Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja, hogy ott van, érzi a jelenvalóságát, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt.

A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak. Tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja a mamának, hogy ekkora volt a disznó.

A barkácsgépekkel folytatja. Micsoda lyukakat lehetne fúrni velük, ha egy széles csípőjű, vékony derekú talján nő megkérné egy szenvedélyes olasz hajnal után, hogy ugyan, Istvánom, fúrd fel, kérlek, oda azt a könyvespolcot. És István felfúrná, egy mérnök precizitásával a napfényes, illatos hálószoba falára a polcot, segítene felpakolni rengeteg Francesco Petrarcát, Filippo Tomasso Marinettiket és persze Umberto Eco műveit.

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Szávai Attila, folyóiratunk régi szerzője próza-kategóriában vehette át az idei Irodalmi Jelen-díjat. Viszonylag késői pályakezdőként még az érlelődés fázisait figyeli magán, rokonszenves őszinteséggel, a legkisebb önteltség nélkül. Városában, Vácott találkoztunk, és miután kóboroltunk egyet a hangulatos utcácskákon, beültünk egy kávézóba, amelynek a családjához is van némi köze.

Az idei Könyvhéten is megrendeztük az Irodalmi Jelen díjátadóját, ahol vers, próza és esszé kategóriában vehették át a tavalyi év legjobbnak ítélt szerzői az elismeréseket. A baráti hangulatú díjátadó ezúttal nemcsak az irodalmi élet viharai, de a valóságos felhőszakadás elől is menedéket adott.

„Joli gyakran beleszagol a mellette elgyalogoló irodistalányok húzta illatfelhőbe. Közben elképzeli, ahogy a fiatal menedzserlány reggel munkába készülődik a szép fürdőszobában, amiben két mosdó van, két tükör, bidé és vécékagyló, két autó a garázsban. Ahogy a többtucatnyi drága, divatos ruha közül kiválasztja az aznapi szettet.” – Szávai Attila novellája.

„Eszébe jut egy nemrég olvasott mondat: minden templom „lelki fertőtlenítő intézet”. Zavartan elmosolyodik, mint akit rajtakaptak. Órájára néz, még van egy kis ideje. Az óriási faajtó lassan nyílik. Arra gondol, amit a nagyorrú emberekre szoktak mondani: orra, akár a bazilikakilincs. Belép.” – Szávai Attila novellája

Dórától kaptam tusfürdőt, a flakonon nagy betűkkel volt írva a szó: Afrika. Nem volt Afrika-illata egyáltalán, de jól esett, mert Dórától volt, aki szívből adta. Láttam a szemén.

Azt találod ki, keressünk, ki-ki magának egy szimpatikus hópelyhet, aztán kövessük tekintetünkkel, lehetőleg egészen, míg földet nem ér. Kiválasztom a hópelyhem, de elvesztem szemem elől, mielőtt földet érne.