„Egy ideig meglepően feszültek voltunk, aztán, amikor végre kiértünk a városból, annyira belazultunk, hogy elkezdtünk zenélni.” – Berka Attila Anómia című posztapokaliptikus regényének folytatását olvashatják.

 

Berka Attila: Anómia IX. 1–3.

 

1.

            – Abbahagyhatjátok, oké? Halljátok?! Kuss legyen már, bazmeg!

            Elhallgattunk, a hangszereket letettük.

            – Értem, hogy nem bírod, de így mi el fogunk aludni, és néma csöndben nemcsak szar vezetni éjszaka, hanem aztán te is elalszol. – Csontnak igaza volt.

            – Majd bekapcsolom a rádiót, ha már elég volt a csöndből – mondta Roland száraz hangon.

            – Legalább szép csillagos éjszaka van – szólalt meg Máté, de meg se rezdültünk. – Hát lehetne vihar is, nem?

            – De, lehetne – sóhajtottam úgy, hogy ezzel vége is legyen az el se kezdett beszélgetésnek.

            Egy ideig csendben kortyolgatva bámultunk ki a kisbusz ablakán, aztán Csont meg Máté elaludt. Bennem is felébredt a szunyavágy, de Roland gyanúsan meredten bámulta az utat.

            – Bekapcsoljam a rádiót? – kérdeztem erőltetett frissességgel, természetesen.

            – Vezetés közben nem szeretem a rádiót. A motor hangját szeretem.

            – De attól elalszol.

            – Nem alszom el.

            Oké, vettem.

            – Szerinted mi lesz a Lékkel? – Talán így nagyobb az esélyünk egy értelmesebb beszélgetésre, gondoltam.

            – Miért, szerinted mi lenne? – Rolandnak mintha épp nem lettek volna érzelmei. Persze inkább nagyon is voltak. – Annak a világnak már vége. Ezért a Lékkel az van, hogy nincs. Nincs tovább.

            Hát igen. Amikor este beléptem az ajtón, becsuktam, köszöntem, és a pulthoz léptem, még minden olyan volt, mint mindig. Aztán Roland közölte, hogy figyelmeztették, tűnjön el, ha jót akar, mert hamarosan az egész város a zóna része lesz.

            – Velem jössz, Hús? – kérdezte, miután lehúztam a kötelező szív- és lélekerősítőt.

            – Ha te azt mondod, hogy kell, akkor megyek. Többiek?

            – Bőr nem tud egyből jönni. De őt nem féltem, az atomgombán is átsétálna sértetlenül, ha csak azon múlna, hogy el tudja-e intézni.

            – Gondolom, Csontnak én szólok. Meg elvinném ezt a Máté gyereket is. Eddig megbízhatónak tűnik.

            Roland bólintott, letoltam még egy keményet.

            – Kisbusszal megyünk, úgyhogy lesz hely. Csak ne felejtsük vinni a hangszereket is…

            A micsodákat?

            – A micsodákat? Megint zenélni fogsz?

            Bőr mesélte régebben, hogy Roland amolyan zenei csodagyerek volt, csak elvitte az élet.

            – Mindannyian zenélni fogunk.

            – Mármint hogyhogy?

            – Mert így biztonságosabb.

            Kezdtem kapisgálni.

            – Úgy érzed, ki leszünk téve igazoltatásoknak?

            Roland bólintott.

            – És ha rajtad kívül senki nem tud zenélni?

            – Az mindegy. Majd azt mondjuk, hogy... hogy újnépi freepunkot játszunk vagy mit.

            Roland is tudott néha, ha akart.

            – És aztán?

            – Ha nagyon ég a ház, a kertemben csinálunk egy igazi koncertet.

            – Akkor minden világos – mondtam. – Megyek, szólok Csontnak meg Máténak, hogy készüljenek. Mikor indulunk?

            – Két óra múlva. Innen.

            Szerencsére mindannyian fegyelmezettek voltunk, így a megadott időben a megadott módon neki tudtunk vágni az útnak. Csont trombitásként, Máté brácsásként, Roland hozta a herflijét, én meg kongás lettem. A kisbuszban úgy helyezkedtünk el, hogy nagyon látszódjanak a hangszerek, a pálinkás- meg a viszkisüvegek. Az üres sörösdobozokat rádobáltuk a takarókra és a kibontott hálózsákokra, hogy egészen úgy nézzünk ki, mint egy vidéki koncertre induló banda.

 

2.

Egy ideig meglepően feszültek voltunk, aztán, amikor végre kiértünk a városból, annyira belazultunk, hogy elkezdtünk zenélni. Roland óvatosságból nem az autópályán ment, azt mondta, arról nehéz lepattanni, ha baj van...

            – Hé, Hús, ébresztő! Mellettem tilos aludni, ugye?!

            A francba!

            – Bocs, ne haragudj!

            – Oké, semmi gond. De mostantól egyfolytában dumálsz, míg meg nem érkezünk, vagy azt nem mondom, elég.

            – Oké. Van valami kedvenc témád, vagy...

            – Ne legyél fasz!

            – Jó, jó! – De nem jutott eszembe semmi. Semmi. – Egyszer volt, hol nem volt... – Aztán mégis. – ...tehát voltam én a múltkor, amikor aludtam, és álmodtam. És azt álmodtam, hogy Pallasz Athéné vállán ülök. Arról beszélgettünk, kell-e tészta a halászlébe. A Himalája tetején voltunk egyébként, de nem fáztam. Alattunk, körös-körül kontárok által faragott sakkfigurák mozogtak összevissza. Néha egymáshoz ütődtek, olyankor az egyik vagy mindkettő eldőlt, de aztán felálltak, és folytatták az értelmetlen mozgást. Beszélgetésünk váratlanul abbamaradt, erősen izzadni kezdtem, amitől megvilágosodtam, vagyis megértettem, hogy bár semmilyen külső jegy nem utal rá, de ezek a figurák...

            – Kösz, elég.

            – De nem akarod tudni, hogy...

            – Nem, kösz. Nem érdekel.

            – De nem fogsz elaludni?

            – Nem. Bekapcsolom a rádiót.

            – A rádiót?

            – Igen, a rádiót. Hátha van valami hír.

            Hát jó, hátha.

            – Csukjátok be a kaput, addig én beállok – ébredtem Roland hangjára, és láttam, hogy épp gurulunk be a kertbe. Csonttal kievickéltünk a kisbuszból, aztán mire a lakatot is feltettük, Roland már a bejárati ajtó előtt várt minket.

            – Mátét megkértem, dobálja be a cuccokat hátul, onnan egyszerűbb. Gyertek!

            Beléptünk. Kinyitottuk az össze ablakot.

            – Jó régen lehettél itt utoljára! – köhögte-prüszkölte allergiásan Csont. De inkább vidámnak tűnt, mint bosszúsnak.

            – Főzök kávét, és iszunk egy finom pálinkát, oké?

            Rolandból áradt a nyugalom.

            – Nagyon szép ez a ház – mondtam, ahogy leültem a faragott konyhai székre.

            – Tudod, nagyjából én csináltam. Volt néhány mester, akik a bonyolultabb dolgokat vitték, de alapvetően én csináltam.

            – Végeztem, minden bent van. – Máté is megérkezett. – A kocsival lesz még valami?

            – Nem. Egyáltalán nem lesz már semmi a kocsival – válaszolta könnyedén Roland pálinkatöltés közben. – Falun vagyunk, biciklivel vagy gyalog fogunk közlekedni, ha egyáltalán kimozdulunk.

            – A koncertplakátokat mikor gyártjuk le? – röhögött fel Csont.

            – Na, hát ez az egyik, amit meg kell beszélnünk. Egészségetekre!

            Koccintottunk, ittunk, aztán belefeledkeztünk a friss kávéillatba.

            Egy pillanatig úgy tűnt, gondolkodni fogok, aztán egyszerűen csak bambultam kifelé magamból, az ablakon át, keresztül a lombkoronákon, túl az Óperencián, a  végtelenbe és tovább.

            Végül Roland bontotta az asztalt.

           – Most részletesen bemutatom a házat, és közben elmondom a szabályokat meg a napirendet.

            Észre se vettem, hogy megittam a kávét.

 

3.

            – Te is hallod? – suttogta Máté, és megszorította a fegyverét.

            Bólintottam.

            A vadak eddig, a temetődomb oldalához nem merészkednek be még éjszaka sem. És nem is kutya.

            Siet. Óvatosan halad, de siet, sőt talán menekül.

            Mielőtt szétválunk, Máté fegyverére teszem a kezem, és elővillantom a késemet. Máté bólint.

            Másodpercek múlva meglátom a katonai terepgyakorlót. Még öt lépés, és Mátéhoz ér. Számolok.

            Öt. Mozdulnék, ám újabb surrogás közeledik.

            Ez határozottabban jön, mintha követné, üldözné az előzőt.

            Hallom Máté ugrását, ugrom én is.

            Az ismeretlen arccal a földön, térdem a hátában, két keze hátracsavarva, késem a nyakánál. Kicsit próbálkozik, kicsik prüszköl, aztán megadja magát.

            – Hús, ezt nem fogod elhinni! – mondja félhangosan és vidáman Máté, ahogy mellém érnek. – Hát ez meg kicsoda?!

            Segítenek felállni.

            – De hiszen ez egy n... – kiáltaná Máté, de az arcára csattanó köpéstől elnémul.

            Na, hát már a legelső pillanatban zavart valami, aminek a végiggondolására, persze, nem volt lehetőségem, és akkor most tessék.

            És most le is kellett ütnöm, hogy a továbbiakban ne harcoskodjon.

            – Igen, tényleg az. – Aztán rajtam a sor. – És ő kicsoda? – mutatok Máté mellé, aki elpirul, és a másikra néz, kicsit mosolyog, két kézfeje megremeg.

            Nocsak!

            – Bocsáss meg, Hús. Ő itt Márk.

            – Helló – biccentett zavartan ez a Márk.

            – És ki is vagy te? – Közben a nőt a vállamra vettem, szemét-száját bekötöttem, míves vadásztőrét az övembe csúsztattam, és elindultam.

            A távoli szirénák felharsantak, tudtam, mielőbb haza kell érnünk.

            – Igyekezzünk, még meg kell győznöd Rolandot is – vetettem azért oda Máténak, és a kezébe nyomtam egy kendőt.

            Mire Roland ajtót nyitott, a szirénákhoz dübörgés és zakatolás csatlakozott.

            – Legfeljebb két percetek van – mondta Roland.

            – Ez itt Márk – kezdtem bele, miközben a nőt a padlóra tettem, és a biztonság kedvéért a lábamat a lapockái közé támasztottam –, ha jól sejtem, Máténak valami régi ismerőse, de ezt majd ő elmondja. Ez meg itt egy nő, aki egy vadásztőrrel üldözte ezt a Márkot. A temető oldalánál kaptuk el őket.

            Bár elég sötét volt, mivel egy ideje itt fent, a föld felett nem kapcsoltunk villanyt, Roland tekintete szinte mellbevágta Mátét, aki egyébként is zavarban volt. Kénytelen voltam mosolyogni.

            – Hát, az a helyzet, hogy Márk az én legrégibb és legkedvesebb barátom...

            – És?

            – Hát én is meglepődtem, amikor megláttam.

            Roland nagyot sóhajtott, és Márkhoz fordult, aki ösztönösen a kendőhöz nyúlt.

            – Ne nyúlkálj, az még marad – szólt rá Roland határozottan. – Előbb beszélj!

            – Leülhetek? Valahogy meghúzódott a lábam.

            Aláraktam egy széket, belenyomtam.

            – A két perc már lejárt, úgyhogy kapd össze magad, jó? – Ahogy ezt szinte kiköpte, hát nem biztos, hogy a vendéglátós Roland előtti Rolandot mindenáron meg akartam volna ismerni.

            Megérezhette végre a helyzet súlyát ez a Márk is, mert tényleg összekapta magát.

            – Elvileg katona vagyok. A Balatonnál volt egy kis balhém, ezért ideküldtek egy olyan szakaszba, amiben csak a balhésak meg a hülyék vannak.

            – Ez túl viccesen hangzik, már ne haragudj. – Roland felállt.

            – Pedig így van, tényleg! Én csak el akartam menni innen...

            – Kuss! – Roland megfeszült. Ugyanazt hallotta, amit én. – Kurva nagy szerencséd van, öreg! Ritka barom vagy, de hallgatok a megérzéseimre. – Hozzám fordult. – Hús, te biztosítasz, amíg lemegyünk.

            Leléptem a nőről, aki felnyögött. Éreztem, hogy Roland bólint.

            – Visszük őt is, persze.