Jelige: Jala – A hegedűs titka

Jelige: Jala

A hegedűs titka

A hegedűs a vasúti aluljáróban játszott, lábai előtt feküdt a nyitott hegedűtok. Lendületes, érzelmes játéka már messziről vonzotta a fület, kiemelkedett a többi, kevésbé felhevült és elhivatott előadásmód közül. Ezért sem volt érthető, hogyan tudtak sokan, csak úgy elmenni az utcazenész mellett, akinek ráadásul öltözéke is azt közvetítette: komolyan veszi a zenét, a zenélést. Sötét öltöny, elegáns, fekete cipő volt rajta, mintha az imént lépett volna le a színpadról egy koncert után. Arca átszellemült, s valami félymosolyféle ült rajta, miközben vonója szinte röpült a húrok fölött. Azt a látszatot keltette, mintha nem is érdekelné, kerül-e abba a hegedűtokba pénz vagy sem, ő akkor is játszik, mert ez az élete.
A fiatal lány vele szemben, egy pékség mellett ácsorgott, és éppen a Négy évszak egyik tételének ismerős dallamát hallgatta a hegedűs előadásában. Szemét nem tudta levenni erről a jelenségről, aki sokkal inkább illett egy koncertterembe, mint az érdektelenül tovasiető emberekkel teli aluljáróba. Azt latolgatta magában, hogyan is kerülhetett ide a férfi. Mi történhetett, hogy fillérekért kuncsorogva kell játszania egy olyan helyen, ahol ezt csak nagyon kevesen tudják értékelni – ha egyáltalán. Hiszen talán szólóhegedűs is lehetne valamelyik zenekarban, vagy csak egyszerűen hegedűs – mert a tehetséget a lány így kívülről nem igazán tudta megítélni. Ám azt hallotta, érezte, hogy itt szívből szól a muzsika, s a profizmus sem lehetett elvitatható.
Ki tudja, a hegedűs talán éveken át húzta valamelyik szimfonikus együttesben, ahonnan a racionalizálási folyamatra hivatkozva nemrég távoznia kellett. Vagy, megszűnt az egész zenekar, mert az évek óta csökkenő létszámú közönség jegyvásárlásai s az egyéb csurranó-cseppenő összegek már nem tudták fedezni a működést. Így aztán mindenki ment, amerre látott. Muzsikáló barátunk ilyen-olyan próbálkozások után végül itt kötött ki, hogy legalább a mindennapi kenyérre valót előteremtse.
Aztán, az is lehet, hogy a hegedűs tanár volt egy zeneiskolában, amit – szintén racionalizálási folyamatokra hivatkozva – bezártak, vagy beolvasztottak egy nagyobb intézménybe. Ám az is előfordulhat, hogy ő maga akart távozni az iskolából, mert elege lett az egyre bürokratikusabbá váló pedagógus hivatásból, és úgy döntött: inkább teljesen szabadon, mindenről lemondva éli életét, és még az sem zavarja, ha sokak sajnálatát vagy éppen ellenérzését kiváltva utcazenészként tud némi pénzt előteremteni. Amíg majd talál magának valami más állást, mondjuk irodában, vagy egy viszonylag jól fizető multicégnél – bár amellett a munka mellett hegedülésre bizonyára nem jutna ideje.
De még az is előfordulhat, hogy egészen egyszerűen csak konfliktusa volt valamelyik kollégájával vagy a főnökével, esetleg utóbbi nem volt elégedett a teljesítményével, előadásmódjával, és a kibékíthetetlen ellentétek felmondáshoz, elbocsátáshoz vezettek. S amíg a zenész új zenekart, iskolát, vagy éttermet nem talál, ahol játszhat, taníthat, felléphet, addig itt, ezen a helyen próbálja megkeresni a mindennapi kenyérre valót.
Bármi lehetett, a fiatal lány bármelyik változatot el tudta képzelni. Ma bármi megtörténhet. Számára azonban nem is volt fontos igazán, mi vitte rá a hegedűst arra, hogy az aluljáró láthatóan közönyös népének zenéljen. Egészen egyszerűen tetszett neki a muzsika, a Négy évszakot már régen hallotta, s az érzékelhetően élvezettel átadott zene jó érzések egész hullámát indította el benne.
Egy jól időzített pillanatban megindult a hegedűs felé, s a pénztárcájában lévő 200 forintot kissé félszegen beledobta a nyitott hangszertokba. A zenész a felhevült játék közepette hálás mosollyal nyugtázta a gesztust.
Ennyi történt, nem több. A fiatal lány tovább utazott, ment a dolgára. Ám, nem sokkal később,  életében először jegyet, majd bérletet váltott a városában működő szimfonikus zenekar koncertsorozatára. Minden alkalommal élvezettel hallgatta a zenészek játékát, különösen a hegedűsök kötötték le a figyelmét. Szépnek és fegyelmezettnek tartotta játékukat, ám az az érzés, ami akkor járta át, amikor aluljárós társukat hallgatta, sosem tért vissza.