Irodalmi Jelen

Jelige: Hinta – Varrnak

2016. május. 12. - 08:30

Jelige: Hinta

Varrnak

Mint valami csenevész, szőrtelen plüssmaci, meghorgadva csoszogott be a konyhába. Az előbb még az asztal takarta ki, nem volt elég nagy, hogy a feje búbjánál több kilátszódjon. A bejárati ajtót, mintha csak a szél fújta volna be előtte, egy halkat nyikordult és látva, hogy nincs miért ellenkeznie beengedte, mintha önmagát nyitotta volna ki előtte Az már látta, csak én nem, de már abból az apró rozsdás-fém panaszból, a világ ellen, már abból éreztem, hogy valami megferdült itt, csak még nem hittem, csak még reménykedtem, hogy mégsem.

Sártalp maradványok futottak végig egész a nyitva hagyott ajtóig; úgy maradt, az is látni akarta. Előttem tápászkodott fel a székébe, nyöszörögve, nem nézett a szemembe, csak a hátát láttam és éreztem, mintha valami ráfagyna a mellkasomra s a torkomra, s csak nyomná össze.

A hűtő mellől, csörömpölés hallatszott, de még a fejem sem kaptam fel rá, egy éles fémhang. Ugyan olyan volt, mint az egész délután, ugyan az a hang, ami egész nap ott mászkált az agyam körül, csak rendezetlenebbül: Hol van már? Mért nem mész utána? Emeld már fel a segged, s keresd meg azt a gyereket! én meg csak motyogtam, hogy mit tehetnék? és csak támasztottam ott a konyhaszekrényt, amíg belelangyosodott a doboz a kezembe és próbáltam mélyebbre lenyomni a torkomba azt az eszeveszett dobogást, de az csak egész nap ott verte a gégém, ahogy a hangja a dobhártyám, csak most, ahogy kiért az asztal mögül és kirajzolódott a már-már áttetsző alakja és ahogy az üres edény belekarcolt a csempébe, csak akkor állt meg egy pillanatra mindez.

Noémi, ahogy a lábát emelte, berúgta a fazekat a szekrény alá, és odarohant, de ő csak összezsugorodott, mintha végleg el akarna bújni. Egyre hangosabban szipogott és együtt remegett a két test.

Csak néztem őket, mintha egy képet néznék, vagy mintha ők kuporognának egy megszáradt festmény előtt. Aztán lassan meghervadt a fülemen a hártya és beszűrődtek a hangok. Lomhán, mint egy olvadó jégtömb szakadtam vissza a valóságba.

Odaléptem hozzájuk, a szék mellé guggoltam. Hallsztalan remegés, egymásba gubózva, mint valami kőszobor.

Nem tudtam mit csináljak.

Aztán egy kis idő után, vagy lehet, hogy több, Noémi felnézett és megfogta Bence állát, kiemelve a vállai közül. Még csukott szem és remegő ajkak. Az anyja könnyei az övével együtt árkot ástak az arca sarába. Én kérdő szemekkel néztem rá, vagy értetlenekkel, vagy bambákkal, vagy butákkal, nem tudom, de mintha nem lettek volna odavalók

Megkérdeztem, hogy mi baj, közben Noémi mellém guggolt, kezében a kezével, Bence pedig csak még mélyebbre ásta a fejét. Nem válaszolt.

Kérleltük, de meg se mukkant, pedig már látszott rajta, hogy mindjárt kibuggyan belőle, de még várt vele. Noémi, csak azt hajtogatta, hogy Bence elmondhatod, nem lesz baj, de csak annyi jött ki belőle, hogy semmi, az is csak vékonyan, mintha beleszorult volna valami a torkába és több nem férne ki. És így folytatódott: Bence – Semmi – Bence – Semmi, mint valami beragadt szalag, csak a hangján hallatszott lassacskán, hogy enged mindig egy keveset. Aztán egy dacosabb kirohanás után végre kinyögte: Leestem. Én már a pultnál álltam kezemben a telefonnal, de nem hívtam a mentőket, nem volt akkora a baj, és csak álltam ott bambán, míg beleizzadt a telefon a kezembe.

Azt mondta, hogy egy garázstetőről, de hogy hogyan azt már nem mondta. Csak az ismételgette, hogy nem tudja, Noémi egyre türelmetlenebb lett, én nem szóltam. És elkezdett sírni, hevesen kapkodta a levegőt és annyit mondott, hogy megcsúszott. Hogyan? – Nem tudom – Bence – De nem tudom, azt hiszem egy dión. – Kivel voltál? – Mondom, hogy megcsúsztam! – Bence ki volt veled? – De én csak egy dión csúsztam meg! – Akkor miért nem mondod el, hogy ki volt veled?

Csend, majd alig hallhatóan azt mondta, hogy Zsolttal.

Megcsúsztál? – kérdezte, Noémi – Azt hiszem. – Megfogtam a vállát és mondtam, hogy hagyja.

Felvittem a fürdőbe és rákérdeztem, hogy mi történt. – Apa, nem tudom tényleg. – és elkezdett pityeregni.

Beleültettem a kádba és pár pillanat alatt megfeledkezett mindenről, csak a hajóival játszott és közben próbáltam minél finomabban lemosni róla a sarat, a hátán volt egy zúzódás, de semmi veszélyesebb.

Mire a konyhába értünk tudott mosolyogni, ahogy az asztalhoz ült, egyből betelt az egész konyha kanálcsattogással és szürcsöléssel, szóltam Noéminek, hogy nincs nagy baja és nagy nehezen megnyugodott. Bence már kitakarította a tányérját, körülötte minden zsírpecsétes, az álláról csöpögött a leves, és tocsogott benne a blúza ujja, de nem szóltunk semmit. Sőt egyáltalán nem mertünk mukkanni sem, valami áttetsző porcelánnak tűnt, és nagyban felírva rá: csak ne bántsd. Éreztem, hogy egy rekedtebb dörmögés, azonnal összetöri.

Majd ő szólalt meg végül és mosolygott és nem tudtam betelni vele. Az iskoláról beszélt, csak úgy mintha mindennapos lett volna kérdezte meg, hogy Isten az a Nap? és belém akadt a szó, nem csak úgy nyögvenyelősen, hanem mint egy betontömb, és csak később vettem észre, hogy kijelentés volt és beszélt tovább, hogy a tanára mondta irodalom órán, és hogy nem érti, hogy nincs neki ott melege, mert ott nagyon forró van. Próbáltam neki magyarázni ezt-azt az szimbólumokról, de az asztal alatt bele nyílalt egy láb a sípcsontomba fölötte pedig, csak a szúrós tekintet támadott, hogy hallgassak már, ma az van, amit Bence mond. És nem elég, hogy Noémi kioktatott, még ő is egyből rávágta, hogy a tanára neve előtt írja, hogy déerpont, ami azt jelenti, hogy az a valaki förtelmesen okos, vagyis így mondta Zsolti, de a név felénél elfúlt a hangja. Én már megint szótlan voltam, Noémi kérdezett rá rögtön, hogy mi volt még a suliban. Bence félszegen felpillantott és hallgatott pár pillanatig, majd kifeszültek a szemhéjai és egy fizikakísérletről kezdett beszélni, amit ma végeztek el. Annyira gyorsan szaladtak ki a szavak a száján, hogy alig volt idejük megszületni. A szabadesésről tanultak és vasgolyók csattanásáról mesélt, amik szinte betörték a katedrát, aztán hangyákról, hogy annyira kicsi a súlyuk, hogy képesek túlélni bármilyen magas zuhanást. És akkor elkezdett dadogni. Azt darálta újra meg újra, hogy kicsi, meg hangya, meg már-már súlytalan és a kicsi dolgok nem tudnak zuhanás közben meghalni, mert kicsik, nagyon kicsik, és hogy ő is kicsi.

Valami gyászos csend lett és türemkedett valami a szájában, egy rövid és tömör akármi. Rám nézett és alig hallhatóan kérdezte: Azért nem haltam meg, mert kicsi vagyok? És megint csend és már csak porszemnyire összetört porcelánt láttam Bence helyén.

Sápadt volt és egyre nedvesebbek lettek a szemei, megkérdezte, hogy felmehet-e, aztán eltűnt.

Egymást néztük és hallgattunk. Majd Noémi utána ment.

Én meg csak ültem ott. Tudtam, ha felmegyek, be kell mennem hozzá, és nem vagyok képes egy épkézláb mondatra sem.

Végül a lépcső alján még visszafordultam. Az ajtó csukva volt és zárva, a fazék mélyen bent a szekrény alatt, a fiókok betolva, a körtéből alig szivárgott egy kis tompa fény, pedig még csak erőtlenül lapult a kezem a kapcsolón.

Már mindketten aludtak, és érzetem, ahogy végre puha alattam az ágy és zöld lett minden, a Nap vibrált kissé és a dombok óvatosan kúsztak tova, hogy ne vegyem észre őket, de nem szóltam rájuk. Hagytam. Egyre több volt a homok alattam. És csak valami puha meleg nyomódott bele a hátamba és egyre jobban éreztem a súlyom és vártam a csattanást, de nem jött. Visszanéztem és láttam, ahogy a lábaim futnak, azokkal a szürke csecsemőkkel együtt. A dombok homokba fordultak és összefolytak valami egyhangú mozdulatlan tömeggé. Az egyik domb mielőtt még teljesen szétfolyt volna, mintha garázzsá alakult volna, de már az is porladt és belefolyt a mindenbe és már semmi sem volt alattam csak zuhantam egy foszlóban maradt pillanatban és láttam, ahogy valami szörnyszülöttek eszik a homokot, és ezt az egész pillanatot, és egyre nagyobb a sötét és egyre gyorsabban zuhanok, és a maradék testem is leszakadt már rólam.

Nem tudom, hogy láttam vagy hallottam, de villództak valamik, mintha kezek nyúlnának be ide és kiáltanának, nem tudom mit, de ismerős. És egyre több kéz nyúlik be, mintha rend lenne körülöttük, de nem bírják sokáig, beforrnak a lyukak a helyükön, a kéz leszakad és elporlad, de mégse hagyják abba, újra és újra betörnek ide és egyre hangosabban üvöltenek és fehérek, de mégis mintha mindig halva születnének. Egyre jobban körvonalazódik a hang, a kéz is egyre fényesebb. Egy tompa hang, ami nem hagy, de zuhanok és egyre hangosabb és már érzem, ahogy belém fúródik és fáj és már a plafont látom és Noémi kezét, a körmeivel az alkaromba fúródva de a hang nem hagyja abba, ugyanolyan tompán csattog a falak között, de még nem értem, nem tudom, hogy megérkeztem-e, mintha még zúgna az egész és zuhannék és Noémi néz és mond valamit, de nem hallom, csak az a hang veri a dobhártyámat és félek és meghallom: Apa. Az ajtón jön be, Bence szobájából, látom, ahogy remeg az ajtó és mindjárt beszakad.

Átszaladok. Bence a takaróját tépi és üvölt, hogy: Apa, Apa, Apa! A kezembe veszem és valami embertelen erővel szorítja a nyakam és csak ordítja, hogy Apa! és hiába szólongatom, nem figyel, csak reszket és szorít és érzem, ahogy a körmei belevájódnak a tarkómba és egyre vékonyabb a hangom alig jut ki a számból, csak suttogom elnyúlva, hogy mi az? Bence mondj már valamit! És egyre hangosabban sikít, hogy Apa bevarrják, mind bevarrják, Apa az összeset bevarrják, mindet. És hiába kérdezem, hogy mit, csak azt hajtogatja, hogy bevarrják mindet, az összeset és nem marad egy sem. És észreveszem, hogy nem mer az ablak fele nézni, és az egész ház azt visszhangozza, hogy bevarrják!

Már térdelek, ő az ölemben és halkul végre. Kifulladt a hangja, a teste is egyre lomhábban remeg, de még mindig csak azt mondja, hogy bevarrják mindet. És kérdezem, hogy mit? Az égen apa, az összeset, mindet bevarrják, nem marad több. És liheg és elalszik.

Oda csúszok az ablak mellé, Bence még az ölemben.

Csillagos az ég, és egyre jobban fáj a csönd, ahogy sötétedik.