A forradalmakról és a lélekről faggatják – Tőzsér Árpád verse
Tőzsér Árpád
A forradalmakról és a lélekről faggatják
Hajnalodik – mint régi költők a tollszárvégét, legszívesebben
megrágnám a klaviatúrát: nem megy az írás,
az Éjszaka nevű cukrosbácsi az utolsó csillagokat
gombolja be a kabátján, vége a mutogatásnak, s nekem
nem megy a mérlegelés: mennyit nyomhat a lélek
a forradalom mérlegén, így szól az interjú-kérdés,
amelyre a válasz nem megy, illetve nem jön.
A lélek abszolút súlya állítólag 21 gramm (ennyi a test
súlykülönbsége a halál előtt és után),
de hol van az a mérleg, amelyen a haldokló
forradalom lelkének súlya mérhető?
A lelket, az irodalmat, a forradalmat s a mérhetőséget,
először Sztálin, a forradalom és irodalom
nagy alkimistája hozta összefüggésbe
mondván, hogy a költő a lélek mérnöke s forradalmár,
csakhát én nem vagyok Sztálin, s lélek-inzsenér sem igen,
a lélekről tehát csak annyit, hogy én már
a prágai 1968-ért sem igen lelkesedtem...
Lelkesedni? Az az igazság, hogy a mi lelkünk,
az akkori pozsonyi magyar fiataloké, még 68-ban is
hazajárt, azaz egyre valahol 1956 utcáin bolyongtunk,
a lábunk olyan vérben gázolt, amelyben
bebizonyosodott, mi is?, a nemes közhely,
hogy nem sokaság, hanem lélek...S amikor mégsem a
niklai Dániel úrnak, hanem a néhai kamonci papoknak
lett igazuk, s hosszú évekig az volt a történelmi igazság, hogy
a lélek: szellet, a társadalom jelszavai előtt örökre
bezárultunk. Szóval a Prágai Tavaszra
én már csaknem lélektelenül néztem:
Jó, jó!, de miért a szocializmus legyen emberarcú,
s mért nem az ember? Akkor már sokan tudtuk, hogy aki
másban akarja megmosni tulajdonképpeni-létét, annak az
arcán örökre ott marad a nem-tulajdonképpeni-lét, a politika
sara, a bélsár. S az idő a mi pudingunkat ette meg, minket
igazolt: a hetvenes s nyolcvanas években nem Dubčeket,
hanem Havelt zárták börtönbe évente, menetrendszerű
rendszerességgel. Husák számára nem az emberarcú teoréma
réme, hanem a lélek volt veszélyesebb. S a történelem
komikuma, hogy 1989 nem Havel és nem a lélek műve lett,
hanem – az istenek, hősök s emberekután – a bábok játéka.
Ha 1789 Isteni Színjáték volt, akkor 1989 rossz utánzata
volt ennek az Isteni Színjátéknak, vaudeville, amelyben egy
Ceauşescu játszotta XVI. Lajost, s egy analfabéta némber
Mária Antóniát. Vaudeville-jük viszont döbbenetes volt, a
tévé világot jelentő üvegszemének köszönhetően az egész
világ számára volt egyszerre ripacsjáték és véres dráma. –
De a szellemnek, a léleknek nem sok köze volt hozzá, mint
ahogy lélekben az egyéb 1989-es forradalmak is szűkölködtek.
Színpadjaikon a sokaság már a hanem-ig sem jutott el.
A tankok a szokatlan környezetben őskori szörnyek, óriás
tagjaikkal nem tudtak mit kezdeni, s elvonultak; a magukra
maradt ellenfelek pedig a tüntetések tömegjelenetei s
Ceauşescuék lélektelen lemészárlása után tanácstalanul
néztek egymásra. A történelem rúgói elfáradtak, a felhúzott
bábok hada leállt. – Meg kell mondanom, a szememet e
látványos darab fölöttébb szórakoztatta, de a lelkem,
a javíthatatlan 56-os lelkem, az érintetlen maradt.
S a tanulság? Aki három átélt forradalomban
sem épített lelkéből társadalombiztos bunkert, az magára
vessen. Rám meg az vessen követ, aki még mindig követ,
isten és eszmék követe, s nem a vérzőköveké.
P. S.
(A P. S. itt csak véletlenül postscriptum, egyébként
Philippe Sollersnek, a párizsi 1968
apokrif költőjének a szignója;
Párizsról, Prága fura palinódiájáról majd máshol!)
Szóval P. S. mondta (igaz, akkor még
nem hordott ötgombos s négyzsebes Mao-mikádót):
Az igazságot a fikcióból kell kivonnunk. Remélem,
sikerült forradalomról és lélekről olyan fiktív történetet
összehordanom, amelyből a forradalmakat s lelket tekintve
valami igazságféle kivonható.
