Bányai Tamás 

A szír menekült

 

      Dideregve lépett ki a sárba ragadt sátorból, noha tudta, kívül még hidegebb van. Az eső ugyan már elállt valamikor éjfél körül, a feltámadt szél azonban nem oszlatta el a völgyet borító, ólomszürke ködfelhőt. Ám idekint legalább mozogni tudott. A három takaróból egyet tartott meg, a másik kettőt feleségére meg a két gyerekre terítette. Ahogy rájuk pillantott, úgy tűnt, ők talán kevésbé fáztak.

      A nyirkos hideg a ruhája alá hatolt, és most reménykedve közelítette meg azt a három embert, akik vizes tűzifa meggyújtásával kísérleteztek, eredménytelenül. Otthagyta őket, céltalanul bóklászott az átázott sátrak között. Gondolatban – mintha ez legalább lélekben átmelegítené egy kicsit – visszatért Aleppóba, a szétbombázott lakásba, ahol mindkét gyereknek külön szobája volt, s ahol nyaranta a Queiq folyóra néző teraszról a szobákba kellett menekülni a tűző nap elől.

      Aztán Latakiát idézte fel képzeletében, a levantei kikötővárost a Földközi-tenger partján, gyermekkorának otthonát, ahova éveken keresztül vakációzni járt családjával. Most mégsem a tengerre vágyott, egy fürdőszobát szeretett volna, ha csak egy napra is, hogy meleg vízben megmosakodhasson, hogy a gyerekek újra pancsolhassanak egy fürdőkádban, mint tették azt odahaza minden este.

      Feltekintett az égre, mintha fentről remélne segítséget, de úgy tetszett, ott is ugyanazt a sarat látja, mint amit taposott. S amin – gondolataiba merülve – megcsúszott, kis híján elveszítve egyensúlyát. Keserű dühében belerúgott egy sátor oldalába. Belülről érthetetlen káromkodás, asztmás köhögés volt a válasz.

      Szerencsétlenek, gondolta lemondóan, akiket nem lehet hibáztatni, hiszen semmivel nincsenek jobb helyzetben, mint ő. Ha legalább az autóm megmaradt volna, sóhajtott fel, vagy az irataink ne semmisültek volna meg, talán minden kedvezőbben alakulna. Az okmányok azonban, sok minden mással együtt, odavesztek a bombatámadásban, az autót pedig muszáj volt eladni, hogy valami pénzhez jussanak. A pénzt meg Törökországban élték fel, a görögökhöz átjutva még négyszáz eurójuk sem maradt. Annak a fele is elfogyott, mire ideértek Idomenibe, a macedón határhoz.

      Gyalázatos és megalázó ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, hogy még egy pokrócot is csak akkor kapjanak, ha valaki megszánja őket. Még azért a kevésért is ölre menő harcot kell folytatni több száz emberrel. És ki tudja, mikor változik valami, mikor mehetnek innen tovább.

      Egyre többen dugták ki fejüket a sátrakból, sokan kiléptek a szabad ég alá, kisebb csoportokba verődve tárgyalták szűkösnek tetsző lehetőségeiket. Kikerült egy hevesen vitatkozó társaságot, hanghordozásukból ítélve afgánoknak vagy pakisztániaknak vélte őket, miközben keserű gúnnyal jegyezte meg magában: nesze nektek Európa. Mert ez a gyalázatos telep is itt van, a vén, hőn áhított Európában. Tisztálkodási lehetőségek nélkül, kényszerű veszekedésekre okot szolgáltató mobil latrinákkal, mint az európai kultúra tetőfoka.

      A földre köpött, s e pillanatban gyűlölte az egész világot, átkozta a sorsot, mely mindenétől megfosztotta.

      Váratlanul egy férfi állta útját, mintha Ali baba negyven rablójának egyike toppant volna elébe. Csuklyás, szemlátomást bélelt, derékig érő kabátot viselt, szorosan összefogva magán. A csuklya alól átható, komor tekintet meredt rá.

      – Hasszán vagyok – mondta alig hallhatóan, miközben megragadta a karját, s elhúzta a vitatkozó társaság közeléből. – Ismerjük egymást Aleppóból.

      Látva, hogy erősen kutat emlékezetében, a férfi arcán alig észrevehető mosoly jelent meg.

      – Nem baj, ha nem emlékszel rám, az a fontos, hogy én tudom, ki vagy. Nézz körül! Nézd meg azokat az embereket. Muzulmánok ők is, de a többségük analfabéta, nem sok mindenre lehet alkalmazni őket. De te! Nem erre a nyomortanyára való vagy. Bashir Zaim, ha nem tévedek.

      Bashir csak bólintani tudott, ám közben rájött, hogy a Hasszán néven bemutatkozó férfi mégis ismerős. Igaz, nem Aleppóból, hanem innen, a menekülttáborból. Ő volt az a szónok, aki többször is tiltakozásra, sőt lázadásra buzdította a tábor lakóit, meg összetűzésre a helyi rendőrökkel. A hangjáról ismerte fel. Ez a hang még akkor is szenvedélyes volt, amikor, mint most is, halkan beszélt. Szavai határozottan és meggyőzően hagyták el ajkát.

      – Neked nem itt van a helyed – mondta.

      Bashir mondani akart valamit, de a férfi leintette.

      – Tudom, nem könnyű innen kijutni, de mi segíteni fogunk, hogy rövid időn belül és minden fennakadás nélkül eljuss Németországba a családoddal együtt.

      – Jól hangzik – jegyezte meg Bashir minden lelkesedés nélkül. – Csakhogy nekem már alig maradt pénzem. Még arra is kevés, hogy...

      A férfi egy kézmozdulattal megálljt parancsolt a várható panaszáradatnak.

      – Nekünk nem kell a pénzed. Mi azt akarjuk, hogy a szakértelmed ne vesszen kárba.

      – A szakértelmem?

      – Igen, az. Tudjuk, vegyészmérnök vagy, méghozzá a jobbak közül. Allah nem engedheti meg, hogy a tudásod, a tehetséged veszendőbe menjen. Nem azért tanultál éveken keresztül, hogy egy ilyen szeméttelepen alamizsnát koldulj. Németországban tudod kamatoztatni az ismereteidet, mindazt, amit fáradságos munkával megszereztél. És nekünk vannak ott embereink, akik lakáshoz, álláshoz segítenek. Egy vegyészeti üzemben, talán mondanom sem kell.

      Bashir egy pillanatra lehunyta szemét, képzeletében már meg is valósult a felcsillantott lehetőség. Aminek nyilván nagy, sőt talán megfizethetetlen ára van.

      – És mindezt miért? – kérdezte a reménytelen ember cinizmusával. – Mit vártok tőlem cserébe?

      – Szinte semmit. Csak tedd a dolgod. S ha kapsz néha egy megbízatást, mondhatnám úgy is, megrendelést, akkor annak tégy eleget. Azt sem ingyen kívánjuk, fizetünk érte. Nem kell rögtön válaszolnod. Gondolkozz az ajánlaton.

      A férfi egy mobiltelefont húzott ki a zsebéből. Átnyújtotta Bashirnak.

      – Ezt tedd el, ezen keresztül tarthatod velem a kapcsolatot. Kártyafüggetlen, a számom be van programozva. Más híváshoz viszont ne használd.

      Ezzel a férfi elköszönt, és eltűnt a sátrak között.

      Másnap ismét találkoztak néhány percre, és Hasszán egy másik alternatívát vázolt fel neki.

 

­­***

 

      Jeane-Pierre Garroche, a francia belügyminisztérium terrorelhárítási osztályának egyik magas rangú vezetője éppen ebédelni készült. Felállva íróasztalától az ajtó felé indult, amikor kopogtak. A belépő, nyurga fiatalember tisztelettudóan megállt Monsieur Garroche előtt, aki mogorván érdeklődött küldetése iránt.

      – A külügyminisztériumból hoztam ezt a levelet, ahol azt mondták, személyesen önnek adjam át – mondta a fiatalember, miközben átnyújtotta a kezében szorongatott borítékot.

      Monsieur Garroche összeráncolta szemöldökét, s bizalmatlanul vette át a küldeményt. A boríték már fel volt bontva, ami tovább növelte gyanakvását. Az utóbbi hónapokban a kelleténél jóval több dolga akadt, az ebédjére is csak néhány percet szándékozott fordítani, s bosszantotta, hogy feltartják. 

      A küldönc közel két fejjel volt magasabb a terrorelhárítási osztály nagy hatalmú főnökénél, s Monsieur Garroche jobbnak vélte, ha visszaül íróasztala mögé, semhogy állva eltörpüljön valaki mellett.

      A borítékból kihúzta a kétoldalas levelet, amely francia nyelven, kézzel volt írva, s egyáltalán nem tűnt hivatalosnak. Olvasni kezdett:

           

            Tisztelt Uram!

      Nyilván szokatlannak találja, hogy valaki egy menekülttáborból forduljon Önhöz egy olyan kéréssel, amivel manapság ezrek ostromolják a különböző hivatalos szerveket. Feltehetőleg az én helyzetem sem kivételes, ám az adott szituációban talán figyelemre méltónak fogja találni. Már csak azért is, mert nem önös érdek vezérel.

      Nevem Bashir Zaim, 1978-ban születtem Latakiában, s hatéves koromban kerültem Aleppóba, ahol iskoláimat végeztem, s ahol a Tishreen Egyetemen megszereztem vegyészmérnöki diplomámat. Egy gyógyszerüzemben kaptam állást a Sheik Najjar iparnegyedben, s egészen a tavalyi év nyaráig ugyanannál a vállalatnál dolgoztam mint vezető főmérnök.

      2006-ban nősültem, lányom kettő, fiam négy évvel később született. Európai értelemben is a felső középosztályhoz tartoztunk s gondtalan anyagi jólétben éltük életünket. Aleppo folyóra néző és minden kényelemmel ellátott négyszobás lakása volt az otthonunk egészen a tavalyi év őszéig. Néhány éve még azt hittem, ebben a városban fogom leélni az életem, itt fogom felnevelni gyermekeimet. De a sors másként akarta.

      Még 2011-ben is az volt a véleményem, hogy a városban kitört zavargások átmeneti jellegűek, s néhány héten belül helyre fog állni a rend. Ma már tudom, milyen nagyot tévedtem, holott az utolsó pillanatig reménykedtem az ellenségeskedések megszüntében, s nem hittem, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Szíria az Asszad-féle diktatúra ellenére is a liberálisabb arab országok közé tartozott. Aleppo évtizedeken keresztül nyitott nagyváros volt nyilvános szórakozóhelyekkel, italmérésekkel, pezsgő kulturális élettel; olyan település, ahol békésen megfértek egymással az emberek, lehettek akár síiták, szunniták, aleviták vagy akár keresztények is. Jómagam sohasem voltam vallásos, a politika is távol állt tőlem, a munkámnak és a családomnak éltem. Ameddig lehetett.

      Tavaly ősszel azonban, az Ön által is feltehetőleg jól ismert okokból, menekülni kényszerültünk otthonunkból. Mivel az egész arab világ egyetlen tűzfészekké vált, célunk Európa lett. Tökéletesen beszélek franciául, hála a francia mandátum örökségének, így adott számomra, hogy Franciaországban kérjek letelepedési engedélyt. Érvényes szír útlevelünk odaveszett minden más iratunkkal együtt egy bombatámadásnál, s helyzetünket ez jelentősen megnehezítette. Eladtam megmaradt ingóságainkat, Mercedes gépkocsimat is beleértve, bízvást, hogy az így szerzett pénz segítségével átvészeljük az előttünk álló nehézségeket. Ebben is tévedtem.

      De ideje rátérnem a lényegre, ami miatt Önhöz fordulok.

      Közel fél évig tartó körülményes, utazásnak aligha nevezhető kálvária után a görögországi Idomeniben felállított menekülttáborban kötöttünk ki, alig pár száz méterre a macedón határtól, amelyet lezártak előttünk. Ebben a táborban elviselhetetlen, emberhez méltatlan körülmények uralkodnak, mindenki távozni szeretne, közöttük én is a családommal.

      Két nappal ezelőtt megismerkedtem egy Hasszán nevű férfival, aki – noha számomra teljesen ismeretlen volt – felajánlotta, hogy napokon belül átsegít Németországba, s nemhogy pénzt nem kér ezért (amit hiába is kért volna, hiszen már száz eurónk sem maradt), de még ő ígért elképesztően nagy összeget, megkönnyítendő németországi beilleszkedésünket. Cserébe csak azt kéri, hogy szakmai tudásommal segítsem a szervezetét. Két hét gondolkodási időt kaptam tőle.

      Nem említette szervezetének nevét, s nem határozta meg részletekbe menően, pontosan mit vár tőlem, de nem vagyok naív, az elmúlt években sok mindent megtanultam. Azt is, hogy a szélsőséges iszlamisták milyen módszerekkel dolgoznak. Nincsenek illúzióim, s éppen ezért félek. Pontosabban a családomat féltem. Ha igent mondok, biztosan betartja szavát. Eljuttat Németországba, ahova nem szívesen mennék, hiszen egy szót sem tudok németül, s ez jelentősen megnehezítené az újrakezdést. És milyen árat kellene fizetnem érte? Vegyészmérnök vagyok. Azt hiszem, Ön is el tudja képzelni. Ha nemet mondok, nemcsak én, de családom is az életével fizethet érte.

      Igent mondani kecsegtető, rövid időn belül véget érne nyomorúságos helyzetem. Ennek feltétele, hogy teljesítsek bizonyos szakmai kéréseket. Mint vegyész el tudom képzelni, milyen kérések jöhetnek szóba, s hogy munkásságomat mire használnák fel megbízóim. Nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni.

      Ezért fordulok most Önhöz, remélve, hogy az Ön segítségével kiutat találok szorult helyzetemből.

      Tisztelettel,

      Bashir Zaim

 

      Monsieur Garroche az asztalára fektette a levelet, egy pillanatig gondolkodott valamin, majd észrevéve, hogy a fiatalember még mindig ott tornyosul íróasztala előtt, egy kézlegyintéssel elküldte. Ezután telefonkagylót emelt a füléhez.

      – Küldje be Raimondot – szólt a telefonba.

      Kisvártatva ott állt előtte Raimond. Széles vállú, izmos férfi volt, egy idegen talán főnöke testőrének nézné. Monsieur Garroche elébe tolta az íróasztalára helyezett levelet.

      – Olvassa el – mondta –, és sürgősen tudjon meg mindent erről a pasasról. Amit csak sikerül. Minden eszközt igénybe vehet, ha kell. Estére várom a jelentését.

      Tényleg este volt már, és Monsieur Garroche hazafelé készülődött, amikor Raimond beállított az irodájába.

      – Nos, mi mindent tudott meg az emberünkről?

      – Nem túl sokat – mondta Raimond szinte bocsánatkérően. – Amit állít, az mind fedi a valóságot. Az egyetem, a munkahely, ahol egyébként a legkiválóbb szakembernek ismerték, a család, minden stimmel. A munkájának és a családjának élt, barátai tudomásunk szerint nem voltak, társaságban szinte senki sem látta.

      Monsieur Garroche csak bólogatott, mialatt beosztottja beszámolójára figyelt, ám látszott rajta, hogy közben erősen töri a fejét. Két-három perc is eltelt, mire megszólalt.

      – Ez azt jelenti, hihető a sztorija. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Akkor a családjával együtt hozzák ki arról a lepratelepről. Minél hamarabb. Még csak az hiányozna, hogy a dzsihádisták beszervezzék. Éppen elég áldozatot szedtek az öngyilkos merénylőik, éppen eleget lövöldöztek, robbantottak, már csak az kellene, hogy vegyi fegyvereket is bevessenek. A terroristáknak feltehetően van elég pénzük a szükséges anyagok beszerzéséhez, nyilván az összeköttetéseik is megvannak hozzá, ez a pasas meg elkészítheti nekik mindazt, amire szükségük van. Ezt semmiféleképpen nem engedhetjük meg. Mellesleg még nekünk is értékes lehet. Világosan beszéltem?

      Raimond egyetértőleg rábólintott.

      Egy hónappal később, mialatt felesége a két gyerekkel vásárolni ment, Bashir Zaim elővette a Hasszántól kapott mobiltelefont. Amikor meghallotta Hasszán hangját, szükségtelennek vélte neveket említeni. Rövidre fogta beszámolóját.

      – Fantasztikus terv volt, szinte keresztülvihetetlen, de tökéletesen bevált. Most már Lyonban vagyunk, kaptunk lakást és a jövő héten munkába állok egy vegyészeti laboratóriumban. Akkor megint jelentkezem. Allah akbar!