Ugrás a tartalomra

 

Lehet-e szűz szemmel nézni a Titanicot?

„Az Elégiazaj bőven felkínálja magát az elemzésre, van hús rajta az esztétáknak. Végig okosnak látszik a kötet, de nem tűnik mindig őszintének.” – Toroczkay András fontos dilemmáit olvashatják Krusovszky Dénes Elégiazaj című verseskötetéről.

Krusovszky Dénes Elégiazaj című kötetének borítóján magányos körszakállas fiatalember látható fehér ingben. Olyan testtartásban várakozik egy – talán félbehagyott – építkezés közepén, mintha kivégzésére várna. A környezet hideg, barátságtalan szürke, szorongatóan kihalt. A cím mintha visszhangosan, kísértetiesen zengene az üres városban, egyre halványabban, egyre kuszábban távolodik, tűnik el a ködbe.

A hátsó borítón idézet: „Mindenki féltékeny a saját homályára, / hozza-viszi, nem meri megmutatni, / vagy csak a legszélét villantja fel kicsit, / egy kijavítható tévedést a sok / végleg elrontott pillanat között.” Vajon ez egy kijavítható tévedés vagy egy végleg elrontott pillanat? Ha megpróbáljuk megérteni a sorokat, beléjük gabalyodunk. Hiszen féltékenynek lenni valakire, nem pedig egy elvont fogalomra szoktunk. A tárgyakat félteni szoktuk, esetleg féltékenyen őrizni. Irigyelni akkor irigylünk valamit, ha nem a miénk. Féltékenynek lenni egy tárgyra azt jelenti, hogy attól félünk, megcsal minket. Megcsalhat minket egy tárgy? Mi szokott még megcsalni? Megcsalni az emlékezetünk szokott. Ami sokszor homályos. Megcsalni a szemünk szokott minket, mondjuk félhomályban. Rendben, engedjük el a féltékenységet. Fogjuk a homályt... Ha tudjuk. Merthogy hozzuk-visszük, ritkán és félve mutatjuk meg másnak. De van-e, lehet-e széle egy ilyen fogalomnak? Hiszen egy fényviszonyról van szó, széle pont nincs. Ez persze költészet, itt fogadjuk el, hogy van. Békéljünk meg azzal is, hogy ez egy kijavítható tévedés, szemben mondjuk a homály többi részével, ahol csak végleg elrontott pillanat található. Ha ez a homály csak és kizárólag (kisebb részben) kijavítható tévedésből és (nagyobb részben) elrontott pillanatból áll, kérdés: miért vagyunk rá féltékenyek? Nehogy összeálljon valaki mással? Vagy inkább arra vigyázunk, nehogy napvilágra kerüljön az egész homály-tárgy, aminek szálai nagyobbrészt már helyrehozhatatlanul hibásak?

A fülszöveg többek között andalításról, felzaklatásról, felkavarásról, az emlékezés veszélyességéről beszél. A belső borítón lévő kép alatt 1982-es a születési év. Krisztusi korban tehát a költő, vagy más szóval: az életút felén. És valóban: egy sűrű erdőben találjuk magunkat az első versben is (A forrás). A prózavers egy novella vázlataként is megállná a helyét. A tél utolsó napján egy ember, aki olyan, mint egy üldözött katonaszökevény (az Elégiazaj/2-ben beszél róla a megszólaló), a tisztáson lát egy őzet oldalán vérző sebbel. A menekülő háromszor kérdez a versben. Első kérdése a „feltartóztathatatlan olvadásra” vonatkozik: ez hát a tél utolsó napja? (jelen), a második a tisztásra, ahol hóvirágok sorakoznak a sáros foltokon, mégis dögszagot görget a szél. Erre így reagál: „ez lenne a múltam?” A harmadik kérdés: ez hát a jövőm forrása?  A vers egy szürreális képpel zárul, amelynek során az őz megszólal: „akkor felnézett rád, és megszólalt, igen.” Nem lehet eldönteni, válaszolt-e a kérdésre, vagy az igen a versbeszélőhöz tartozik, aki megerősíti a kijelentést.

Első olvasásra a vers egyáltalán nem tetszett. Giccsesnek éreztem a beszélő őzet, a címmel együtt főleg, és halványan megrajzoltnak, klisének a katonaszökevényt. Most azt gondolom, hogy talán szándékosan utal vissza a nagymamák korosztályának nippjeire (az alföldi tél tompa verejtékszagát jól ismeri a szerző, hiszen hajdúnánási), amelyek valóban ilyenek. Megidézi talán Bambit, a beszélő őzet – vagyis ha szándékos a giccs, nem nevezhető annak. Vagy túl megengedők volnánk?

A kötet többi részével kapcsolatban is felmerülhet a dilemma. Az Elégiazaj megidézi, vagy inkább megismétli az előző kötet (A felesleges part) borítóját? Az Elégiazaj képei visszautalnak az előző kötetek képeire, vagy egyszerűen lemásolják azokat. A dolog még inkább bonyolódik, mivel az újrahasznosított képek egyike (legalábbis) a folytonos megismétlődésről szól. „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik” – olvasható az Elégiazaj/2 című versben. „Mintha évekig tartott volna az a február” – szembesülünk a problémával az Elégiazaj/47 című versben.  „Mintha negyven éve csak alkonyodna” – írta tíz évvel ezelőtti első kötetében. Mégis ők múlnak el hamarabb, nem a délután” – áll A felesleges part hátulján a versrészlet. „Homályba borult a táj, / és úgy maradt évekig.” (A madarak ellen) – Krusovszky köteteinek nagy témája a körbeérés, az egy helyben toporgás, az ismétlődés, és ebben a folyamatban a kimerevített pillanat. Ez a pillanat, amely akár évtizedekig is eltarthat, általában a hajnal vagy az átivott, átvirrasztott éjszaka utáni délelőtt, a még mindig jelen levés: akkor befejezni az éjszakát, amikor mások már a délelőttöt kezdik el. Talán neve sincs ennek a napszaknak, ahogy írja egy helyütt, mindenesetre folyton róla beszél.

Fontos téma tehát az idő. Nem csak mint kimerevített pillanat, hanem akkor is, mikor  a rurális gyerekkor díszletei közt téblábolunk a költővel, amikor a tűzoltótömlő után vágyakozik a versbeszélő, vagy a tornatermi köteleket tematizálja, amelyek átalakulnak kutak köteleivé. Akkor is erről beszél, amikor egy kapualjról rafináltan eldönthetetlen, hogy melyik évben járunk, vagy ugyanígy zavarba ejtően keverednek össze századok a tüntetés és a lándzsa szó egyszerű jelenlététől (Horizont/Nyugalom). Ugyanez jelenik meg akkor, amikor a bomlás, a poshadtság, a korhadás, a rothadás, a szemét, az olvadás kerül elő újra meg újra. Szintén az idő kerül középpontba a formátlanság-forma probléma megjelenítésénél is: „Olyan szépek voltatok, valaha / mindenki olyan szép volt, mindig csak a jelen / ocsmány, csak amíg élünk, addig vagyunk / elviselhetetlenek, a zsíros hajunkkal, / bűzös verejtékünkkel és aljas gondolatainkkal” (A Moirák Hitler beszédét hallgatják).

A fentiekből is látszik, hogy az Elégiazaj bőven felkínálja magát az elemzésre, van hús rajta az esztétáknak. Végig okosnak látszik a kötet, de nem tűnik mindig őszintének: „Lebegj nekem, pernyém, kérted” (A vadállat nyár), vagy máshol: „pedig nem esett eső, és mi sem hullattunk búcsúkönnyeket” (A madarak ellen). Nem arról van szó, hogy őszintének kell lenni egy versben, viszont az baj, ha valaki nem tűnik annak. Legjellemzőbben az érzelmek megjelenítésekor bicsaklik meg a hang. Például a „geci angyal” egy helyütt nem azért bántó, mert szentségtörés, hanem mert nehezen tudjuk elhinni egy ennyire tudatos költőnek, hogy így káromkodik. Ízlés dolga, hogy ezt iróniának fogja-e fel az ember, és akkor a giccs vagy ügyetlenkedés nem giccs és nem ügyetlenkedés.

Az is ízlés dolga, hogy zavar-e minket, hogy úgy tűnik, mintha mottóautomata működne a lapokon. „A kátrány hirtelen megszólal, / és amit akkor rólunk állít, azt jobb lenne meg sem hallani”, másik oldalon: „Az acél, a kátrány, a zománcfesték. / Köszönettel tartozom azért, / hogy könnyebben bomló anyagból vagyok.” (Múzeum nappal, és éjjel) Vagy máshol: „És valóban annak lett igaza, / aki mindvégig hallgatott.” (A vadállat nyár) A hasonló sorokat nagy mennyiségben olvasva olyan érzése van az embernek, hogy a falvédőkre hímzett idézetek mutációiról van szó. Nem az a baj (nyilván: jelen recenzió írójának van baja) ezekkel a sorokkal, hogy ne lennének jók, hanem inkább az, hogy túl jól hangzanak. Bármilyen furcsa ilyet kijelenteni egy verseskötetről beszélve.

Ugyanakkor számos verse bizonyítja (az Elégiazajban is), hogy remek költő Krusovszky.  Csak felsorolásszerűen: a Gyors fogyatkozásban, Horizont/ Születésnap, Mint a fák, Rückbau, Az Augarten fái között, A trollhättani gát megnyitása, Nyári gyanta, Vonulás, A látogatás, Kenotáfium  címűek kétség kívül ezek. És bőven több ez, mint elég. (Az idézett versek közül kettőt az Új Forrás oldalán megtalálnak, a terjedelem miatt nem idézzük.)

„Remek költő” – ez így elég hülyén hangzik. Főleg ahhoz képest, hogy Krusovszky Dénes harminc évesen megkapott nagyjából minden irodalmi díjat, amit csak lehet. És ezt minimum párját ritkító szorgalommal érdemelte ki, hiszen alig harminchárom évesen publikált már négy verses-, egy tanulmány-, egy novellás és egy gyerekverskötetet, de írt drámát is. Ez valóban teljesítmény, és azt is tudom: egy új könyvről szóló recenzióban nem kellene mindezt felidézni sem. Túlságosan hangsúlyossá válhat, a kritikusra pedig az irigység gyanújának árnyéka vetülhet. Ami miatt mégis fontosnak érzem elmondani, pusztán az, hogy furcsa tapasztalni (olvasóként, aztán a recenzió írójaként), milyen nagy terhet raknak a díjak a művek vállaira.

 A legjobb lenne szűz szemmel, háttértudástól sterilizált tekintettel szemlélni a műalkotásokat. De lehet-e szűz szemmel nézni a Titanicot vagy akár a Saul fiát? Ha tetszik, az vajon a csordaszellem ereje miatt van, ha nem tetszik, az pusztán irigység, fanyalgás? Nem lehet, hogy a csordának történetesen igaza van? Hogy Bach tényleg zseni? Mit számít a recenzens véleménye? Alakulnak-e ki igazán szenvedélyes, tétre menő viták a kanonizált műalkotások körül? Tolsztoj nem tartotta valami nagyra Shakespeare-t. És? Kosztolányi megpróbálta megsemmisíteni Ady kultuszát, de változott valami tőle? Nyilván nem. Legfeljebb hallgathatunk az agyondíjazottakról, a körülrajongottakról. De az is mindegy. Másfelől miért kellene letaszítani őket a trónról? Miért kellene ellentmondani a csordának? Az igazságérzet tiltakozik az ilyen eleve eldöntött kérdések, a megcsontosodott beszédpozíciók, szerepek ellen? Egy biztos: szeretné az ember saját maga eldönteni, tetszik-e neki valami, vagy sem. De ilyen díjzajban ez szinte lehetetlen. Hogy visszatérjünk a földre a zsenik világából: valami ilyesmit érzek most egy szerintem is jó költő jó kötetével kapcsolatban. Hogy alig tudok róla véleményt mondani.

A recepció patthelyzetbe állításán túl a másik, izgalmas, nagy kérdése ennek a költészetnek, hogy merre kanyarodik az útja, vajon túl fog-e lépni saját hajnalán.

 

Toroczkay András

Krusovszky Dénes: Elégiazaj. Magvető, 2015.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.