1956 darab

A Margó Fesztivál pénteki napjának kiemelkedő beszélgetése volt az ’56-os forradalom 60. évfordulójához kapcsolódó műsor: Papp András és Térey János Kazamaták című drámájának megszületéséről, színházi előadásáról beszélgetett a szerzőkkel Gács Anna.

Japánban megírt lengyel kisváros

Mielőtt beültem volna a Margó Fesztivál pénteki napján a Térey Jánossal és Papp Andrással rendezett beszélgetésre ’56-os drámájukról, belehallgathattam egy izgalmas könyvbemutatóba: a fesztivál egyik külföldi vendége, a lengyel Joanna Bator magyar nyelven megjelent, Szinte éjsötét című regényéről beszélgetett Kiss Noémivel. A szerző nem ismeretlen a magyar olvasók előtt: néhány éve kezünkbe vehettük Homokhegy, majd tavalyelőtt az ennek folytatásaként megszületett Homokfelhő című regényét, melyben egy szerteágazó család történetét kíséri végig az írónő a lengyel történelem buktatóin át, miközben a múlt és a jelen között mindig húzódik valamilyen titokzatos szál. Ahogy bepillantást kaptunk Joanna Bator világába, az észt Sofi Oksanen jutott eszembe, aki hasonlóan fiatalon és ugyanilyen felkészültséggel formálja irodalommá a népe és azon belül családja múltját.

A Szinte éjsötétben is, mint Bator korábbi műveiben, a sziléziai Wałbrzych városában járunk. Alicja Tabor varsói újságíró visszatér szülővárosába, hogy tényfeltáró riportot készítsen a városban rejtélyes módon eltűnt gyerekekről. Régi családi házukban üt tanyát, amelyről kiderül, hogy évtizedekkel korábban németek lakták. Alicja a helybéliek elképesztő történeteinek mozaikdarabkáiból a bűnténysorozat mellett lassanként összerakja saját tragikus gyermekkorának mozaikképét is. „Neked Miskolc a városod, nekem Wałbrzych” – mondta az írónő Kiss Noéminek, akik között könnyű több közös vonást felfedezni, és mint Kiss Noémi megállapította, valójában bárhol játszódhatna Kelet-Európában a mű. „Csakhogy én egészen fiatalon kerültem el Wałbrzych-ból, és megfogadtam, hogy soha többé nem térek ide vissza” – tette hozzá a szerző. A családja története mindig is izgatta, de mire kifaggathatta volna hozzátartozóit a múltról, senki nem maradt, aki hitelesen beszámolhatott volna. Ekkor kezdett maga megkonstruálni történeteket, melyek részben valós pilléreken nyugszanak. 

Mostani regényét, nem véletlenül, először álnéven szerette volna megjelentetni, Annamaria Taborként, ám a kiadó nem egyezett bele. Kiss Noémi felfedte a szerzőnek a bátor és a tábor szavak jelentését magyarul – a tábor azonos a két nyelvben. „Nálunk a cigánytáborra használjuk a szót – magyarázta Joanna –, gyerekkoromban mindig azzal ijesztgettek, ha nem eszem meg a kását, elvisz a cigány a táborba. Emlékszem, hogy féltem mindig ettől.” Ez az emlék is szerepet kapott főhőse alakjának megformálásában, de a távolság adta élmények éppúgy: 2011-ben, a mű írása idején a szerző Japánban tartózkodott, és a házat, ahol élt, elpusztította a hatalmas árvíz. „Megtanultam – mesélte –, hogy a biztonságért, amelyet itt Európában sokszor olyan kézenfekvőnek veszünk, mennyit kell dolgozni, és milyen esetleges.” Saját bevallás szerint egyébként utoljára tért vissza egy mű lapjain gyerekkori városába – mi, olvasók pedig kíváncsian várjuk a Bator-mitológia újabb történeteit.

A kazamaták titka

Titkokért, feltáratlan fejezetekért a magyar történelemben sem kell sokáig kutatni: Papp András és Térey JánosKazamaták című műve az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából újra megjelent a Magvető Kiadónál. A tragédia a forradalom egyetlen napján, október 30-án  játszódik a budapesti Köztársaság téren, és a pártház lincselésbe torkolló ostromát beszéli el. A szerzőkkel Gács Anna beszélgetett a Tesla nagytermében, és a programban fel sem tüntetett meglepetésként a Katona József Színház két művésze Téreyvel kiegészülve felolvasószínházat tartott a műből.

„Ha igazat akarnak megtudni 56-ról, olvassák el Papp András és Térey János Kazamaták című drámáját, amely meggyőződésem szerint az utolsó száz év egyik legjobb drámája. Ez a forradalom első igazán irodalmi ábrázolása, mert ideológiamentesen, a napi politikától függetlenül csak és kizárólag emberi magatartásokat, indulatokat és érzelmeket mutat be, vagyis a szó igazi értelmében filozofikus. Nagyszabású és rémisztő mű, olyan, mint az ember” – írta Spiró György a mű megjelenése alkalmából, amely írott drámaként először a Holmiban jelent meg 2006-ban, s ugyanebben az évben mutatták be színpadi változatát is a Katonában. Épp attól „robbantotta” annak idején az 56-konstrukciót, hogy szakított a dokumentarista ábrázolással, és irodalmi értelemben drámává formálta az eseményeket.

Ennek fontos része a szereplők „álnevesítése” – tért rá Gács Anna a darab egy sajátosságára. Több megoldás mutatkozott, mondta Térey, ott van például Zoltán Gábor most megjelent, Orgia című ’45-ös történelmi regénye, ahol a gyilkosok valódi nevükön, az áldozatok elfedve szerepelnek. A Kazamatákban mindegyik alakja élő mása valakinek, de mivel 40-50 szereplős műről van szó, inkább tablóként működik, nem hagyományos drámaként. Mivel majdnem mindenkinek élő hozzátartozói vannak, végül megváltoztatva az eredeti koncepciót kitalált neveket használtak az írók. „Pedig a névcserék által sok rímtől elestem” – mondta Térey a verses műről. Túl a kegyeleti kérdésen jogi problémákat is felvetett volna a valós alakok szerepeltetése – tette hozzá Papp András.

Fontosabb azonban, hogy „nem fotorealista hitellel akartuk rögzíteni az eseményeket. A hitelesség esztétikai kérdés legyen” – nyilatkoztak egyöntetűen a szerzők. Egy irodalmi művön ugyanis nem kérhető számon az esztétikai hitelesség, az irodalom nem a valóság – tette hozzá Térey. A tágabb, ha tetszik, kevésbé iskolázott nagyközönség számára ez nem evidencia – szúrta közbe Gács Anna, a kortársak közül gondoljunk csak Borbély Szilárd vagy Grecsó Krisztián esetére, akiknek saját földijeik „estek nekik” a kibeszélésükért. De a Kazamaták esetében nem is csak az eltávolításról van szó: „a színpad nem a népboldogítás vagy igazságtétel eszköze” – fogalmazta meg Térey történelem és színház viszonyáról. „Én drámaíróként nem tudok mit kezdeni a »boldog tömeg a Bem-szobornál«-látomással, engem a probléma, az ellentmondás, a tragédia, a feszültség érdekel. Lehet, hogy akkor zajlott a magyar történelem legfelemelőbb 13-14 napja, de azt az egyet mégsem lehet kisatírozni” – mondta Térey, aki a giccsbe hajló realista-euforikus feldolgozások példájaként a Szabadság, szerelem című filmet említette. „A Katakombák nem 56-os dráma – tette hozzá Papp András –, 56 egyetlen napjáról szól.” A dokumentáció szempontjából e nap egyébként fehér – vagy inkább fekete – folt a történelemben, 2003-ban, a mű megírása idején is alig találtak forrásokat hozzá. 

A Magvető Kiadónál most frissen megjelentett szöveges művet két írói vallomás is kiegészíti. Jánosé nagyon komor szöveg – állapította meg Gács Anna –, Andrásé mintha már jobban eltávolodott volna a drámától, a színházi bemutató felkavaró élményétől. Ezzel a szerzők is egyetértettek, János írása ugyanis szinkron idejű szöveg, a naplójából való, a bemutató előtti, érzelmi „hullámvasút” időszakából: „amikor hétfőn még azt éreztük megbukunk, pénteken meg azt, hogy mennybe megyünk” – idézte fel Térey a próbafolyamatot. Papp Andrásé viszont visszatekintő, későbbi szöveg, az Élet és Irodalom felkérésére született. Az író még a pontos napot is fel tudta idézni, mikor „engedte el” a művet: az aznapi előadáson lett éppen 40 éves.

Van-e „kedvenc” szereplőjük, jelenetük? – vetette fel Gács Anna. Térey minden drámájából tudna ilyet mondani, ebből az egyből nem – mondta mosolyogva, de az írott dráma és a szöveg distanciájának főszereplője kétségkívül a Szóvivő lett. E narrátor figura ugyanis egyfajta közvetítő a kint és bent között: míg az írott dráma több helyszínt jelenít meg (folyosók, irodák, pincék, utca), addig a színpadon a drámaiság miatt egyszerűen a kintre (utca, tömeg) és bentre (pártház) koncentrálódik. E két hely között „lebeg” a Szóvivő (verses megszólalása először a Beszélőben jelent meg, ez volt az első publikáció a műből, emlékezett Gács). S bár Mundruczó Kornél felvetette a Szóvivő alakjának elhagyását, a személye épp azt szolgálja, magyarázta Térey, hogy tudatosítsa a nézővel: itt most nem úgy zajlanak az események, ahogy tanították, láttad, olvastad, hallottad. Hiszen – ahogy Térey műveiben megszokhattuk –mindig ott bujkál az ironikus reflexió a jelenre: 2006-ban, a bemutató idején lett rendkívül népszerű itthon a Való Világ műsora, az egyetlen házba összezárt, egymást kifúró embercsoport kukkolása. A dráma egyes jelenetei (például a házbéliek „kiszavaznak”, s ezzel halálra ítélnek valakit), ennek fényében érthető.

Papp András nem tudná elképzelni a Szóvivő alakjának kiiktatását, hiszen a figura azt is példázza: nem lehet semlegesként megmaradni kint és bent között, ő sem ússza meg a végén. Az már egy markáns rendezői ötlet eredménye, hogy Gothár Péter női szájból akarta hallani a narrátor szavait, Rezes Judit formálta meg a színpadon.

„Milyen témába kellene beleütköznötök, hogy újra együtt üljetek le drámát írni?” – kérdezte Gács Anna búcsúzóul. „Soha többet együtt” – vágta rá András és János szinte egyszerre, de hatalmas mosollyal, a barátságtalanság legkisebb jele nélkül. „Talán, ha Szigligeten újra össze lennénk zárva hosszú ideig” – tűnődött András. „De Szigliget már rég nem ugyanaz – tette hozzá János –, csak mi maradtunk a régiek. De amúgy soha többet, senkivel. Az írás magányos műfaj.” 

E végszó után következet a zenei aláfestéssel zajló felolvasás, Pelsőczy Réka, Vajdai Vilmos színművészek és Térey János előadásában.  Idézzük itt most csak maga a mű és a felolvasószínház záró szavait:

A szóvivő hangja:

„Hanem a múlt mindig jól alakul,

S ha bíráink szeszélye úgy akarja:

Az egyetlen történet szertehull

Ezerkilencszázötvenhat darabra.”

Harangok

                                                                                             Szöveg és fotók: Laik Eszter