Soltész Béla: Off-site

A kerítésen túl meglátta a türkizkék Balatont. Idén először. Fordult volna a parkolóba, de egy kopott Suzuki elállta az utat. Gyerekkocsit próbált előszedni egy vézna nő, beakadt, a nyitott ajtó belógott az úttestre. – Állj félre! – kiabált Norbert. Nem volt vesztenivaló ideje. Pontosan kétórás idősávról szabadult el, az egyetlenről, amiben nem volt feladata az off-site meetingen. Tizenhét perc már el is telt, amíg a hotel konferenciatermétől a strand parkolójáig eljutott.

            A nő végre kihúzta a gyerekkocsit az autóból, és Norbert le tudott parkolni. – Sejtettem – morogta, amikor a pénztáros közölte, hogy nem tudják elfogadni a bankkártyát. Benyújtott a kisablakon egy húszezrest. Négy percbe telt, amíg összeszedték a visszajárót, addig Norbert végignézett a strandon. Nem sok minden változott harminc év alatt.

            Nem volt fürdőnadrágja, leakasztott egyet a pénztár melletti bódéban, kifizette. Az öltözők ugyanúgy néztek ki, mint a nyolcvanas években. Talán a csempét lecserélték fehérre. Régen sötétkék volt, pont, mint az apja papucsa, úgy emlékezett. De lehet, hogy tévedett.

            A türkizkék Balatont késő nyári szél borzolta. Már júniusban tudta, hogy nem vehet ki szabadságot. Aztán mondták, hogy augusztus végén Csopakon lesz a projektindító off-site. Éppen Csopakon! Nyolcvanhat óta nem járt itt, a szülei a válás után eladták a nyaralót. Nézte a meeting programját, és rájött, hogy a huszonhatodikai fél négyes idősávban nem muszáj részt vennie. Két órája lesz csobbanni egyet a strandon: ezen a nyáron először és utoljára.

            Kövér, bajszos férfi volt a büfés, ugyanolyan, mint régen. Nem lehet ugyanaz, már biztosan meghalt. Talán ez a fia. A sorban egy alacsony, görnyedt anyuka állt a bömbölő gyerekével. Norbert nem bírt koncentrálni. Lángost vagy hekket? Melyiket szerette jobban? Ha lángos, akkor csakis fokhagymás-tejfölös. Ha hekk, akkor csakis kovászos uborkával. De az ízük már nagyon távolinak tűnt. A gyerek tovább bömbölt. Norbert az órájára nézett. Négy óra tíz perc. – Kussoljál már el! – üvöltött a gyerekre.

            A gyerek megszeppenve elhallgatott, az anyuka magához húzta, nem is mert hátranézni. Fizetett, elindultak, csak akkor fordult vissza. Dauerolt haja volt és pisze orra, hasonlított Norbert anyjára. Vagyis ahogy szegény mama még harminc évvel ezelőtt kinézett.

            Zavarba jött a helyzettől, nem tudott dönteni, kért egy lángost és egy hekket is. Hat perc alatt lett kész. Nem lesz ideje leülni az asztalhoz, ha fürdeni is akar. Vigye be a vízbe? Elkészült az étel, de tálcát nem adtak. Norbert a lángos tetejére rakta a hekket és az uborkát, és elindult a víz felé.

            Lassan mélyült a tó. Az aszály miatt? Vagy ő volt sokkal alacsonyabb régen? Öt percébe telt, mire beért addig, ahol a víz a mellkasáig ért. Vízhatlan órája fél ötöt mutatott. Pont ugyanannyi ideje van még, mint amennyi már eltelt.

            Kiszedte a hekk gerincét, és jó messzire elhajította a vízbe. – Ússz, amerre látsz! – röhögött. Belecsavarta a lángosba a hekket és az uborkát, mintha töltött palacsinta lenne. A szálkákat a vízbe köpdöste. A nyár végi nap épp elég erős volt ahhoz, hogy ne fázzon. Végzett az evéssel, lemosta a kezét a vízben. Átöltözéssel, autózással, parkolással együtt fél órára lesz szüksége ahhoz, hogy visszaérjen a hotelbe. Tizennyolc perce maradt élvezni a strandolást. Behunyta a szemét. Narancssárga fény szűrődött át a csukott szemhéján, kinyújtott keze ujjaival gereblyézte a selymes vizet. Ugyanúgy, mint régen.

            Aztán görcsbe rándult a gyomra. Talán a tejföl és a kovászos uborka veszett össze? Vagy túl olajos volt a lángos? Rossz volt az emésztése, gyakran kínozta gyomoridegesség és reflux, sőt aznap már három presszókávén is túl volt. Kinyitotta a szemét. A hirtelen világosság elvakította, alig látta az óra számlapját. Négy negyvenhat. Tizennégy perc múlva indulnia kell. Ha most elrohan a vécéig, már nem jöhet vissza a vízbe.

            Megpróbálta visszatartani. Még ez a pár perc idill, még ez legyen meg, gondolta. Újabb görcsöt érzett. Behunyta a szemét.

            Az jutott eszébe, hogy néhány éve úgy bocsátott el egy kollégát, hogy csukott szemmel nyomta meg az e-mail küldés gombját. Így egy kicsit könnyebb volt. Bár a kolléga persze nem látta, hogy Norbertnek akkor csukva volt a szeme.

            Próbált odébb evickélni. Nem nyitotta ki a szemét. Egy kicsit arrébb megy, úgysincs szinte senki a vízben. És még van tizenkét perce.

            Gyerekként egy alkalommal ugyanitt úszott, csukott szemmel, harmincvalahány évvel ezelőtt, és valami az arcának csapódott. Kinyitotta a szemét, a hirtelen világosság elvakította, de aztán belenyilallt a felismerés: ez egy darab szar! Sikítva rohant ki a vízből, be az öltözőbe, ott állt zokogva a zuhany alatt, az apja ment be érte, az anyja vigasztalta, akkor még együtt voltak, nyolcvannégy vagy nyolcvanöt nyara lehetett, legfeljebb nyolcvanhat.

            Négy perce maradt a vízben. Eszébe jutott, hogy amikor már nem rázta a sírás, és újra tudott beszélni, az első dolog, amit a szüleitől kérdezett: milyen ember az, aki beleszarik a Balatonba?

            Hát most már tudja.   

Soltész Béla