Deák Csillag: A továbbadott örökség – Kölüs Lajos: Farhátak és köldökök
Deák Csillag
A továbbadott örökség
Silvio Monti 2013-ban mutatkozott be Magyarországon, a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett „Emlékezet és látvány” című kiállításával.
A Memoart Galériában a „Mindennapi mitológia” című tárlatonegy olyan világba csöppentem Silvio Monti képeit látva, mint amilyen talán a sumér birodalomé lehetett egykor, csak most földön jár egy istennő, talán nem is egy, hanem több is. Az egyik Lilit, akinek a világ teremtésében játszott szerepe homályos, és akit végül gonoszsága miatt száműztek Inanna édenkertjéből. Sumérül a LIL levegőt jelent, de jelenti az éjszakát, sőt titkos tudás, szél, szellő, felhő, baj, betegség, bűn értelemben is használhatjuk, egyben bolondságot, őrületet is kifejez. Végül eljuthatunk a démonhoz. Eljutunk a női ölhöz.
Silvio Monti női figurái, arcképei életerőt, vidámságot, már-már élveteg örömet fejeznek ki. A kiállítás címe utal rá, hogy nem az Olümposzon vagyunk, hanem az emberek között, egy sarki kocsmában, egy mulatságon, egy titkos szobában. Ellesett pillanatok, kimerevítve, időtlenné téve a mozdulatot, a belső örömet és vágyat. Dekameron, jut még eszembe. A titok, a titkos beszéd a titkos viszonyokról. Silvio Monti nem lerántja a leplet a titokról, pőrén és a szabad ember természetességével ábrázolja alakjait. Nem kivetkőznek önmagukból, hanem belső lényükkel lesz azonos a mozdulatuk, tartásuk, testük egésze. Nem magamutogatók, bár mutatják önmagukat, de úgy, hogy megélik a pillanat hevét és méltóságát, nem feslett örömet látunk, hanem az önazonosság mélységét és szabadságát, hogy valaki az lehet, aki valójában, hol haragos, hol szégyenlős, hol pír fut át az arcon, hol tétova a mozdulat, hol erőtől duzzad a férfi karja, teste. Istenek mutatják meg magukat emberi alakban, illetve az embereket az isteni, nem korlátozott erő, érzés, szenvedély keríti hatalmába, és olyasmire képesek érzetük szerint, amire csak egy isten vagy istennő képes.
Nem Aphroditét látjuk, hanem a mindennapi nőt, akivel együtt utazunk a metrón, a buszon, villamoson, akit nem látunk a reklámokban, de láthatjuk a közértben, színházi terekben. Silvio Monti az isteni világot a földön teremti meg, és a mindennapi ember világában felfedezi, megmutatja az isteni világot, a szabadságot, az erőt és a vágyat, a szenvedélyt. Összefűzi a két világot, eggyé teszi, és így lesz a mitológiából mindennapi jelenség. Figurái nem ellenszegülnek Isten akaratának, éppen ellenkezőleg, megmutatják, hogy miként is lehet bensőséges, gazdag egy ember lelki világa, testi valója, testi jelenléte. Nem jelenéseket látunk, itt nincsenek Bűnbánó Magdolnák, tévelygő Juditok sem levágott férfifejjel, bár időnként látjuk a halál pillanatát, a végzetes eseményt, amely sorsszerű, és választás is. Igen, a választás az, ami egyediségünkből ered, ami már-már tulajdonságunk, jellemünk erőssége vagy gyengesége, olykor talán mindkettő.
Lilit halhatatlan maradt, mert nem evett a Tudás Fájának gyümölcséből, miközben elhagyta a Paradicsomot, miután összeveszett Ádámmal, és az isteni parancs ellenére sem lett Ádám alárendeltje. Lilit szimbolizálja a tanult, erős, szabad asszonyt, akin nem fog az ördög sem. Silvio Monti figuráinak arca is halhatatlan arc, de nem maszkok, nem felvett grimaszokat, mozdulatokat őriznek, hanem a szenvedély hevével megáldottak, tünékenyek, remegők, lebbenők, villanók. A beteljesüléskori vagy a beteljesülés előtti pillanat arcait látjuk. A kisemmizett, a magára hagyott ember arcát, az öregedés mozdulatait, a hajdani szépség romjait is büszkén viselő arcot látjuk. A sebet, amit viselnek, felemelt fejjel, meg nem törten. Talán ez a halhatatlanságuk titka, történjék bármi, megőrzik emberi vágyaikat, emlékezetüket. Őrzők, mert sohasem a múltban, sohasem a jövőben, mindig a jelenben élnek, tevékenykednek.
A jelen arcait látjuk, a mostanit, a jelen időt, a jelen másodpercét, a nem múló időt, az elmúlhatatlan vágyat és örömet, amire mindig is vágyott és vágyik az ember, hogy ne esendőségét érezze, hanem a világgal való egységét, ne kivetettségét élje át, hanem a valamihez és valakihez való tartozását. A kapcsot, ami a földi élethez köti. Hogy a földi élet lenne a paradicsom? Kérdés, amelyre nincs egyértelmű válasz. Sokszor elég feltenni egy kérdést, mert nem a válasz a fontos, hanem a jó kérdés, amelyben ott lapul valahol a válasz is. A figurák nem vetették alá magukat a patriarchális hagyományoknak, miként a látott arcok mégis hagyományok, az ókorból, a görög és római mitológiából. Ennyiben Silvio Monti örökös és örökül hagyó is. A pszichológiában Éva jelképezi az anyaságot, a szerénységet és az engedelmességet, Lilit pedig az érzékiséget, a szenvedélyt és a szexualitást. Silvio Monti az érzékiséget ragadja meg képeiben, az érzéki embert, akin úrrá lesz a szenvedélye, szélsőséges érzelme, vágya.
Silvio Monti képei abban segítenek, hogy észrevegyük az embert a másik emberben, aki tőlünk sok mindenben különbözhet. A különbség ellenére megtalálni a közös vonásokat. Silvio Monti nagyfokú vizualitása, teremtő ereje és fantáziája teszi lehetővé számára, hogy a mitológia nyelvén úgy szólaljon meg, mintha velünk, nézőkkel folytatna párbeszédet, nekünk mutatná meg az érzéki jeleneteket, jelenségeket, arcokat. Történeteket mesél, de fragmentumokat ábrázol, ezzel jellemzi a figuráit.Nem home-videó képeket látunk, nem is a laptopon böngészett Bing-fényképet, nem is történelmi-mitológiai illusztrációkat.
Tematikai szempontból Silvio Monti festményeiben ott a teremtéstörténet, a világ keletkezése, az ember születése, a lelki tulajdonságok, állapotok, szokások, mesterségek, állatfajok, növények létrejöttének magyarázata. Felfedezhetünk vándormotívumokat, illetve a különböző kultúrák sajátos motívumait, jelképeit. Szerkezeti, kompozíciós szempontból látjuk a különálló, illetve történetfüzérekből, egymással összefüggő történetcsoportoktól álló történeteket (közös helyszín, egyazon főhős stb.).
Merészek Silvio Monti képei, olyanok, mintha egy édesanya a lányának megmutatná saját szeméremtestét, és elmagyarázná, milyen csodákat is rejt ez a misztikus testrész. Monti tabukat dönt romba, olykor csak sejtet, fátyolba göngyöl, eltakar valamit. Szabadságot, sugárzó nőiességet ábrázol, az emberi élet esendőségét, a szexualitás erejét, hatását, a szépség hétköznapiságát mutatja meg. A mitológia látszólag csak máz, külcsín, forma. Holott a mítosz, a mitológia olyan valóság, amelyben emberi történetünk visszfényét láthatjuk meg. Milyenek is vagyunk? – és feltehetjük a kérdést, miért vagyunk olyanok, amilyeneknek látszunk. Istenekkel, istennőkkel vagy nélkülük akár.
Kölüs Lajos
Farhátak és köldökök
Képmutatás nélkül ábrázolja a legemberibb tulajdonságokat, érzéseket, vágyakat Silvio Monti. Nem kertel, nem ölt virágnyelvet, amit mutat, az részben meztelenség, részben vaskosság, tilalom, a képzelet, a fantázia szüleménye, találmánya. Mitológia, ködbe veszve. Nem ködösít, nemesen egyszerű. Testből vagyunk, testhez kötötten élünk, halálunk után leszünk csak testetlenek. Úgy ábrázolja az arcokat, a testrészeket, mintha nem lenne arccsontja, bordája a figurának. Körvonalai úgy szaladnak, fogódznak össze, hogy a megformált arc, testrész elevenségén csodálkozunk, ismerősnek hat, már talán láttuk is valahol. Emlékeztet és emlékezik, illetve arra kényszeríti a látogatót, hogy a saját verzióját felidézze, összevesse a művészével. Valami igazra leljen, még akkor is, ha nem a szépség eszményi arcát látjuk.
Élet és halál kéz a kézben sétál ezeken a képeken. Összeillenek, egymás nélkül nem is létezhetnek. Ez emberi kiváltság, az élet jutalma és nyomora. A végesség tudata, a halhatatlanság reménytelensége. Silvio Monti ezt a végességet úgy ábrázolja, hogy a halhatatlanság jegyével látja el, a tudatlanság leplével takarja el vagy le a testet. Mintha úgy választanánk valakit, hogy arcát sosem láttuk, a képzeletünk szülte, és az elképzelt arc nélkül már nem is tudunk élni. Légyotton vagyunk, egy lyukas órán, tanmeneten kívül, munkaidő van, vagy éjszaka valahol. A tér olyan, hogy bárhol lehetünk, Itáliában, Görögországban, de lehetünk Izlandon is. A szerelem, az érzés, a vágy nem ismer fizikai-földrajzi határokat, régiókat. A gondolat hol szárnyal, hol megszűnik. Extázis van, öttől kilencig, vagy még tovább is. Munch Sikolyát nem halljuk, és nem is hallhatjuk, mert Silvio Monti másként fókuszál az egyénre, nőre és férfira. A közös szenvedélyre, az egymáshoz tartozásra koncentrál.
Képein nincs közöny, ha pózol is az egyik figura, azt azért teszi, hogy tessen valakinek, ha ez a valaki nem más, mint önmaga. A szépség rútságát és a rútság szépségét látjuk. Nagy ecsetvonásokkal rajzolja meg figuráit, harmonikusan, megejtő bájjal, gyöngédséggel. Még a férfias megjelenésben is van valami női gyengédség, finom megadás, önfeladás. A női farhát, a férfi köldök egyazon témára fut, lássuk, mije van neki, és hogyan illenek össze. Mert összeillenek, egymásba fogódznak, egymásba futnak a vonalak, a nő már férfi, a férfi meg nővé válik, kibogozhatatlanul.
Néhány vonás, néhány vonal, és emberi sorsokat, történeteket látunk. Méltósággal és örömmel viselik saját lényüket és létüket. Tudatosan és tudattalanul.Silvio Monti tisztelettel és tékozlóan, odaadással tekint a női testre, mint a szépség, a gyönyör, az élet forrására. Silvio Monti nem a reklám világából emeli ki figuráit, inkább a mitológiát választja. Ez a távolság egyben közelséget is jelent. Nála a szépség, az elfogadhatóság a női és férfi test természetességében jelenik meg. Az ismétlődéseket látva fel sem merül bennünk, hogy Silvio Monti ezzel a testet úgy ábrázolná, mint egy folytonosan korrekcióra szoruló, selejtes árucikket. A hősiesség, a harcos alakja esendő, olykor szánni való figura, álhős, antihős. Az elvárt helyett a váratlan kerül előtérbe, ezzel olyan feszültséget kelt a művész, amely révén a nézőben is felkelti a kíváncsiságot a képen látható figura iránt, ki ő, és miért olyan, amilyen.
Kapukat nyit és tár ki, hogy a létezés titkainak mélyebb megismeréséhez irányítsa tekintetünket és gondolatunkat. Meditációk is ezek a képek, elmélkedések a szépségről, a csúnyáról.Figurái otthon érzik magukat a testükben, bíznak a bennük lakó ösztönös képességekben, és a maguk mélységében át merik élni testük és életük minden pillanatát, amelyben ott a gyönyörű, erőt és energiát adó, önmegvalósító erejű élmény. Test és lélek olyan harmóniáját mutatja meg, amelyben ott a korlátozottság, a halandóság, a végesség, a lemondás, az elfogadás, a halál tudata. Kitárulkozások is ezek a képek, új, szabad világot mutatnak, miközben nincs másról szó, mint hogy a test, a figura visszatalált önmagához, korábbi énjéhez.
Emberi arcokat látunk isteni nevekkel, és isteni arcokat látunk emberi nevekkel.Arcai felidézik a Húsvét-szigetek figuráinak arcvonásait. Erős, intenzív, lenyűgöző arcok, karakterek állatias jegyei, ősjegyek és ősvágyak. Mivel is mérjük az életünket, hogyan is tekintünk a mitológiára, a mítoszokra? Az idő, az emberi történelem mélyére látunk általuk, ha homályosan is, de látunk. Silvio Monti is ezt teszi, arcai, figurái vibrálnak, mozognak, bemozognak, bemozdulnak, átélnek valamit, akarnak valakit. Mulandó sorsokat mutatnak, mitológiába csomagolva. Kerek, ovális arc, mint a napkorong, egyiptomi szem, átír valamit, egy érzést, egy gondolatot. Ívfény és ködtelen tisztaság. Kirívó, látni kell, szemünkbe néz, tekintetünkre vár. Érzékenységünket méri, a távolságot, a megfigyelő reakcióját, hogy szembesül valamivel, leginkább önmaga képzetével.
Az üvegharang, vetődik fel bennem Sylvia Plath műve. Mintha Silvio Monti is üvegharang mögé rejtené az arcokat, a figurákat. Egy kiállítás védett tárgyai. Egy kicsit mindegyik más. Egy kicsit mindegyik hasonlít a másikra. Körjárat ez. Visszatérő állomásokkal, pontokkal. Kölcsönhatásban vannak egymással,az összefüggések rejtettek, mintha nem is embereket látnánk, hanem különös lényeket, akár isteneket és istennőket, a túlvilágból, az űrből. Senki sem ismeri igazán őket, titokzatosak, áthatolhatatlan távolság és tér veszi körül őket. Az idő és a tapasztalat, vagyis a mindennapok idejét és jelenéseit látjuk. Korunkat. Kortalanok ezek a figurák. Ahogy idővel az ember is az lesz. Visszafelé néz. Homokos síkra ér. Silvio Monti arcai és figurái remélnek, élettel teliek, élni akarnak, és élnek is. Dionüszoszi módra. Alteregónkat látjuk, felismerjük, csak nem mindig valljuk be másoknak, sokszor még önmagunknak sem. Nem is beszéltem még Freudról. A félelemről, kétségekről, az elkeseredésről. Ez mind én vagyok. Egy arc. Sok arc. Összeköti őket valami. A mitológia, a kollektív tudattalan.
Silvio Monti Borgomaneróban született 1938-ban. Olasz, lengyel és osztrák mesterektől tanult, első önálló kiállítását 1962-ben rendezte Londonban, melyet Párizs, Brüsszel, Dublin, Bejrút, Róma, Bayreuth, Genf, Bologna követett. Számos munkája található az Egyesült Államok gyűjteményeiben, és sokszor működött együtt a francia Kulturális Minisztérium által szervezett művészi programokban. Korunk nemzetközileg elismert, neves olasz képzőművésze, több kitüntetés és szakmai díj tulajdonosa.
Silvio Monti Mindennapi mitológia című kiállítása
2016. 09. 21–2016. 12. 16.
Memoart Galéria
1055 Budapest, Pannonia u. 6.
