Nagy Zopán: „Goreny from Hungary”

Látens, No. II. – XIII. rész.

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

A férfi egy kortárs (kor-szerű) projektet hozott létre. Egyik alkotótársával, képzőművész-építész barátjával álom-panoptikumot, egyféle hungaricum-víziót, ironikus fricskákkal fűszerezett meta-térberendezést alkotott meg. Avagy, a Serengeti Biennále Magyar pavilonjának tervét, amely a „meg nem valósítható” kategóriában különdíjat kapott. A szinopszis részlete, mint szemléltetés-töredék, ezen olvasatban adatik közre:

A bejáratnál, a patinás kovácsoltvas kerítés kapu-boltozata alatt, a két műmárvány emelvényen két hatalmas ezüst-komondor (szfinx-pozícióban) fekszik. Fröccsentetten zsinórosak, ónosan, fényesen lucskosak, teljesen élethűek. Közöttük, a Gyér Puszta elnevezésű, a híres Túzok Telep talaj-mintáira hajazó „kerten” keresztül lehet bejutni az impozáns épülethez. Ó, üvegszálas, neonszál izzótestekkel körbefont szűrök, lassan forgó talpazaton! Mégpedig tizenketten, az enyhén délibáb-ködös, deres lehelettel mesterségesen átitatott csűrszerkezetben, ahol erőspaprika-kölni és csípőskolbászos arcszesz illata is terjeng és a háttérből elektromos nyenyere-hangverseny betétjei szólnak végtelenítve…

Az elhíresült „párizsi levegő” mintájára, poénjára reflektáló „parfüm” is kapható. A matyómintás pletykával befuttatott vitrinben, üresnek tűnő üvegcsékben: görényszag-esszenciák sorakoznak. Márkanevük csalogató, ám turisztikailag (mondhatni) megtévesztő is lehet: „Goreny from Hungary”.

Sok más, rejtett, specifikus helyiségről, jelenségről itt (főként a hermetikusan kezelt, a szakmai kollégium által elzárt szerződések miatt, melyek: sub rosa köttettek) nem szólhat a fáma. De, ha még időben jobbra nézünk, ezt a tükrös mézeskalácsokkal berakott kis boltocskát (most) lefényképezhetjük: Doromb, fokos és karikás szaküzlet. Szabadság miatt zárva.

A monumentális csűr közepén áll (fekszik) a hatalmas, alig észlelhetően lüktető-szuszogó Kisgömböc. A Kisgömböcbe akadálymentesen behaladók elnyelettetése külön-külön folyosókon, alagutakon (áttetsző vastagbeleken, hártyás járatokon) át történik. A belső labirintusokban végeláthatatlannak tűnő, sokkos állapotokat, kínkeservesen színes látomásokat átélt látogatókat egy hátsó udvar trágyadombjára, illetve ínyencségekkel terített asztalokra köpi ki a (bél)csatorna-rendszer. Mindezt (természetesen) random módokon. Ott, az 5D-s, hologramos óriásplakátokon pózoló mobil-betyárok és kecskepásztor-hipszterek bemutatóit, serdülő kondásokkal enyelgő fejő-lányok és hínárszövő menyecskék táncát láthatja a vissza-eszmélő.

Mozgóképekké transzformált, tuningolt, stroboszkópokkal zaklatott, digitalizált archív-montázsok, szénaboglyákban és istállókban zajló pajzán jelenetek, pikáns képkockák váltják egymást, ott, ahol zúzós tekerőlant-effektekre kevert fúziós népdalok, lakodalmas operett-nóták, pszichedelikus citera-futamok és slammer-balladák egyvelegét is élvezhetik (teljes kiőrlésű zaj-zörejekkel, csujogatással, gémeskút- és szekér-nyikorgással megspékelve) a kiválasztottak…

A Hortobágy Pláza felől önkéntes hirtelen-slagozók érkeznek (etnológus- és kurátorképzős, Lolita-copfos lánykák lovagló-felszerelésben, „tevepatás” sztreccsben), hogy a látogatókat megtisztítsák mindennemű élményeiktől, majd a Fonó szárítójába küldve rendbe hozzák, sminkeljék őket, hogy a továbbiakban a bio-kézműves gasztro-kirándulást és a szuvenír shoppingolást zavartalanul élvezhessék…

*

Rövid történet az „emberi szabadságról” – a szabadság és a szuperfluidus hélium viselkedésének analógiája alapján. – Ezt (talán) ismét Bruno gondolja, aki (immár nem biztos, hogy) M. H. alteregója, és hivatalosan (bizonyosan nem) autista. = Az agy szinopszisai és neuronjai között lezajló elektroncserék, mint diszkrét atomi jelenségek: mindig alá vannak rendelve a kvantumfizikai kiszámíthatatlanságnak… Különleges körülmények között új összefüggéshullámok jönnek létre, és terjednek szét az agy belsejében, így új viselkedésforma jelenik meg, melyet a harmonikus oszcillációtól teljesen elütő rendszer szabályoz… Itt, bizonyos hívők a „kegyelem működéséről” beszélnek, de mindezt (inkább): „szabad cselekedetnek” nevezzük…

Az egzisztenciális reménytelenséget az élvezetek vágya, a ráadás-élvezet nyalánkságai oldhatják fel… Ám, bizony mondom-mondják-mondjuk, hölgyeim és uraim: a bizonyos-bizonytalan nyalóka (is) hamar elfogy…

*

A Fiú, mielőtt teljesen felébredt volna, de már „éber” volt, lehunyt szemén keresztül, az áttetsző, érhálókkal finoman átszőtt kötőhártyáján át: jelenést látott. Mégpedig, a remegő, éppen megnyílni készülő plafonon azonosíthatatlan, de talán a tudattalan bugyraiból ismerős jelenség egyféle rezgés-rendszerének mozgását tapasztalta.

(„A fénykarikától a szemnek közepe: a kristálylentse felé terjed a fekete szemhártya, és neveztetik fénykötőnek, corpus, s. ligamentum ciliare, mellynek eggyik színe a gerezdás szemhártya felé, a másik színe pedig az üveges test felé fekszik; mind a két színén bé vagyon mázolva fekete festékkel. A fénykötőnek külső széle széles, mennél közelebb jút a kristálylentséhez, annál inkább öszvehúzódik, és így közel hetven rántzokat, prosessus ciliares, formál, mellyek súgárosan a belső széle felé terjednek el. A szivárványos szemhártya, iris, a világos szemhártya megett szabadon lebeg a szemvízben… – Az eleven embernek azon állapotja, mellyben mind az organicus, mind az állati munkájit gyakorolja, neveztetik ébrenlétnek, vigilia; melly állapot sokáig nem tarthat, az élőtehetség megfogyatkozik, majd következik a somnia…” – Részletek Az orvosi tudománynak rövid rajzolatjából, 1812.)

Különleges, leírni talán lehetetlen spirálmozgás pulzált a Fiú fölött. Mitikus aranyspirál? Spirál a spirálban, mely benne lakozik a sokaságban, az egyénben, a parányban. Ott tekereg a kagylófal karcolatában, az örvényben, a kos szarvában, a tornádóban, az ujjlenyomatokban, a DNS-ben, a Tejúton, a mocsár-mintában, a Nap-foltokban, a kőzet-formákban, ott lüktet Holdbéli patákban, földutakon, vértócsákban, a káprázatban, a szeretkezésben, a szédülésben, az ájulásban…

*

Egy „kortalan” férfiú, aki egy-egy emlékében, többnyire rémálmában: férj-fiú,az állapotok ontológiájáról gondolkodik. Az elméleti, képzeleti síkok, rétegek, dimenziók helyett immár analóg lehetőségekre, entitásbeli (emberi) kapcsolatokra lenne szükség… – ábrándozik. Cselekvésre, lüktető tettekre, a bioritmus konkrét megnyilvánulásaira, érintés-folyamatokra, összhangzatra, bizsergésre és borzongásra! A szexus, a habitus, a kémia, a zsigerek kifakadó nászára lenne szükség! – De mindennek magja, sarjadása hol rezeg? – Ismét csak (az) elméletben, az intellektus beomlott (képzelet-libidóval berobbantott) járataiban, az agytekervények mély-sötét labirintusában…

A bonyolult molekulák, melyek véletlenszerűen is kifejlődhetnek – morfondírozott a férfi (talán ismét – a már egyáltalán nem autisztikus – Bruno), s a bennük lévő céltalan redundanciák nem kódoló sorozatok, ezért mindig van bennük egy kis „tudom-is-én-micsoda”… Ha tesztelni akarjuk a mutációk feltételeit: egyszerűbb önreprodukáló molekulákból kell kiindulnunk, ám a bármilyen ön-reprodukálás elismeréséhez meggyőzőbb élet-igenlés is szükséges! A kutatásban, tervezésben, önigazolásban (tehát bárminemű folytatásban) való hit, igazán szükséges lenne…

Ám, itt: a leíró önbizonyossága is megkérdőjeleződik. Hogyan tovább, ha egyáltalán tovább? – Ön-reprodukálás? Mi végett? Mi elé? Miféle világnak a felhígult minőségébe? Melyik zűrzavarnak a szennyezett folyamába? – Az értelmet nem támogató kérdések lassú, meditatív sokkot, ájulás-rétegeket okozhatnak. Okoznak…

A kóma szinte ismeretlen érzéseket fölkavaró, átölelő folyamat. Mondhatni, hogy: fiktív élettérben zajló állapot. Különleges szinteket érintő „jelenlét”. Az agyban mérhető elektromos tevékenységek (melyek talán szellemi tevékenységek egyedi kisülései, rezonáló kirajzolódásai) abszolút rejtélyek a közvetlen hozzátartozó és az egyén számára egyaránt. Kómából a halál-közelbe, halál-közelből vissza a kómába, vagy mindez nem oda-vissza, mindinkább szimultánban, a primitív definíciókat könnyedén szerteszedve, a kínos hebegés-habogásoknak pedig középső ujjat mutatva, hosszasan, bee – lass – síít – vaaa…

A „boldogság” és az agónia határmezsgyéjén.

A szöveget a szerző saját fotóival illusztráltuk