A vers kilenc élete
„Úgy tűnik, a vers csak akkor él, ha szövegként kicsit meghal előtte. S mi utána kezdjük el szeretni igazán…” – Boldog Zoltán tárcája
Évről évre megtudhatjuk, milyen a szép vers. Leginkább olyan, amilyen a Magvető vagy a Magyar Napló szerkesztőinek megtetszik, hiszen szinte egymással párhuzamosan jelenik meg két meghatározó antológia, a Szép versek és Az év versei. Akinek nincs ideje naprakésznek lenni, nyugodtan ráhagyatkozhat a kihalóban lévő szakma művelőinek kifinomult ízlésére, de akár heti szinten is követheti a virtuális valóságban kibontakozó, lappangó kánon fenegyerekeinek posztjait. Az InstaVers után az új őrület a Szöveges kontent nevű oldal a Facebookon, amelynek alapkoncepciója, hogy „jónak tűnő” verseket adjon közre „rosszul kifényképezve”. Az oldal egy fiatal költőhöz kötődik, aki hetente felkér valakit az oldal szerkesztésére, általában egy hozzá hasonló, irodalomértő fenegyereket. Azért illik rájuk ez a tulajdonképpen megtisztelő kifejezés, mert kitapintottak egy szürke zónát a szövegközlésben, amely lehetővé teszi a szerzői joggal védett írások közreadását. Ők ugyanis nem magát a művet publikálják, hanem az arról készült fotót.
A Szöveges kontent kezd egyre jobban fényképezett lenni, így lassan elveszti az indulásnál kialakított szexepiljét. Nekünk azonban most fontosabb az ars poetica, amely szerint az oldal nem szép, hanem „jónak tűnő” verseket próbál megosztani velünk.
De mitől is jó egy vers? Attól, hogy meghal és feltámad. Olyan, mint Jézus. Attól, hogy több élete van. Legalább kilenc, mint a macskáknak. Némileg Szindbáddal is összekeverhető, aki olykor világok és sorsok között ingázik. Hasonlít tehát Arany János A walesi bárdok című balladájára, amely első körét saját korában futotta, bár az újabb megközelítések szerint talán nem volt olyan harcias, mint ahogyan azt ma gondoljuk róla. Más élete lehetett a magyar történelem bizonyos időszakaiban, hiszen megszállókból nem volt hiány. De saját útra kelt általános iskolás gyermekek fejében, ahol valószínűleg máig nagy ködben lovagol Edward király az ő fakó lován. Talán látni is alig lehet. Habitusát ismerve megkockáztatható, hogy Arany János lázadna legjobban az ellen, hogy művét hetedikes diákoknak kelljen biflázni. Aztán előkerült ez a ballada a foci EB-n is, ahol a walesi csapat szép menetelése értelmezte újra a vershelyzetet. Legutóbb pedig képregény formában reinkarnálódott, ahol Csordás Dániel rajzai mutatták meg, hogy a jó líra minden korban újra kivirágzik. Mindez azért is meglepő, mert oktatási rendszerünk nem éppen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megszerettesse a fiatalokkal a költészetet. Megnyugtató, hogy ennek ellenére mégis sikerül.
A másik vers, amely időről időre életre kel, és már legalább harmadik vagy negyedik formában találkozom vele élete és életem során, Radnóti Miklós Nem tudhatomja. Ebben a hónapban 4 kontinens 28 városának 63 szelfizője adott új életet a hazaszeretet sokat idézett darabjának egy ötperces videóban.
A versmondók jelentős része külföldön vette fel szavalatát. Az összeállítás egy üzenetté vált Ausztráliából, Angliából vagy éppen az Amerikai Egyesült Államokból Magyarországra. Magyarok üzentek az itthoniaknak, egymásnak. Mit mondhat nekünk ez az összeállítás, a Nem tudhatom sokadik élete? Talán azt, hogy a szülőföld iránti vágy csillapíthatatlan? Vagy azt, hogy onnan „lángoktól ölelt kis ország”-nak néz ki az egykori haza? Esetleg arra utal, hogy a „szülőhaza” a kint világra jövő generációnak már nem Magyarország, s így a vers, a nyelv maga válik vágyott otthonná?
A választ nem tudhatom. De a vers sokadik életét éli, mert Radnóti műve szépségén túl „jónak tűnő” is. A létezés e formája viszont egyre kevésbé kötődik a papírhoz, a könyvhöz. Inkább összekapcsolódik a hanggal, a dallal, s olykor Nobel-díjat kap ezért a formabontásért. Máskor fotóvá, képregénnyé vagy filmmé válik. Most ebben formában létezik. Akár Isten a Hamvas Béla említette főtt sonkaként vagy borként. Úgy tűnik, a vers csak akkor él, ha szövegként kicsit meghal előtte. S mi utána kezdjük el szeretni igazán, a kilencedik életében.
