Menekülő tanárok – Hudy Árpád tárcája

Régen sem volt könnyű tanárnak lenni, manapság viszont még kevésbé tartozik az álomfoglalkozások közé. Látjuk az újsághíreket, világhálós videókat, mesélnek iskolában robotoló barátok, ismerősök. Kevés az irigyük. 

Így van ez nemcsak az anyaországban, de a Kárpát-medence magyar iskoláiban, tagozatain is, ahol a többségiek hasonló problémáiban osztoznak testvériesen az apadó számú magyar pedagógusok. És bizonyára sovány vigasz számukra, ha megtudják, hogy nemcsak a posztkommunista térségben, hanem „Bezzegéknél” (copy right Karinthy), vagyis a „fejlett Nyugaton” is egyre inkább Augiász istállójában érzik magukat az oktatók. 

Olvasom egy tengerentúli tanárnő vallomását arról, hogy miután családi okokból egy éve abbahagyta a tanítást, miért nem kíván többé katedrához ülni.  „A tizenkét év során, míg angolt tanítottam egy középiskolában, megfigyelhettem, ahogy a tanárok csapatostul adták fel hivatásukat. Megváltozott a légkör. Megváltozott az oktatási kultúra. A rendszer összeomlóban, a patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Nem akarom részletezni a költségvetési csökkentéseket és a növekvő osztálylétszámokat. Vagy az inkább átlagos amerikai tanári fizetést. A mindennapos kimerültséget attól, hogy egész nap a színpadon állsz. Vagy a hét végén javítandó pár száz dolgozat okozta fullasztó érzést. Nem, itt most másról van szó. Olyasmiről, amit csak az érthet meg, aki tanáriban tölti munkahelyi szüneteit.” 

Tanárnő korában azt mondta neki egy irodai alkalmazott: milyen szerencsés, hogy nem felnőttekkel dolgozik együtt. Becsukja a tanterem ajtaját, és ő a főnök. Kívülről így tűnik. „Valójában: nem te vagy a főnök. A szülő a főnök. A vezetőség a főnök. A tanterv a főnök. És emiatt a nyomás: kevesebb házi feladatot és jobb jegyeket adni; teljesítménye ellenére felsőbb osztályba engedni a tanulót. Ráadásul mindenki jobban tudja, hogyan kellene csinálnod. Elvégre mindenki járt iskolába legalább pár évet, volt ideje kitapasztalni.” 

És az egyre nagyobb elvárás „odaföntről”, hogy a tanár alkalmazkodjék az új idők szelleméhez. A művészeti és zeneórák száma folyamatosan csökken. Ismerősét, egy jómódú negyed iskolájának tanítónőjét tanári konferencián utasították, hogy hagyja el vagy radikálisan csökkentse a történelem oktatását harmadik osztályos tanulóinak. De a középiskolai angoltanároknak is szomorúan kell tudomásul venniük, hogy mind több irodalmi remekművet törölnek a tantervből, információkkal tömött szakkönyveket téve a helyükre. A tantervek, minden ígéret ellenére, a gyakorló tanárok javaslatainak figyelembevétele nélkül készülnek. Be kell viszont tartani a szövetségi állam vonatkozó törvényeit és irányelveit. És a kijelölt irány: tények, adatok, statisztika. Nem sok hely marad a fantáziának. 

„De nemcsak száraz információk szorítják ki kedvenc irodalmi műveinket. A technika is alaposan befűt nekik. »A gyermekeknek meg kell tanulniuk bánni a technikával! Ez a jövő!« – harsan fel a csatakiáltás, és már rohannak is a legközelebbi komputer-szaküzletbe. De akkor miért küldi oly sok technológiai cég vezetője a gyermekét a számítógépmentes Waldorf-iskolába? Persze, hogy haladnunk kell a korral. De a legtöbb gyerek kicsi kora óta ezzel nő fel, a technika számukra nem új, valójában csak ezt ismerik és tudják. S a szakmai oktatás szünetében is ugyanazt csinálják. Elképesztően frusztráló, ahogy a remek új technika nem az oktatást gazdagítja, hanem eltereli a figyelmet. Közben a munkahelyi felvételek bemutatkozó beszélgetéseit folytató menedzser barátaink arra panaszkodnak, hogy alig akad jelentkező, akit szívesen alkalmaznak. 

Kihalóban a kíváncsiság, a kreativitás és a kommunikációs készség. 

A technika csodálatos, s egy sor dologhoz nélkülözhetetlen. De a három fenti tulajdonságot megöli. És tanárként nemcsak látnunk kell kihalásukat, nem, tevékenyen hozzá is kell járulnunk e gyilkossághoz.” 

Egy másik bénító dolog a tanár felelőssége. Újabban kizárólag rajta múlik, hogy tudnak-e a gyerekek, vagy sem. Ez szinte árad feléje a tanteremből, a tanulók minden porcikájából. Elvégre egész eddigi életükben csak dicséreteket hallottak, és jutalmakat kaptak egyszerű feladatok megoldásáért. Csoda, hogy elvárják a legjobb osztályzatot, hiszen „ők megpróbálták”?  És ha mégis rossz jegyet kap valamelyikük a gyenge fogalmazására, nem érti. Hiszen azt hallja a vacsoránál, hogy a szülei dühöngenek, mert a tanárnő elégtelent merészelt adni az ő csemetéjüknek. És másnap már jön is az ennek megfelelő hangnemű telefonhívás. „Anyaként megértem. A gyermekem első kis versenyén megkérdezték tőlem, akarok-e vásárolni neki egy díjat. Sajnáltam őt, hogy nem nyert, és vásároltam neki díjat. Töredelmesen bevallom tehát, hogy én is hozzájárultam a trófea-generáció létrejöttéhez. De tanárként azt kell mondanom: ne mentsétek fel minden alól a gyereket! Tanítsátok arra, hogy az elismerést ki kell érdemelni! Emeljétek magasra a lécet! Állítsátok őket kihívások elé! Legbelül úgy is érzik, mi a helyzet valójában. Okosak, és sokkal több kudarcot el tudnak viselni, mint képzeljük.” 

Hát ezt olvastam, és amennyire lehangolt, legalább annyira meg is nyugtatott. Mert bármilyen rosszul áll az oktatás szénája világszerte, amíg vannak tanárok, akárcsak volt tanárok is, akik így gondolkodnak, nincs még minden veszve.