Pap nélkül – Zentai Eta novellája

„A ház árnyékában szabálytalan, virágokkal borított, kis hantot talált, rajta egyszerű fejfa és egy bádoglapocska, amit anyja szoknyája csücskével kitartóan fényesíteni kezdett.” – Zentai Eta prózája

Mikor a fogság után először vett fel civil ruhát, furcsán érezte magát. Mintha az egyenruha határozott lelki és testi karaktert adott volna neki, ami most elveszett. Kicsit idegenül mozgott benne, akárcsak visszakapott életében. Hamar kiderült, hogy a családjától távol töltött évek nem pótolhatók. Asszonyának és a gyerekeknek saját emlékeik voltak a háborúról, hasonlóan fájdalmasak, mint az övéi, de ha felidézték, külön nyelvet beszéltek, amit magyarázni kell a másiknak. Érzékenységük megkérgesedett, vagy sebezhetőbb lett, és ezek a pontok ritkán találkoztak. Asszonya törékeny báját, melyre sóvárogva gondolt fogsága idején, elfedték a szükségszerűen megjelent új tulajdonságok, határozott lett, kemény, olyan, aki megáll a saját lábán. Magának sem merte bevallani, elvesztek a régi ízek, a meghitt mozdulatok, a szavak, melyek azonnal elértek a másikhoz. Szerelmes városa is, a szétlőtt Budapest ismeretlen arcát mutatta.

Újra jártak a vonatok, elindult Gyálra a szüleihez, remélte, hogy ott felleli azt, aminek nem tudott vagy nem mert nevet adni, de hiányzott az életéből. Az utazás még a háborús időket jelezte, marhavagonok helyettesítették a vasúti kocsikat. Először a falócára telepedett, de ahogy elhagyták Pestet, leült a kocsi padlójára, és a nyitott ajtón kilógatta a lábait. Megtehette, egyedül volt a vagonban, a nyári meleget kellemesen enyhítette az arcába csapódó légvonat. Hazamegy. Az otthont most újra a régen elhagyott szülői ház jelentette, a barátságos, kis tanya, ahol reményei szerint senki és semmi nem változott. Szájában összefutott a nyál, most érik a málna. Eszébe jutott, hogy fiatal fiúként milyen kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett lerázni cipőjéről a tanyavilág porát. Öten voltak testvérek, de egyedül ő dédelgetett nagyratörő álmokat. Tanulni akart, messzebb látni az ekeszarvnál. Nem értette a szüleit, hogy képesek egész életüket három hold földre korlátozni. Pestre szökött, dolgozott, képezte magát, kertész lett, nyelvet tanult, Adyt olvasott, és maga is írni kezdett. Versei legalább olyan fontosak voltak, mint felfelé ívelő sorsa.

Mikor megtalálta a szerelem, nem érte be akárkivel, a feltörekvő falusi fiú, nem a saját környezetéből akart virágot szakítani. A lány, akire vágyott, egy polgári család egyetlen lánya, rózsa az ibolyák között. Megjelenése, úri modora, szépsége, illata, elvarázsolta. Sok szerelmes, könyörgő verset írt hozzá, míg elnyerte szívét. Mikor először vitte le Gyálra, félt, hogy anyja, az egyszerű parasztasszony és az elkényeztetett úrilány nem találja meg a közös hangot. Félelme alaptalan volt, anyja érdes keze olyan simogatóan nyúlt a finom archoz, ami megérintette a lányt, ráhajolt, és megcsókolta. Akkor úgy szerette, hogy mindent megtett volna érte. Margit csak arra kérte, ne térdnadrágban jöjjön, ha megkéri a kezét. A fiúban a figyelmeztetésre feltámadt a gőg, a leánykérés bricseszben zajlott.

Megszülettek a gyerekek, a sírós, érzékeny kis Jóska, a mindig nevető Zsuzsi, és egyik rövid, háborús eltávozásának gyümölcse, Zolika. Őt ismerte a legkevésbé, kutatta vonásait, de arcában saját kék szemei világítottak.

Megérkezett, nagyot nyújtózott, kicsit elgémberedett. Elindult azon a három kilométeres úton, ami a tanyájukig vezetett. Sokszor megtette ezt az utat gyerekként a nyakában lógó tarisznyával, amiben a könyvei voltak. Élvezte a csendes bandukolást, közben szeme beitta a táj békés szépségét. Úgy látszik, ezt a vidéket megkímélte a háború. A búza már szépen szemesedett. A parasztember tért magához először a sokkból. Ott nyújtózkodott a kopott kis híd is, ami pontosan megfelezte az utat. Alatta egy nevenincs patak folydogált, az alján csillogott némi víz. Megszaporázta lépteit, messziről már zöldellt a kiserdő, amin keresztülvágva már látja a házat.

Ott fehérlett a tűző napon, ahogy elképzelte. A földes úton időnként megbicsaklott lába a szekerek hagyta vályúban. A veteményes vidáman sárgállott a tökvirágtól, tele terméssel, apró zöldekkel, hamvas főznivalókkal, sárga, elöregedett példányokkal. Furcsállta kicsit, mert anyja mindent beosztó, jó háziasszony, nála nem ment pocsékba semmi. Az udvaron pár tyúk kárált, de a szüleit nem látta sehol. Lehajtott fejjel lépett be az alacsony ajtón. A konyha üres, talán a földeken vannak. Kifordult, hogy megkeresse őket. A málnás felől édes illat csapta meg, mentében lecsípett egy szemet. Puha, túlérett. Megállt, nézte a bokrokat, ezt nem szedi senki?  Elnézett a kukoricás felé, meglátta anyját, fakó, kék szoknyáját, ősz haját, háttal állt neki.

– Anya! – kiáltotta. Anyja megfordult, barna arcát mély árkok szabták át, haja, mely emlékei szerint mindig szoros kontyban ült a tarkóján, most egy hevenyészett copfban lógott a hátára. Sötét szemei felcsillantak.

– Jöjjön, kedves, segítsen!  Hiába hívom őket – mutatott széles, szívélyes mozdulattal maga elé –, nem akarnak bejönni a házba.

 Körülnézett, hogy kikről beszél, de csak a kukoricák álltak feszes vigyázban közel és távol.

– Anya, itt senki sincs.

– Dehogy nincs – méltatlankodott. – ez a szegény asszony a gyerekekkel. Lebombázták a házukat.

A férfi szívébe rémület kúszott. A rögbarna szemek idegenül néztek rá, azt a pillantást, amiért vonatra ült, nem találta bennük. Átkarolta anyja vállát, és gyengéd erőszakkal terelni kezdte a ház felé.

– Anya, Józsi vagyok – próbálkozott. 

Anyja mintha elfeledkezett volna a családról, engedelmesen elindult mellette.

– Apa hol van?

Anyja megrezzent, mikor a ház közelébe értek, hirtelen kibújt karjai közül, és elindult sietősen a ház mögé. Nehéz szívvel ballagott utána. A ház árnyékában szabálytalan, virágokkal borított, kis hantot talált, rajta egyszerű fejfa és egy bádoglapocska, amit anyja szoknyája csücskével kitartóan fényesíteni kezdett. Nem volt szükség arra, hogy lássa a feliratot, tudta, apja nyugszik ott.

Vajon mi történhetett? Nem tudott gondolkozni, teljesen megbénították a látottak. Anyja közben abbahagyta a tisztogatást, a sír végében leült, azt hitte, imádkozni fog. A teste előre-hátra hajladozott, közben motyogott. Közelhajolt, de csak két, állandóan visszatérő szót tudott elkapni: pap nélkül, pap nélkül. Később furcsa, vinnyogó hangon sírni kezdett. Hozzálépett, hogy megnyugtassa, de egy, a háta mögül érkező hang megállította.

– Hagyd! – a szomszéd tanya gazdája intett neki. – Örülök, hogy látlak, Józsi – nyújtotta a kezét. – Ilyenkor hagyni kell, amíg megnyugszik.

– Mi történt velük? Itt nem voltak harcok.  

– Nem voltak harcok, nem voltak katonák sem, csak a repülők húztak el felettünk, de nem bombáztak. Apád mindig kiszaladt, mikor meghallotta a gépek zúgását, hiába könyörgött anyád. Szerette nézni őket. Egyik nap a pilóta észrevette a bámészkodót, alacsonyra ereszkedett, és tüzet nyitott. Mire anyád kiszaladt, már nem élt.  Egyedül temette el. Az volt a legszörnyűbb, hogy úgy kellett elkaparnia, mint egy kutyát, pap nélkül. Eleinte nem vettem észre rajta semmit, keményen dolgozott. Közben beteg lettem, két hétig nyomtam az ágyat, s mikor újra benéztem hozzá, már nem ismert meg. Gyakran átjövök, segítek, néha egészen jól van, dolgozik a kertben, de a termés ott rohad leszedetlenül. Az asszony küld velem ebédet, néha megeszi, máskor a kukoricásban találom meg napok múlva.

– Van a faluban pap? – kérdezte izgatottan.

A szomszéd csak megvonta a vállát, majd hirtelen megértette.  

–  Azonnal befogok, gyere!

A pap rendes ember volt, felült velük a szekérre, és szótlanul kizörögtek a tanyára. Anyja még mindig a sír mellett kuporgott. Felsegítette. A pap elvégezte a szertartást, egyszerű szavakkal búcsúztatta el apját, és megszentelte a sírt. A férfi a ház falát támasztotta, elcsendesedett, gyerekként figyelő anyját nézte.

Mikor egyedül maradtak, kiültek a ház elé. Beszélt neki az unokákról, különösen a legkisebbről, akit még nem is látott. Teliholdas, csillagos este volt az éjszakára készülődő természet halk neszeivel, távoli kutyaugatással. A férfi szívébe elégedettség költözött, mint a jól végzett munka után. Békességet adott, mikor az ismerős kéz rásimult az övére, boldogságot is.

– Hova valósi, kedves? – fordult hozzá barátságosan anyja, arca a holdfényben szívfájdítóan idegen volt.