Berka Attila Anómia IX. 4–6.

 

4.

            – Na, csinálok kávét – állt fel Csont –, te is kérsz? – fordult a nőhöz, aki bólintott.

            Roland levette a nő szeméről a kendőt, és a kezét is kiszabadította.

            – Mert ezekre már semmi szükség, nem igaz? Azt hiszem, a nehezén túl vagyunk. – Előrenyújtotta a karját. – Roland, a házigazda.

            A nő egy pillanatig gondolkodott, persze, aztán belecsapott a felkínált tenyérbe.

            – Linda.

            Hozzáléptem.

            – Hús vagyok. Ő Csont. Ő meg Máté. – Elmosolyodtam. – Márkot végül is már ismered.

            – Nos, kedves Linda – kezdte gyorsan Roland, hogy esélyt se adjon a rossz poénnak –, azt tudjuk, hogy meg akartad ölni Márkot. Tőle azt tudjuk, hogy ő nem tudja, miért akartad megölni, mert azt se tudja, ki vagy te. – A foteljába ereszkedett, mi is leültünk. – Viszont azt is tudjuk, hogy akik odafent voltak, legközelebb a házba is bejöhetnek. Persze lehet, hogy egyáltalán nem jönnek többet. Csak hát jöhetnek mások is. Nem tudjuk, mikor lesz vége, ha egyáltalán lesz vége. – Felállt, mindenkinek dobott egy sört, szisszentettünk, ő meg folytatta. – Bármilyen túlélésre ötven százalék az esély. Vagy sikerül, vagy nem. Fegyelmezettnek és szerencsésnek kell lennünk. Tartanunk kell a napirendünket. Tehát, senki nem kéreti magát, nem majomkodik, hanem elmondja, amit tudnunk kell, aztán megyünk tovább. – Sorban mindenkinek a szemébe nézett. – Érthető vagyok? – Bólintottunk. – Oké, akkor, Linda, te kezded; elmondod, miért akartad megölni ezt az embert.

            Linda éppen csak tétovázott.

            – Hát jó. Tulajdonképpen nem bonyolult. Ennek a... Márknak a csapata megerőszakolta a csajomat. Aztán megölte.

            Mindannyian Márkra néztünk, Máté arca egészen elfehéredett.

            – Ez igaz? – Roland hangja legalább nyugodt volt.

            Márk lehajtotta a fejét.

            – Valószínűleg igen.

            Nem tartott egy pillanatig sem; mintha Linda mozdult volna, amire Roland mintha megvillantotta volna a macsétát.

            – Mi az, hogy valószínűleg?! – ugrott fel Máté. Alig kapott levegőt. – Ne haragudj, Márk, de én ezt...

            – Üljél le, hallgassál! Erre most nincs időnk. – Rolandnak a kisujjában volt az egész világ. – Tehát, Márk?

            – Azt mondták, van egy nő, aki egy arabnak, olyan balatoni arabnak a felesége. Azt mondták, valami rokonánál volt, de a Kígyóék megfogták. És azt mondták, hogy most megkapja a magáét. A Kígyó az egyik öregebb katona, zászlós. De akkor én leléptem. Vagyis elfutottam.

            – Hiszel neki? – fordult Roland Lindához, aki szomorúan Márk szemébe nézett, aztán bólintott.

            Máté megkönnyebbülten sóhajtott fel, nekem viszont valami még hiányzott.

            – Bocs, de ez nekem magas. Ha nem volt ott, miért akartad megölni? De ha meg láttad, hogy ott volt, akkor most mi ez? – Körbenéztem. – Vagy csak én vagyok hülye, hogy nem értem?

            Csend.

            – Nem te vagy hülye, hanem én. – Linda felemelte a fejét. – Akkor láttam, amikor megérkeztek a faluba. – Rolandra nézett. – Rá lehet itt gyújtani?

            Roland bólintott, Csonthoz fordult.

            – Felugranál körbenézni? Ha odafent tiszta a levegő, mehet ki a füst a feljárón. De azért ellenőrizd a takarótáblákat is.

            Közben Linda váratlanul a világ közepévé vált. Kifinomult babrálása, ujjainak kecsessége, ahogy apró, meztelen lábakként tipegtek az illatos, tiszta dohányban és az organikus papíron, úgy elvarázsoltak, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor a kezdőslukk füstjét pillangóvirág-ajkai közül kifújta. Biztos voltam benne, egy nap majd a lelke is ilyen méltóságteljesen távozik belőle.

            Észrevette, hogy bámulom. Kedvesen rám mosolygott, és kacsintott.

            – Mert nem a rokonánál volt, hanem nálam – mondta még, és lehúzta a sört.

            Csont jelezte, hogy minden rendben, nyitva maradhat a feljáró.

            Felmentem mellé kicsit lazítani. Töltöttünk egy kis pálinkát, majd a székekbe dobtuk magunkat.

            – Azért elég jó a csaj, nem? – kérdezte Csont.

            – Az. Kár érte.

            Aztán hallgattunk, mert hallgattuk a lövéseket és a robbanásokat.

 

           

5.

Ültünk a konyhában, kortyolgattuk a kávét, hallgattuk a kinti csendet. Láttuk az itt-ott még szállingózó füstöt, a napsütésben megcsillanó romokat.

            Talán mégis vége van, gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy de minek is van vége, mi is lenne ez a valami, aminek vége lehetne, és mi van, ha éppen most jön még csak a java és így tovább.

            Már ha egyáltalán tudnánk valamit, akármit a kinti csendről és a szikrázó napsütésről, de mivel az elektromos kütyüket eleve el se hoztuk magunkkal, mert azokat bármikor bemérheti bárki, egy öreg vekkeren kívül nem sok kapcsolatunk volt a mérhető világgal.

            Cserébe élvezhettük Roland korábbi életének – amikor még nem vendéglátózott és a neve is más volt – paradicsomi búvóhelyét, amíg fel nem fedeznek, ami eddig legalább nem történt meg, szerencsére.

            – Ha átlazítottuk magunkat, folytatjuk az életet – mondta Roland, miközben felállt és kinyújtózott. – Bár ez a csend biztató, aludni továbbra is lent fogunk. Sőt, amíg alaposan át nem fésültük a környéket, maradunk lent. – Roland mélyen belenézett a világba az ablakon át, amitől megváltozott a testtartása meg a hangja. – Eh, pedig még az idő is jó, simán focizni kéne egyet.

            És még mennyi mindent lehetne, sőt kellene csinálni!

            – De most inkább nézzük meg, mi a helyzet a faluban – mondtam váratlanul hangosan.

            – Így van! – bólintott Roland. – Mi Hússal mindjárt járunk egyet. Amíg vissza nem érünk, Csont, te vagy a főnök. – Sóhajtott, elmosolyodott. – Ha úgy két óra múlva nem vagyunk itt, vonuljatok le, rendeződjetek vissza teljesen.

            Lassan, háztól házig haladtunk.

            Sem élő, sem halott emberrel nem találkoztunk, a házak is viszonylag jó állapotban voltak. Az utcákra azért jutott egy-két kisebb kráter, és a levegőben is szállt a por.

            A főtér aztán pont úgy nézett ki, ahogy egy komolyabb tűzharc után várható. Vagy ahogy azt a magamfajta elképzeli. Mindenfelé hüvelyek és ilyen-olyan törmelék, vér és mocsok. A vegyesbolt hátsó fala mellett hullák, távolabb egy kilőtt dzsip, mellette égett testek, odébb egy motor darabjai emberdarabokkal keveredve.

            És a bűz. Habár minden apró részletnek jól felismerhető, karakteres, önálló szaga van, az orrban, az arcüregben és a torokban már összeszorzódva járják a táncot.

            A jellegzetes hangokat egyszerre hallottuk meg. Hogy elvileg számítottunk valami ilyesmire, attól még megmerevedtünk egy pillanatra. Óvatosan visszasiettünk a sarki házba, és onnan próbáltuk szemmel tartani a területet.

            A harsány röhögés egyre közelebb és közelebb ért, míg végre a katolikus templom mögül előbukkantak a katonák. Katonafélék. Közeledtek. Hangjuk alapján nyilvánvaló volt, hogy nem józanok.

            Megálltak, talán körbenéztek. Röhögésükből kiderült, itt nem számítanak ellenségre, váratlan támadásra pláne nem. A boltba jöttek. Egy ajtófélfa és fal közti résen keresztül végignéztük, ahogy az utolsó becsukja maga mögött a boltajtót, aztán határozottan és gyorsan hazaindultunk. Az utolsó métereket futva tettük meg.

            – Úgy lihegtek, mintha kergettek volna – mondta Csont mosolyogva, miután visszazárta a házat, és lementünk a lépcsőn.

            Szisszentettünk egy sört.

            – Na, meséljetek már, mi volt? – kérdezte Linda, miközben mellém ült az ágyra.

            – Hát, tulajdonképpen semmi – mondta Roland, és a zsebéből előhúzott papírdarabot az asztalra dobta. – Csak ez.

            Tényleg, egyszer Roland mintha matatott volna az egyik halott mellett.

            Máté fogta meg először. Nézte, silabizálgatta, továbbadta.

            – Hát ez nagyon érdekes... – Csontra erősen hatott a szövegtöredék a szakadt, megégett papíron. Sokszor elolvasta, látszott rajta, szinte szavanként ízlelgeti. – Ha jól értem, ez egy felhívás népfelkelésre. Ez kész, nem?

            Még tanultuk is, hogy van ilyen. Vagyis volt. Bámultam én is bele a levegőbe.

            Aztán a mélázó csendben, a csendes kortyolgatással eltöltött idő után is az ágyamon maradt Linda, sőt mellém feküdt.

            – Mit akarsz tőlem? – kérdeztem meglepetten, de azért viszonylag halkan. – Nem azt mondtad, hogy...

            – Nyugi – suttogta Linda, és mutatóujját a számra tette, mintha ez ilyenkor mindenképpen muszáj lenne. Mire ez átfutott az agyamon, már hozzám is bújt, ha bújásnak lehet nevezni azt a követelőző nekemfeszülést, amitől bennem is megmozdultak a fogaskerekek. – Nem a farkad kell. Csak a szád. Az nagyon hasonlít. Majdnem olyan...

            Végül kiegyeztünk egy döntetlenben.

           

6.

 

Máté ébresztett, eljött az ideje az őrségváltásnak. Morogtam, felöltöztem, és elindultam felfelé a lépcsőn. Linda már odafent volt, igaz, nem láttam belőle semmit az erős fénytől.

 

            Márk ébresztett, át kell vennem az őrséget. Nagy nehezen felöltöztem, és felmásztam a lépcsőn.

            – Már vártalak – mondta, amikor felértem, és átkarolta a nyakamat. – Nagyon vártalak.

            Örültem neki én is, de zavart, hogy nincs illata. Egészen közel van hozzám, de nem érzem az illatát. Aztán egyszer csak rángatni kezdett.

            – Ébresztő, Hús, hé!

            Amint megláttam Csont arcát, mindent tudtam.

            – Bocs, gyerekek, ezt elbasztam – nyögtem aztán, miközben az ajtóból bámultam a falut.

            – Nem, Hús – mondta Roland –, ezt én basztam el. Sejtettem, hogy mit akar, de sem téged nem figyelmeztettelek, sem én nem figyeltem.

            Kár volt meg-, vagyis feléjük fordulnom, mert így láthattam a kaján vigyorukat. Tagadhatatlanul el voltam pirulva, mint egy kamasz, akit rajtakaptak, mert tényleg rajta voltam kapva.

            Igyekeztem összeszedni magam. Meg néhány cuccot és fegyvert.

            – Oké. Akkor én most utánamegyek.

            – Hagyd a francba, már mindegy.

            – Nem, Roland, te is tudod, hogy nem mindegy. Idetalálhatnak. És elvitte a késemet is, bazmeg. – Láttam, Csont mocorog. – Kösz, Csont, de ez most az én bulim. Csak az enyém.

            – A csaj oké, az a tied – bólintott Csont –, én csak körbenéznék, hogy mi a... – Nem tudta folytatni, mert a szájába sör kezdett ömleni a Roland kezében lévő dobozból.

            Nevetve bólintottam, kacsintottam, és intettem. Minden világos.

            Fújtam egy nagyot, és nekiindultam.

            Kár, hogy nem vagyok katona. Ha katona lennék, mindig tudnám, mit kell tennem, éppen úgy, mintha csak levegőt vennék. Legrosszabb esetben meg lenne valami parancs.

            Bár most legalább cél van: Linda.

            Nem engedhetem, hogy baja essék, még ha szemét is volt velem. Ráadásul a felesleges hősködéstől még senki nem lett jobb ember.

            A temető tövében hallottam először a hangokat. Káromkodást és röhögést. Összegörnyedtem, amennyire csak tudtam, és sírtól sírig osonva jutottam a domb tetejére.

            A látványtól persze összeugrott a gyomrom. Pedig ha reméltem is valami jobbat vagy szebbet, alapvetően a legrosszabbra számítottam.

            A domb aljában Linda térdelt egy síron. Karját hátracsavarva tartották és a lábain álltak a katonafélék. Mindannyian a böhöm tisztfélét nézték, ahogy egy hatalmas kést szorongatva – az én késemet, ezt azonnal tudtam – pörgetve közeledik Lindához. Kicsit távolabb álltak még páran.

            És még akármerre akárhányan, akiket nem látok, és nincs időm – a kés már Linda torkánál.

            Három pontos lövés kell, három, a többi mehet kaszára lefelé futás közben, Lindát el kell rángatnom. Az egész egy-két másodperc egy levegővel.

            Mi van?!

            Linda üvölt, a két katona hátraugrik. A késes barom arcán döbbenet, látom a döbbenetét.

            Linda a földön rángatózik, ömlik a vére a nyakából!

            Nem kell pontos lövés, nem kell pont, nem kell, csak kasza, csak a kasza kattogása, kaszakattogás, kaszakattogtatás, kakakattogasz!

            Húztam, rángattam a gépet, mire leértem, feküdt mindenki.

            Lindából már kiömlött az élet, a késemet lihegve vettem vissza.

            Körbenéztem, és láttam, hogy ez az egész rossz.

            Indultam volna vissza, de hárman álltak a dombtetőn.

            Esélyem nem sok, csak egy sorozat, és futás, be az erdőbe!

            Csattogott a világ, ugráltam összevissza, tiszta erőből rohantam. De csak jöttek, egyre többen, semmi esélyem, tudtam.

            Kivilágosodott az erdő, én meg belerobbantam a sötétbe.