Vidám váci vadászlélek – Beszélgetés Szávai Attilával
Szávai Attila, folyóiratunk régi szerzője próza-kategóriában vehette át az idei Irodalmi Jelen-díjat. Viszonylag késői pályakezdőként még az érlelődés fázisait figyeli magán, rokonszenves őszinteséggel, a legkisebb önteltség nélkül. Városában, Vácott találkoztunk, és miután kóboroltunk egyet a hangulatos utcácskákon, beültünk egy kávézóba, amelynek a családjához is van némi köze.
Elém jött az állomásra, pontosabban elém jöttek: Attila és hű társa, a kerékpárja. Ugyan nemcsak az interjú miatt érkeztem ide, hiszen ő készségesen utazott volna Pestre, hogy megejtsük a beszélgetést, de mivel kiderült, hogy a kiadó, ahová hivatalos vagyok, nem ismeretlen számára, természetes volt, hogy együtt zarándokoljunk oda. Az Arcus Stúdió egyébként Vác egyik színfoltja – tarka kultúrsziget az amúgy is üde városban. Könyvesbolt is egyben, találkozó-, beszélgető- és kiállítóhely, egy kis művészeti központ. Amikor betoppanunk, örömmel fogadják Szávait, akit persze, hogy jól ismernek, nem is olyan rég könyvbemutatója volt az Arcusban.
De az odaúton is folyton ismerősökbe botlunk, a hosszú sétálóutcán, ami az állomástól nyílegyenesen vezet be a főtérre, és méterről méterre egyre hangulatosabb, lépten-nyomon szembejön valaki – például egy szintén kerékpáros cimbora, evezőkkel a hóna alatt (nem meglepő látvány a Duna közelében), aztán Bardócz L. Csabának, egy dalköltőnek mutat be Attila, aki jeles váci művész, és még bőven odainteget ennek-annak.
– Vérbeli kisvárosi ember vagy, igaz?
– Igen, de Vác már nagyvárosnak számít Rétsághoz képest, ahol korábban éltem. A különbség jelentős, Rétság körülbelül egy háromezres, ez meg egy harmincháromezres város. De mindig vonzott a kisvárosi hangulat, a kisvárosi léttel járó minden pozitívum és negatívum is.
– Élnek itt rokonok, vannak nyomai a felmenőidnek?
– Vannak Váchoz köthető rokonok, de ami számomra érdekesebb, hogy meg is tudom mutatni a nőtincsi nagyapám, Nagy János keze nyomát a városon. Ő híres kovácsmester volt, és Neki köszönhetően három helyen is látható kovácsoltvas cégér a városban, az egyik a kávézóé, a másik egy kozmetikai és fodrászszaloné, a harmadik egy borozóé. Nem kis feladat volt felkutatni őket, de végre meglett mindhárom. Ezeket a cégéreket nagyapám passzióból, saját szórakoztatására készítette, a napi kovácsmunka mellett. Magamat fedeztem fel ezekben. Pont ilyen vagyok én is az irodalomban. Azt érzem, nagyapám szellemi hagyatékát tovább kell vinnem abba az irányba, hogy a művészi önkifejezés ne csak passzió legyen, hanem a szépérzék, az esztétikára való hajlam igényes átadása az értő, befogadó, szélesebb közönség számára. Nagyapám vassal dolgozott, de az irodalomhoz is hőmérséklet kell, izzási pontok, a megfelelő időben való emberi közreműködés, ahol a rideg anyag és az emberi lélek találkozik. Gyere, megmutatom az első kettőt, itt vannak a belvárosban.
Az író a nagyapa műalkotás-cégére alatt
(Fotók: L. E.)
Amíg elballagunk a fodrászszalonhoz, beszívom a váci hangulatot. Hétköznap délelőtt van, de olyan békésen, ráérősen sétálgat mindenki, mintha turisták volnának saját városukban. A kávézók teraszán mindenfelé beszélgetnek, játszik a napfény a poharakon. Keresztülballagunk a piacon, igazi kirakodóvásár, van itt minden.
– Szoktál piacozni?
– Néha igen, de nem vagyok az a megszállott piacjáró. Ha látnád, mi van itt szombaton…! Azt a nyüzsgést, a tarka figurákat nagyon szeretem, olyankor érdemes ide kijönni.
A fodrászszalonhoz érve fotózkodunk is egyet, azaz megörökítem Attilát a gyönyörű, kovácsoltvas cégér alatt. Mint kiderül, még nincs róla ilyen fénykép. De ezen nincs mit csodálkozni, nem az a szelfizős típus, aki elárasztja önmagával a Facebookot. Kávézni készülünk, és hová máshová ülhetnénk be, mint abba a kávézóba, amit szintén a nagyapai kéz munkája díszít. Egy kovácsoltvas alapra festett margaréta került.
– Itt nagyapád cégére alatt üldögélve adja magát a kérdés, hogy a kétkezi munkások után te vagy az első „csodabogár” a családban?
– Igen, így is mondhatnám, bár ezek a cégérek nekem arról árulkodnak, hogy a felmenők között is voltak, akikbe szorult szépérzék, kézügyesség, művészetre való hajlam. De mást is átörökítettek nekem, például az ironikus látásmód, a humorérzék apai és anyai ágon is elég erős. Egyik szülői oldalról a szociális érzékenység, az empátiára való hajlam az erősebb, a másikról a tréfásabb világlátás, a viccelődős habitus domborodik ki hangsúlyosabban. Próbálok jól sáfárkodni mindkét oldal örökségével, és ha már írni kezdtem, akkor egyensúlyba hozni ezeket a könyveimben.
– Mikor kezdtél irodalommal foglalkozni?
– Viszonylag későn, huszonkét évesen, a kétezres évek elején. Előtte egy zenekarban játszottam, tehát semmilyen kapcsolatom nem volt az irodalommal.
– Biztos, hogy semmilyen? Van, akinél épp a zene vezet, például, a költészethez…
– Ebben lehet valami. Korábban ugyanis a kötelezőkön kívül még csak olvasni sem olvastam mást, viszont amikor egy zenésztársam, Majnik László egyszer adott nekem néhányat a saját verseiből és más, ismertebb alkotók műveiből, akkor hirtelen éreztem a „gyújtást”, hogy ez egy érdekes világ. Először versekkel kezdtem, némelyik megjelent a helyi lapokban is, de hát…
– Nem voltak jók?
– Az akkori önmagamhoz képest elfogadhatók voltak, legalábbis a visszajelzések szerint. De ahogy egyre több epikát olvastam, éreztem, hogy ez az a világ, ami nekem otthonosabb, még jobban be tudom lakni. És most már az ötödik könyv után mondhatom, hogy jó döntés volt. Látok egy fejlődést is magamnál a műfajokban: verssel indultam, elmozdultam a próza felé, ami közben volt egy rövid drámaírói korszak, és most erősen közeledem a regény felé.
– Az az igencsak meghökkentő című dráma valami avantgárd kitérő volt?
– A Hevimetál, bányaló, tehervonat? (Nevet.) Nem, teljesen realista darab. A főhőse, egy lány, megunja a vidéki életet, és úgy dönt, beköltözik a városba. Próbáltam a vidéki ember értékrendjét ábrázolni és szembeállítani a városival, ezt az ütközést domborítottam ki. De most, több év elteltével visszaolvasva erős kortárs hatásokat érzek a szövegben. Sokat olvastam akkoriban Háy János-darabokat, Parti Nagy-műveket, Spirót, és ezeknek a hatása „nyomokban fellelhető” a darabban.
– Ha rokonokat kellene keresnem a prózád hangulatához, én is elsősorban Háy és Parti Nagy tájékán keresgélnék, de azért mégis más világ a tiéd. Az biztos, hogy alaptéma nálad a vidékiség és a városiasság kettőssége.
– Ez így van. Bár egy egészen kicsi városból költöztem egy valamivel nagyobba, azért életem meghatározó színtere a szülői, nagyszülői örökségnek köszönhetően mégiscsak a falu. Gyerekként sok időt töltöttünk a nagyszülői házakban, a portákon, baromfiudvarban, kertekben, főleg a vakációk idején.
– Ennek ellenére mintha mégsem jelenne meg igazán a gyerekkorod a műveidben.
– Igaz, lehet, hogy még nem vagyok elég érett a megjelenítéséhez. De az is lehet, és inkább ezt érzem igaznak, hogy talán valahol még mindig gyerek vagyok, benne élek ebben a korszakban, és nem távolodtam el kellőképpen ahhoz, hogy ábrázolni tudjam.
– Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy lassacskán kezd egy szintre kerülni nálad a kifejezésmódod és az, aki valójában vagy. Hol tart most ez a folyamat?
– Úgy érzem, a regény lesz az, ahol ez a helyére kerül. Eddig is úgy voltam vele, ha megjelent egy könyvem, nem tudtam ünnepelni, ujjongani emiatt. Vizsgálgattam magamban, vajon miért van ez így, és Eric Berne kanadai származású pszichiáter híres elméletében találtam meg a választ. Ő ugye három fő énállapotot különböztet meg, a szülőit, a felnőttet, és a gyermekit. Nekünk most az utóbbi kettő az érdekes. A gyermeki énállapot a rácsodálkozó, a játékos, az alkotó, a felszabadult lélekrészt táplálja. Én úgy érzem, az íráskor a gyermeki énállapotban vagyok, ott nincs jelen a felnőtt lényem. A felnőtt énállapotra inkább a tárgyilagosság, az objektivitás a jellemző. Ezért nem gondolom később visszaolvasva az írásaimat, hogy valami szenzációs dolgot hajtottam végre. Egyszerűen, mert az alkotás folyamatában nem vett részt a felnőtt énem, aki utólag objektíven és tárgyilagosan elolvassa az adott megjelent szöveget.
– Mindenesetre most egy igencsak „felnőtt” feladatot kaptál, szerkesztője lettél a Palócföldnek. Hogy kerültél kapcsolatba a folyóirattal? A lakóhelyedből adódott?
– Amikor még Praznovszky Mihály volt a főszerkesztő Mizser Attila előtt, egyszer-egyszer publikáltam ott. Mizser 2008-ban vette át a főszerkesztést, nekem abban az évben jelent meg a Fészercsend című kötetem a Kapu Kiadónál. Attila erre felfigyelt, és még ezzel a lendülettel felkínált egy saját rovatot, sorozatot is a Palócföldnél. Ennek „Szávairatok” lett a címe, amelyben novellákat, tárcákat, naplószerű bejegyzéseket közöltem. Néhány év alatt összegyűlt egy kötetre való, ebből született meg az Optikai tuning című kötetem, amely a Palócföld Könyvek kiadásában jelent meg. A kapcsolatom a folyóirattal most, néhány hete fűződött szorosabbra, amikor Gréczi-Zsoldos Enikőt választották meg új főszerkesztőnek, és én állandó szerkesztője lettem a lapnak. Úgy tűnik, ahogy telik az idő, úgy „merülök el” egyre jobban a lapban. Az új munka napi kapcsolattal jár a szerkesztőség tagjaival, emailezünk, telefonos megbeszéléseket tartunk…. Most érzem át, mit jelent, amikor nekem mondták vagy írták szerkesztők korábban, hogy Attila, elnézést, még nem olvastuk el az írásod, de hamarosan, hamarosan…
– Na ugye, milyen gyorsak vagyunk mi az Irodalmi Jelennél?
– (Nevet.) Igen, és sokszor azután is, hogy rábólint a szerkesztő, még hónapok telhetnek el a megjelenésig. Most már tudom, milyen, amikor ömlenek az anyagok, és meg kell birkózni velük.
– Változni fog valami a Palócföld koncepciójában az új gárdával?
– Mindenképpen. Kicsit átalakítjuk a Mizser-féle szerkesztői profilt. Talán nem lesz annyira modern, kicsit konzervatívabbra formáljuk – habár épp nemrég találkoztam Attilával egy könyvbemutatómon, ahol arról beszélgettünk, hogy országos viszonylatban messze nem számított nagyon modernnek a Palócföld. De mi ezt a meglévő, közepesen konzervatív arculatot is szeretnék jobban elmozdítani a hagyományőrzés felé. Nagyon fontosnak tartjuk a regionalitást, a helyi értékek megjelenését a lapban, ugyanakkor vigyázunk, hogy ne legyen provinciális. Beszélhetnék itt hagyományápolásról, de a hagyományok nem betegek, akik ápolásra szorulnak, hanem szerintem sokkal inkább arra vágynak, hogy bennük és általuk éljük meg a világot. Nyilván figyelemmel követjük az országos lapokat, az alakuló kánont. És a múlthoz való kapcsolódás nem zárja ki az új kezdeményezések felvonultatását sem. Szeretnénk megjelentetni az idősebb és a fiatalabb generációt is. Szeretnénk, ha a lapot nem egy elefántcsonttoronyból szerkesztenénk, hanem ténylegesen meg tudná szólítani a palóc régióban és az azon kívül élőket, az egyszerűbb embereket is. Az „irodalmi, közéleti, művészeti lap” megnevezésből ez tükröződik is. Szeretnénk közéleti témákat bedobni, vitákat generálni, helyet adni az eszmecserének.
– Mit értesz közéleti téma alatt?
– Akár nyelvészeti, művészeti, társadalmi kérdéseket. A kimondottan politikai közelítéseket, ha lehet, elkerülnénk.
– Nagyjából az Irodalmi Jelen-díjjal egy időben jelent meg új köteted, a Huszonkettő. Miért ez a címe?
– Huszonkét kisprózát tartalmaz, a címadás a kiadó ötlete volt. Négy könyvem jelent meg úgy, hogy valamelyik novella címe került a kötet élére, nem feltétlenül a kulcsnovelláé, hanem amelyik szimpatikus volt. Itt is kiválasztottam már egyet, aztán Mizser Attila meggyőzött, hogy térjek el a „hagyománytól”. De tartalmi változás is jellemzi, ebbe a kötetbe szociálisan érzékenyebb írásokat válogattam, és az eddig tőlem megszokott kisnovellák helyett ezek jórészt terjedelmesebb, tizenegynéhány oldalas novellák és elbeszélések. Vagyis ebben is érzem az elmozdulást, hogy a regény felé közelítenek ezek a novellák.
– Összességében a huszonkét novellából kezd kirajzolódni a regény, vagy egy-egy darabból?
– Valójában az összesből. Korábban elhangzott egy könyvbemutatómon, hogy a karakterábrázolásom sokkal kifinomultabb lett az évek során, és én is így érzem. Mintha ennél a könyvnél beérett volna az írói világom.
– Konkrét regényterv is dolgozik a fejedben?
– Több is. Csak hát az van, amit több novellistától is hallottam már, hogy amikor az ember megír négy-öt novelláskönyvet, olyan biztonságban kezdi érezni magát a műfajon belül, hogy felteszi magának a kérdést, miért vágjon neki egy ismeretlen terepnek? Szóval, bátorságot kell még vennem hozzá, hogy kilépjek ebből a komfortzónából.
– Ebbe a kötetbe már bekerültek az Irodalmi Jelenben közölt novelláid is?
– Igen, például a Moyo, vagy a Rajta egy ember, ezeket még Mányoki Endre szerkesztette. Ezekben a szövegekben sokkal erősebben jelen van a halál és az erotika, ami a régebbi írásaimra nem jellemző. Azokban inkább a humor, a viccelődés játszott szerepet.
– Nem feltétlenül nevezném ezt szimpla „viccelődésnek” nálad. Még azok a szövegek is többrétegűek, amelyekben ott csillog az irónia, a tréfa. A humoros zsánerképeidben is bujkál valami dráma.
– Igen, de az a Szávai Attila most nőtt fel ehhez a könyvhöz. Ha megnézed a borítót, az is ezt sugallja. Komolyabb, talán még komornak is mondható, az elegancia is felfedezhető rajta. Egyébként Kaliczka Patrícia készítette, aki szintén Nógrád megyéből származik, romhányi képzőművész.
– Mit jelent a kötet alcíme, hogy „kép/novella”? Hiszen illusztráció nem szerepel a könyvben.
– Mivel a huszonkét szöveg nem koherens egymással, azok külön képekként is felfoghatók.
– Eddigi írásaid erősen szereplőcentrikusak voltak, egy-egy alakból, jellemből bontottad ki a történetet, ez volt az elrugaszkodási pont. Ehhez képest változott-e valami?
– Eddig többnyire vagy egyes szám első személyben, az általad említett figurák bőrébe bújva beszéltem el egy-egy helyzetet, vagy kívülről tanulmányoztam az adott figurát. Ebben a Huszonkettő című kötetben már nem egy-egy alakot vizsgálok meg közelebbről, hanem az emberi viszonyukat, az ő kapcsolódásaikat másokhoz.
– Amikor felkészültem a méltatásodra a díjátadó alkalmából, olvastam, hogy a Nimród vadászújságban is publikálsz. Hogyan csöppentél ebbe a közegbe?
– A természetszeretet anyai és apai részről is él bennem, de a vadászat iránti érdeklődést anyai ágról örököltem. Édesanyám nagypapája, az én dédapám, Palman János egy erdészházban élt és dolgozott a családjával együtt Nőtincs mellett a Cserhát mélyén, állatoktól körülvéve. Erről sok-sok történetet meséltek a rokonok, milyen volt az erdőn az élet, a vadászkalandok… Engem mindig elvarázsolt ez a világ. Így hát, ha már irodalommal kezdtem foglalkozni, adta magát a Nimród vadászújság.
– Vadásznovellák…?
– Azok is, és olyan történetek, amelyekben megjelenik az erdőgazdálkodás, a vadgazdálkodás, a természet szeretete. Érdekes élmény volt, amikor az első Nimród-béli novellám megjelenése után, talán 2001-ben, felhívott a főszerkesztő, hogy honorárium gyanánt könyvcsomaggal tudnak fizetni, amit örömmel elfogadtam. Amikor megérkezett a csomag, és kibontottam, volt benne egy könyv Bán István nevű írótól, aki vadász témájú műveket ír. Fellapoztam a Szalonkavadászat című kötetét, és mibe botlok bele rögtön? Épp ahol kinyitottam, a 119. oldalon írja, hogy ő még az öreg Palman Jani bácsihoz járt szalonkavadászatra Nőtincs mellé, a Zsukma nevezetű erdőrészbe.
– Vadászol is?
– Még nem vadásztam „élesben”, de meghívásos vadászatokra el szoktam menni barátokkal. Ez csak amolyan megfigyelői pozíció. De tavaly például, amikor Jászberényben voltunk egy nyúlbefogáson, ott aktívan részt vettem. 208 vadnyulat fogtunk be, melyek aztán kikerültek a francia földekre, génfrissítés céljából. Mókás volt nézni, ahogy a jókedvű, köpcös ötvenes fickók rohangásznak a nyuszik után.
– Kézzel kellett összefogdosni őket?
– Az úgynevezett hálós módszerrel, az állatokat be kell hajtani egy előre meghatározott helyen elrejtett, majd a „hálósok” által a megfelelő pillanatban felrántott hálóba. El lehet képzelni, ahogy némely hajtóknál egy-két pálinka után micsoda esések-kelések voltak ott…
– Ahogy így hallgatlak, megerősödött bennem, hogy finoman szólva is nem vagy az a fellegekben járó típus, két lábbal állsz a földön – ha épp nem nyuszikat üldözve botladozol –, gyakorlatias életet élsz.
– Ebben nyilván az is segít, hogy van egy rendes, „világi” állásom, immár tizenegyedik éve egy német cégnél végzek irodai munkát, és emellett van az írás, ami egyfajta relaxáció, meditatív elfoglaltság.
– Nem hiányzik Budapest nyüzsgése, a szereplések, a reklámerő, egyszóval mindaz, ami ahhoz kell, hogy benne légy az irodalmi közéletben?
– Pár éve, amikor elkezdtem nagyobb, országos lapokban publikálni, hirtelen több helyre hívtak, felolvasásokra, beszélgetésekre. De valahogy azt éreztem, hogy ez nem az én világom. Nekem inkább való az, hogy megírom a szöveget, elküldöm, lehozzák, és évente néhányszor bőségesen elég nyilvánosság előtt fellépni, még sok is… Ünnepelni sem szoktam, amikor megjelenik egy-egy könyvem, pedig hallom, hogy mások milyen bulikat csapnak ilyenkor. De hát a buszsofőr sem ünnepel, amikor elvezeti Rétságról Vácra a buszt, az a dolga.
A kávézó margarétás cégére
– Ez azért egó kérdése is. Te elég csendes, visszahúzódó alkat vagy…
– Akikkel ki kell alakulnia személyes kapcsolatnak, azokkal úgyis ki fog alakulni, a többi nyüzsgés felesleges.
– A családod hogyan fogadta, amikor úgymond profiként kezdtél irodalommal foglalkozni? Nekik ez egy bolondéria volt, vagy komolyan vették?
– Kezdetben, amikor még édesanyámnál éltem, és rákaptam az olvasásra, képes voltam úgy végigolvasni egy könyvet, hogy délben leültem vele a fotelba, és csak késő este álltam fel onnan. Anyukám ilyenkor néha felvetette, hogy nem kéne-e a haverokkal is találkozni, elmenni velük ide-oda, elvégre nemcsak az irodalom van a világon. Aztán, amikor elkezdtek megjelenni az írásaim, félteni kezdtek, hogy vigyázzak magamra, a „lelkemre”, nehogy sérüljek, bántsanak egy-egy írásért…
– Előfordult, hogy bántottak?
– Nem, ez csak olyan egészséges szülői féltés volt.
– Akkor talán attól féltettek, hogy az írásokban megjelenő személyek magukra ismerhetnek? Kisvárosi környezetben ez valós probléma.
– Igen, ebből voltak kellemetlenségek. A pályám kezdeti szakaszán ráadásul hajlamos voltam úgy írni, hogy a szereplőim nagyon könnyen magukra ismerhettek. Egyébként épp az Irodalmi Jelenben, még a nagyformátumú, nyomtatott változatban (őrzöm otthon!) a kétezres évek legelején jelent meg A cipősdoboz című novellám, ami miatt akadtak gondjaim. Egy kedves rétsági lányról mintáztam az egyik szereplőt, aki a barátjának megmutatta, talán remélve, hogy kapok egy kis ejnyebejnyét.
– Na, hát akkor máris volt oka a szülői féltésnek! Remélem, a verés elmaradt…
– Egy baráti sörözésbe és jó beszélgetésbe torkollott, szerencsésen alakult.
– Azóta megoldottad ezt az alkotástechnikai problémát?
– Igen, csakis fiktív karakterekkel dolgozom. Az alapanyag persze a valóság, de ha egy ekkora városban látok egy hajléktalant, vagy azt a zöldinges urat ott, akiről eszembe jut valami, valószínűleg az életben nem fogja megtudni, hogy szereplővé tettem. Egy két-háromezres közösségben ezt nehezebb megvalósítani.
– A regényed is a kisközösségben gyökerezik majd?
– Azt hallom egyre több irodalmártól, hogy a kisváros-ábrázolás hiányzik a kortárs magyar irodalomból, ahogy például Grecsó felépítette a maga világát. Budapest-témából meg Dunát lehet rekeszteni. Többen „vizionálják” hogy én ezt az űrt fogom majd betölteni egy kisváros-regénnyel. Egyébként a Huszonkettő című kötet hosszabb darabjai is már mind Váchoz kapcsolódva születtek.
– Vannak kedves váci helyeid, ahová rendszeresen eljársz?
– Ha Vác, akkor Duna-part, azt nagyon szeretem. Sokat kerékpározom, egyedül is és társasággal is. A főtér gyönyörű itt, nyáron sok rendezvényt tartanak, ezekre is gyakran megyek. Pezsgő a helyi kulturális élet. Csodálatos a váci székesegyház, hetente-kéthetente be szoktam ülni egy fél órára.
A háttérben a váci főtér zenepavilonja
– Amikor a munkádat említetted, a „világi” jelzőt használtad. A novelláidban is rendre megjelenik a templom mint helyszín, elég csak az IJ-ben nemrég olvasható Parfümkészítőre utalni. Fontos neked a matérián túli szféra?
– Nem vagyok gyakorló vallásos, de a gondolkodásomban fontos szerepet játszik. Vácott rengeteg templom áll, sokféle felekezeté, híresen befogadó, türelmes város. Talán ezért is visszatérő helyszín nálam a templombelső.
Lenyűgöző, hogy a székesegyházban milyen ereje van annak a monumentális térnek, amit körülölelnek az évszázados falak. Szinte érezni lehet az évszázadok besűrűsödött érzelmi töltetét, a jót és a rosszat is, esküvőkét, gyászszertartásokét. Ha ott benn ülök, minden aggodalmamtól megszabadulok.
A kávézás végeztével visszasétálunk az állomásra, a menetrendet meg sem kell nézni, Attila fejből tudja, hogy milyen gyakran érkeznek az amúgy igen sűrűn járó pesti vonatok. Megnyugtat, hogy húsz perc alatt befut a pályaudvarra, amit kinéztem, mert ingázóvonat. Neki is ideje lassan visszaindulnia a munkahelyére a néhány órás „szabadság” után, bár nagyon nagy szigor azért nincs. De ha írásra kerül a sor, azt azért mégiscsak a munkaidő után, az otthon nyugalmában űzi.
Laik Eszter
