A halál megtűrt fia – Részlet Cselenyák Imre regényéből
„Az asszony fölszisszent, arcát a tenyerébe temette. Hogy a ma élő leghíresebb költő az ő urát nevezi a legnagyobbnak, ezt sose gondolta volna. Ámbár lelke mélyén ő ezt már tudta, attól kezdődően, hogy bele-beleolvasott a készülő Toldiba.” – Részlet a jövő évben megjelenő A halál megtűrt fia című regényből, amely Arany János életét dolgozza fel.
Június elsején egy poros csizmájú, fekete köpenyes, vékonydongájú fiatalember nyitott be a jegyzői lak konyhájába. Aranyné a tűzhely körül foglalatoskodott, a vendég mögéje surrant, átölelte, csókot cuppantott oldalvást az orcájára. A nő megpördült, lángra lobbant arcából riadt szem meredt az idegenre. Ilyet férje még sosem tett vele, pedig milyen édes is a váratlan érintés, hanem ez a merész ifjú nem lehet más, mint…
− Petőfi, a költő?
− Az vagyok, Júlia, egyem meg az eszét!
− Jóságos Istenem! − kapott kebléhez az asszony, s az arcpír ellobbant, átváltott halovány megilletődöttségbe. Hátrább lépett, hogy meglegyen közöttük az illendő távolság − Jaj, de vártuk már kegyelmedet!
− Erdődön jártam ugyan komoly ügyben. Hazafelé tartván Nagyváradon eszembe jutott az én szívbéli Jankó pajtásom. Hol van hát az ebadta!
− Jaj, lelkem, künn van a gyümölcsösben. Hamar kötöm a kendőt, megyünk!
A gyerekekre szolgálólány vigyázott, így az asszony el tudott sietni vendégével a fáskertbe. Petőfi már messziről megismerte a Szilágyi által leírt, nagy bajuszú férfit, aki egy fiatal diófát nézdegélt értő szemmel. Tavaly őszön ültette: vajh megeredt-e?
− Addig éljen a gazda, míg abból a fából telik ki koporsója! − kiáltott feléje Petőfi.
Arany odanézett, és a köpenyes, mentés, fehér galléros fiatalemberben tüstént ráismert várvavárt vendégére.
− Kívánságnak se rossz, hallod-e pajtás!
A két költő elnevette magát, megölelték, megcsókolták egymást, s oly gördülékenyen kezdtek el beszélgetni, mintha csak az imént hagyták volna félben.
− Hallod-e, valóban cudarul megcsúfolta a tűzvész a szép Szalontádat.
− Pedig már valamit alakult is azóta.
− Láttam ám, ohó, építkezik itt még a félkarú is. Hál’ Istennek, hogy a te hajlékod sértetlen.
− A gondviselés. És megmaradtak pótolhatatlan könyveim, irományaim is.
− Az Úrnak kötelessége, barátom, szeretni a jó embereket. Így is túl sok van a rovásán!
Ezen csak nevetni lehetett, bárha istenkáromlásnak is elment volna.
− Honnan vetődtél felénk?
− Erdődről. Éppen mondtam hites feleségednek, hogy Nagyváradon eszembe jutott: na, hogy van az én Aranyom, hát azonmód idevettem az irányt.
− Ezt jól kitaláltad, de már induljunk is haza, étel-ital mellett csak jobban érezzük magunkat.
Júlia mögöttük baktatott, el-elkapva szavukat. Petőfi jóval többet beszélt, és hevesen hadonászott hozzá, ura csak rövid szavakkal, leginkább igenekkel válaszolt. A János vitéz szerzője hol a pesti irodalmi közeget szapulta, hol hazafias lelkületét engedte szabadjára. Szinte egymagasságúak, János valamivel testesebb, az egymásba feledkezésük olyan volt, mintha nem is létezne számukra külvilág.
Otthon nyomban kirakták a kerti asztalt a tornác elé, ami idén a tűzvész óta először történt meg, s az asszony hozta a bort, tálalta az ebédet.
– Nincs egyebünk, csak ez a túrós galuska tepertővel – szabódott. – Ha tudtuk volna, hogy ilyen tisztességben lesz részünk…
– Hagyja el lelkem, Júlia! – nevetett a vendég. – Válogatós költőnek üres marad a hasa. Hanem kelmed terítsen magának is, én egy falatot nem eszem addig, míg közibénk nem telepedik!
– Nem illik az, kérem, gyermekes asszonynak…
Petőfi nagy hangon cáfolt.
– Az én Arany barátom felesége, Júlia, mely név nékem oly kedves, majd alkalmasint arról is szót ejtek, ne adja által magát régimódi szokásnak. Miféle reformer, forradalmár lennék én, ha ezt könnyeden venném! Hanem hol a két aranygyermek?
– Pihengetnek.
Az apa hozzátette.
– Majd még a terhedre is lesznek, meglásd, feltéve, ha a hátralévő fél esztendőt minálunk töltöd, amit szívemből reménylek.
Petőfi kuncogott rajta.
– A gazda marasztal, bár nem tudá, mit vállal! Óvakodjál nékem ilyet mondani, pajtás, mer’ komolyan veszem, és azon találod magad, hogy kitúrtalak lakodból.
Ezen a ház ura derült. Versei, levelei alapján ilyesminek képzelte el a híres, hírhedt költőt. Sűrű, elöl felálló, most kissé rendezetlen fekete haját beszéd közben jobb kezének ujjaival gyakran hátrafésüli, vagy inkább simítja. Homloka közepén meg az orrnyergén vékony ránc, íves szemöldje alatt ében bogárszemek, melyek beszéd közben csillognak, az orr kissé meggörbült. Apró szája gyakorta mosolyra áll, indulatában elvékonyodik, noha elég húsos. A fogai szabályosak, fehérek. Arcának bőre sárgásbarna, egynéhány dohányszín szeplővel a járomcsontnál. Ez afféle rosszcsont-küllemet kölcsönöz neki, s ha mosolyog, kölykösen megnyerő, ha méltatlankodik, kicsit kellemetlenné válik az ábrázat. Gyér, vékony bajusza s állszakálla világosabb a hajánál, nyaka az átlagosnál hosszabb. Öltözete a már említett úti köpönyegen kívül, ami most ott lóg a tornác alatti kampón, zsinóros, fekete atilla, ráhajtva históriai inggallérja, amely eredetileg fehér, most kissé szennyes – ezt ki is nézte magának az asszony: amint lehet, kimossa. Sötétszürke pantallónadrág, magas szárú, lábán jobb időket látott fekete csizma. A hangja némiképp rekedtes, nazálisság is érződik benne, ami pezsdítő hatást tesz a hallgatóra, s a fül többé nem ereszti el zöngését.
Júlia látszatra vonakodva, de feszítő belső örömmel foglalt helyet a két költő között. Petőfi nagy étvággyal látott evéshez, de pár kanál után megint hallatta hangját.
– Ezt nevezem én családi otthonnak! Étel, ital, szeretet, nem is kell ennél több a magamfajta kóbor poétának. S vágyam szerint már én is erre törekednék! Mívelni ezt a szép magyar nyelvet, szeretni, s szeretve lenni, csak még ott a szabadság is, édeseim, amit ki kell vívnunk! Életem sanyarúságait biz végiggondoltam, oh, az én sorsom dúsgazdag volt keserűségben, s ha mostan boldog vagyok, hát megérdemlem. Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó, hat esztendeig követett két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom. Aztán elolvasám édes barátom művét, a Toldit, s példának állítom magam elé az ő életét, és azt kell mondanom, soha nem tudom méltón megköszönni, hogy Arany Jankó a világon leledzik!
A házigazda belepirult.
– Ugyan, ugyan, Sándorom! Én érzem magam lekötelezettednek! Tudod te azt, mennyit köszönhetek a János vitéznek, A helység kalapácsának és a többi szép versednek. Soha nem lett volna belőlem igazi költő, ha te nem születsz meg nékem.
Petőfi szeme úgy csillant föl, mint az ónix. Kezével hátrasimította haját, és nagy pátosszal mondta:
– Ennek igazán örvendek. Hanem, Jankó, te vagy mostan a hon legnagyobb költője.
Az asszony fölszisszent, arcát a tenyerébe temette. Hogy a ma élő leghíresebb költő az ő urát nevezi a legnagyobbnak, ezt sose gondolta volna. Ámbár lelke mélyén ő ezt már tudta, attól kezdődően, hogy bele-beleolvasott a készülő Toldiba. Megerősítették aztán a Szépirodalmi Szemlében megjelent méltatások, dicséretek, hanem most így ezt Petőfi szájából hallani…
– Hagyd már ezt el, Sándorom! – habogta Arany. – Közöttünk ne legyen helye rangsorolásnak, a szent ügy lebegjen csak szemeink előtt.
Júlia remegő kézzel bort töltött a férfiaknak, elvitte a tányérokat. Ezzel a „jutalommal” most kicsit egyedül akart maradni, hogy kedvére könnyezhessen. János és Sándor különben is áttért a politikára, amihez ő kevés fogalmat társított.
– Épül ám a híd Pest és Buda között, bár látnád! Ha készen lesz, Bécs csak szalutálhat nekünk. Milyen kár, barátom, hogy ez a két jeles ember, Széchenyi meg Kossuth sehogyan se ért szót egymással. Az a baj, hogy Széchenyi lenézi a magunkfajtát. Engem bajkeverőnek tart, Kossuth, Wesselényi nézeteit pedig radikálisnak ítéli. Pedig, ha ezek összefognának, az udvar semmit se tehetne ellenünk, persze Deákot se felejtsem ki…
A jegyzői lak tornácán ekkor megjelent a két gyermek. Petőfi mindjárt észrevette őket.
– Az áldóját, csak nem tündéreket látok! Na, jertek csak ide, kicsi szentjeim, hadd adjak barackot a fejetekre! Ó, hiszen Juliska valóságos angyalka, Laci meg egy vasgyúró! Na, jertek, jertek!
Cselenyák Imre
