Hogyan fér meg egymás mellett Descartes és József Attila, miért van válságban az erdélyi irodalomkritika, miért nem filozofikus a magyar költészet – sok más mellett erről is beszélgetett Egyed Péterrel Kolozsvárott, a legutóbbi Álljunk meg egy szóra-esten László Noémi.

 A magyar költészet zsigerileg nem filozofikus

Az Álljunk meg egy szóra-estek legutóbbi rendezvényének különleges vendége volt: Egyed Péter ugyanis nemcsak költő, író, egyetemi oktató, hanem gyakorló filozófus is, ami – legalábbis a moderátor szerint – ritka párosítás a kortárs magyar irodalomban.

A meghívott nemrégiben Irodalmi Rosta címmel hiánypótló, műfajilag is szerteágazó kötetet publikált, amelyből megtudhatjuk, hogyan működtek a diktatúra éveiben az erdélyi irodalmi, filozófiai műhelyek. A könyv alternatív irodalomtörténetként is olvasható, hiszen olyan alkotókat hoz vissza a köztudatba, mint Boér Géza vagy Palotás Dezső, és az erdélyi avantgárd történetébe is bevezet. 

László Noémi a pályakezdés éveinek meghatározó olvasmányélményeiben próbált választ találni arra, hogyan alakult ki ez a széles látókör a meghívottnál. Édesapja, Egyed Ákos történész révén kora gyerekkorától gazdag családi könyvtárban válogathatott, ugyanakkor meghatározó szerepe volt nagyapja teológiai témájú és latin nyelvű könyvtárának is. Az erdővidéki református lelkész Egyed Péter fiatalkori mentora volt, számos versét mutatta meg neki, s kért bírálatot tőle.

A költő zsenge ifjúkorában olyan komoly műveket forgatott, mint a Háború és béke, s bár csaka regény nagy csata- és szerelmi jelenetei leltek befogadóra, a mű egyéb rétegei rejtve maradtak, meghatározó olvasmányélménye volt. Igazi ’mindenevő’ volt, mindent elolvasott, ami a kezébe került a teológiai traktátusoktól a klasszikusokig József Attilával bezárólag. Nagyapjabodosi könyvtárában Wass és Nyirő is helyett kapott, valamint filozófusok, mint Descartes, de még Freud is talált magának megfelelő polcot, és természetesen a divatos ponyvaregények sem hiányozhattak. A székely falvakat járó vigécek jobb könyvterjesztőknek bizonyultak, mint a mai nagy könyves áruházláncok vagy internetes portálok.

1977-ben jelent meg A parton lovashajnal című debütkötete a Forrás-sorozatban, a legendás szerkesztő, Csiki László gondozásában. Csiki Páskándi Gézától vette át a szerkesztői stafétát a Kriterionnál, amelyet aztán később a meghívott vitt tovább. Akkoriban a szerkesztő amolyan hatalmasságnak számított, Csikire ez különösképp igaz, hiszen tudása, műveltsége és hozzáértése miatt felnéztek rá. A verssorokat plusz- és mínuszjelekkel, illetve kérdőjelekkel minősítette, ezt a végén jó könyvelő módjára összeadta, és ennek alapján döntött a mű sorsáról – mesélte Egyed az anekdotába illő történetet.

A diktatúra éveiben az irodalmi-és napilapok szerkesztői sokkal szigorúbbak voltak, akármilyen vers nem jelenhetett meg, erősebb volt a szűrő. A Kriterion Kiadónál, amikor átvette a szerkesztői stafétát, olyan kiadványokkal találkozott, amelyeket Páskándi hagyott rá, köztük több olyannal, amely a rendszerváltás előtt tiltott könyvnek számított.

Egyed rendkívül igényes a saját műveivel szemben is, nehezen adja ki a kezéből a kéziratot, megjelenés előtt szereti véleményeztetni irodalmár ismerőseivel, barátaival. Ifjúkorában anyai és apai nagyszülei voltak szigorú előszerkesztői a verseinek. Nagyapja református lelkész révén teológiai szempontból vizsgálta meg a szöveget. Anyai nagyanyja egyszerű földműves volt, és kertelés nélkül megmondta, nem érti az avantgárd verseket, amelyeket a költő addig kellett magyarázzon neki, míg megértette.

László Noémi afelől puhatolózott, lehetséges-e, hogy ezek a „magyarázó idők” formálták a meghívottat filozófussá. Egyed kezdetben agármérnöknek készült, tervével a gimnázium utolsó előtti évében hagyott fel, akkor döbbent rá ugyanis, hogy ő csak a filozófiai stúdiumokra alkalmas. A család ezt kezdetben meghökkenve fogadta, de látván a költő lelkesedését, beletörődtek, édesapja vizsgatételeket írt neki Hegel filozófiájából, a költő pedig szisztematikusan olvasott, fejlesztette magát.

Az egy személyben gyakorló költő és filozófus nagyon ritka, pedig egy tőről fakadó dolgokról lévén szó, a romantika korszakának íróit, költőit olvasván az ember azt hinné, hogy a gondolkodás tudománya és a vers nagyon is jól megfér egymás mellett – állapította meg László. A magyar költészet azonban zsigerileg nem filozofikus, a gondolati líra valamiért nem sajátságos tájainkon, még ha Csokonai utolsó versei nagy filozofikus műveknek tekinthetők is, a magyar versek általában nem erről ismerszenek meg.

A magyar filozófusok a német filozófiai hagyományokat vitték tovább, Böhm Károly, akit nagy magyar filozófusnak tartunk, német volt, ez germános frazeológiáján is látszik. Munkássága nagy hatással volt a másodgenerációs erdélyi filozófusokra, az ő elméleteire alapozva értekeztek. A német filozofikus költészet története Goethéhez nyúlik vissza, aki Shelley természetfilozófiájából inspirálódva döbbent rá, hogy a népszellemre apelláló dalköltészetből nem tud kibontakozni az univerzalizmus, így születtek meg kései, nagy filozófiai művei.

Az est további részében az irodalomtudományi és a költői nyelv ellentétére, illetve a hiteles irodalomkritika szerepére tértek ki. Egyed Péter irodalomtudományos értekezései, ahogy más kritikák, tanulmányok, esszék is idegen eredetű, német, latin, angol szavakat kevernek a nyelvbe. A fiatal irodalomkritikusok fejére olvassák sokszor, hogy érthetetlenek. Egyed szerint nagyobb probléma viszont az, hogy Erdélyben van-e ma hiteles irodalomkritika, miért olyan kevés a jó tollú kritikus, hiszen régebben ennek nagy hagyománya volt tájainkon, elég csak K. Jakab Antal és a műértelmező kritikát művelő Láng Gusztáv, vagy Cs. Gyímesi Éva és Halász Gábor nevét említeni. Ma ahány szekértábor, annyi zseni, de valójában ennyi zsenit nem bír el ez a kicsi magyar irodalom – jegyezte meg Egyed.

Végül a szabadvers és formavers kapcsán a hetvenes évek szabadverselési kordivatjáról is beszélgettek, olyan költőkre térve ki, mint Füst Milán és Méliusz József. A szabadvers tulajdonképpen nagyon is kötött, elég Walt Withmant olvasni, hogy belássuk, ez a szabadság megtévesztő – állapította meg Egyed. A költészet kétezer éves mesterség, ezért megtanulható, legyen szó kötött formáról vagy szabad áramlású versről. Nemes Nagy Ágnes meghatározása, hogy mi is a vers, mi az, ami még ennek nevezhető, jó etalon egy költő számára ma is.

Befejezésül a meghívott felolvasott 23 buborék – a Kurszk balladája című kötetéből.

A könyvet Maja Ceszárszkaja tolmácsolásában oroszul is kiadták. A fordítás sok fejtörést okozott, az orosz nyelv ugyanis kevésbé képi nyelv, mint a magyar, a kötet ismétlődő motívumát, a buborékot sem lehetett lefordítani, mivel korántsem olyan kedves jelentéssel bíró fogalom, mint a magyarban, így a költőnek végül „buboréktalanítania” kellett a verseket.

A Kurszk tengeralattjáró katasztrófáját feldolgozó könyvet hamarosan a Kolozsvári Állami Magyar Opera színpadán zenemű formájában is láthatja a közönség, az Álljunk meg egy szóra-esteken pedig az idei egyetemi év alatt több meglepetésvendéggel is számolnak.

Varga Melinda