsára emlékezzek? Már nem is érdekel, miben értsünk mi egyet. Hogy nekem milyen jó volt, kérdezte a szomszédom, amikor mindketten tudtuk azt is: az utóbbi tíz évből talán ha négyet jártak rendesen iskolába a gyerekek, sohasem lesznek képesek utolérni más európai nemzedéktársaikat; annyit ültem gyertyafényben, hogy ezzel le van tudva száz év karácsonya, és miért ültessek virágokat a teraszra, ha a felettem lakó rendőr folyton az árvácskákra szórja a disznósajtmaradékot. Gyűlöljem, mert mindig is rest volt levinni a szemetet, tette fel utolsó kérdését a szomszéd, majd így folytatta: ezen a hajnalon leszedtem a virágokat, téptem inkább őket két marokkal, hogy csináljuk együtt, én meg az égi gépek: irtsunk mindent, ami még itt virágozhat, ami még megmaradt, és a folyóba szórtam mind, reméltem, hogy senki sem látja, nehogy azt mondhassa: micsoda mocskos lírai irracionalista.
Arra gondoltam: fontos egyáltalán, hogy miben értettünk egyet? Melyikünknek fontos? Fontos, hogy volt-e vagy lesz-e híd közöttünk, ha felépülnek, vagy sohasem bocsátja meg nekem, hogy az „enyémek” jöttek? Kinek higgyünk, hogyan és mint legyen? Mit és kinek felejtsek el én? És ő? Miért mondja a szemembe, amit gondol, és én miért nem?
Ezekkel a kérdésekkel indultam lefelé a lépcsőn beosztásom szokásos útjára.
Ilyenkor az ember csomagolni kezd, szorongat egy képet a kezében, és tudja már, hogy maga mögött hagyja romjaiban, amit átélt, ahogyan a visszhang az újabb robbanást mint dob dübörgi szét; ennyiért kísért ki engem ez a világ, és itt várok a határán elátkozottan a fejemben körbekanyargó mondattal, ami épp csak egy velőscsontnyit ér.
