Regénygúla

Füleki Gábor verse Babics Imre Gnózisa nyomán

 

Isteni transzcendencia-térbe vetült e regénytó,

kétezer év és tíz meg három a nyomdai dátum,

ekkor hozta ki fényre tizenkét év heverésből,

ím, Napkút Kiadó Gnózist, Babics Imre regényét.

Testes korpusz e mű, boritója keményfedelesként

súlyos magvat igér e gyümölcshéj, burkolaton túl,

lédús, sűrű szellemi tápanyag ez, csak emészd meg,

hosszan időzöl e sorhadak árján – s más a világ már.

Vaskos könyvtest, könnyed szórakozást nem igérő,

ráérős-kultúra-hivő, rohanást elitélő,

stílusa, melyre hamar rákapsz, lét-mélybe merítő;

értő, szívtelt és szoros olvasatot megigénylő,

posztglob-korszak itélő, zord szót szóra kimérő,

azt, mi az emberiség mély kincse, kimélő,

új kiutat kereső, a jövőnek titka kifénylő,

bölcs, éles filozófia-kincs, értők! – amit ér ő.

Prózapoétika is különös s unikális e műben:

csaknem a teljes korpusz zeng érc-hexameterben,

prózafolyamként egységes, nem törvén hexasorokba,

antik eposzt hajazó hömpölygést képez a szerző,

fenséges nyugalomként árad a hexameter-had.

Földrészes fejezet s versek csak törve sorokba,

máshol a kapcsolt hexameter-folyam omlik, elárad,

elzsongít csobogó ős-ritmusa által e próza.

Olykor vált a kötött ritmus laza prózabeszédre,

ámde hamar befogadja megújra a vers köteléke.

Más formájú lírabetéteket illeszt olykor a szerző

változatos foltokként hexameter vadonába.

Létnek széles sávjait ötvözi egybe a nagy mű,

szürke, sivár jelenünktől röppen az éteri síkig.

Tettsora színhelye, ím, a Havanna-lakótelep öble,

másrészt asztrálsíkok, idők, helyek, isteni térben.

Sorjáznak különös metafórák, tiszta fogalmak,

mindig köznapi és magasabb: űr-olvasat is van,

gyakran mozgunk isteni, lételméleti szinten,

lángvörös izzó mondatkígyók kúsznak előtted,

sok boga-ága regényfádnak metafóra-had árja.

Fénylétből kizuhant újkorról hősregeként szól,

aszfaltrengetegen tengődő emberi létről,

kocsmai zajról, kórházról, nyirkos pocsolyákról,

rendszerváltásunk követőn –  a kilencvenes évek,

vegyszerváltás, romlás és temetője e népnek.

Ekkor enyészett ősi világ szűrt alkonyi fénye,

tűnte reménynek, foszló kezdete télnek, a végnek.

Súlyos létválság témája tehát e regénynek,

elvadulása, beszűkösödése az emberi lénynek.

Ember-atomként, elhidegült viszonyok kihunyása,

korrupt, csalfa világ jött; vesd el, ósdi az érték.

Élelmes, furfangos főknek áll a világ most,

érzelmek, szeretet: úgy tűnik, kiveszett.

Két fontos fogalom megmentheti még e világot:

szakrális terror s majd líraviláguralom jön.

Főhősünk Atkó, Emlék és Béla, e három,

kívánják bevezetni a csődbemerült evilágon.

Erről zárt osztályon kötnek örök fogadalmat,

később lottó-főnyeremény is egyengeti tervük.

Ámde erővel meg lehet-é térítni a népet?

Versbeli-isteni létbe emelni az emberiséget?

Gőg ez is, így e magasztos tervük nem sikerülhet.

Létet az Isten emelhet, s ember? – önmagadat csak.

Így tisztulnak, s így emelődnek át e világból

Emlék, Atkó, Béla, letörve egyéni csapástól.

Kollektív züllés töri ketté Xénia sorsát,

démoni lények orozzák el friss teste virágát.

Megmentik bár ördögi majmok cédalakából,

ámde kudarc ez, megroppannak mind e csapástól.

Xénia visszavonul, s imamézben pergeti napját,

Bnuckó macska lehullik a Kútba, veszítve el éltét.

Atkó kertje s a háza viharban pusztul a fákkal,

egy fa marad meg, az elhunyt Paár Zoli fája, a kőris,

ő, ki az anyját túlról hívó, s lelkét átszabadító.

Így tombol szél, végvihar-örvény fenn a Bakonyban,

így égsz lélek tűzviharában el, emberi gőg is,

égnek Walhallák, elenyészik a démon, a szörny is,

önmagad így emeled fel, pőrén, emberi lélek,

feltisztulva a csúcsnál, összeszaladnak az élek.

Mint piramis tetején négy él, forr egybe nagy ívük:

Atkó-test és Emlék-szellem s Béla, a lélek;

és ki velük tartott negyedikként, az te magad vagy,

így jutsz el velük ekkor a pontszerü isteni térbe,

gúlatetőn át röppensz szakralitás közegébe.

Kristály-térben a lélek, örökhegy az emberiségnek,

fénnyé vált monumentum, itt áll egy igaz ének.

Mintád szerkezetében a nagy Hufu sírja, a Fényhegy,

más emberként lépsz ki e gúla hegyén, ha bejártad,

bölcsebb és szomorúbb emberként nézel a térbe,

ám stabilan belső és biztos erőt is ad egyben.

Könyvben Védák és muzsikában Bach jut eszembe,

mérve a szellemi érzést-állapotot, mit e mű nyújt.

Nem kicsi szó tán, ám ezt érzi az elfogulatlan,

Gnózist elméjében itélő él, a recenzens.

 

Szerk. megj.: a helyesírási szabályok "megszegése" a szerző formaversének tartozéka.