Szerzői szabadság és olvasói szado-mazo
Szerzői szabadság és olvasói szado-mazo
Varga Melinda verstudósítása Borcsa Imola Bretteréről
Fiatal szerzőt avatott prózistává
a Bretter véres kezű kivégzőosztaga,
parázs vita alakult ki, a cigarettaszünetben
még egy rapszöveg is született,
a füst felfele szállt végül,
s majdnem éjfélig maradtunk
a Bulgakov Caféban
„eldönteni” Borcsa Imola sorsát,
aki nem bölcsész, hanem gyógyszerész,
az irodalom művelését
magánszakállra tanulja.
Hangulatteremtő prózát művel,
az érzékszerveinkre akar hatni,
érezzük az illatokat,
halljuk a hangokat,
és, mint egy jó filmben,
magunk előtt látjuk a gesztusokat,
az apáca arcán a pofont,
a rendőrök ruhájának színét,
a portugál macskakövek misztériumát,
a szűk utcákat, a mediterrán telet,
a litván genetikus palántát,
európai és ázsiai cserediákokat,
az alkoholista pincér őszülő haját,
a főhősnőt, aki nem tudja a saját nevét,
a pszichiátria leharapott farkú,
fekete kandúrját,
a macskák surranó lépteit,
akár egy boszorkányokkal teli mesében.
Olyan képzavarokat is elhiszünk Imolának,
mint az áttetsző bárányfelhő.
Szerzőnk feszültséget teremt,
szereti borzolni az olvasó idegeit,
a részletekben érzi jól magát.
A jelzős és határozós szószerkezetek
alatt néha elgörbül a mondat háta,
s a sok jelzőzippelt fájlt nekünk kell kibontatnunk.
A fantázia és a realitás határán
kötéltáncol az író,
de mutatványában motoszkál
egy leheletnyi bizonytalanság.
Az identitásban és az abban létrejött zavarból
nő ki Elena és Blanka alakja,
még a Bretter után is,
továbbélnek bennünk a karakterek.
A jó mű megosztja a szakmát és az olvasókat is.
Minden erénye ellenére
Imola szövegeit szálaira szedi a nép.
A hangadók: Bréda Ferenc, Szántai János,
André Ferenc, Varga László Edgár, Solymár András,
Sárkány Tímea, Okos Attila, Gábos Dezső
na és az olvasók csaknem hajba kapnak azon,
kell-e a sok jelző,
s a filológiai precizitás fokmérője-e a szövegnek,
vagy a szerkesztő dolga pótolni
néhány hiányzó névmást s egyéb hiátust,
mert a szerző megtette a maga dolgát,
sztorit, karaktereket teremtett,
s nem akármilyeneket!
Végül Herta Müllerhez hasonlítják,
ami egy huszonéves írónak igencsak hízelgő.
Csak azok a csúnya krokodilizmusok ne lennének,
meg a zippelt jelzőfájlok,
egyébként őstehetség, véli még Bréda is,
aki nincs híjával a Brettereken a kritikának.
A szövegből nem kell kisajnálni a szót,
gyúródjanak csak egymásra azok a jelzők,
s a logikai zavart okozó szótársítások.
Mi egyiknek zavar és túlmagyarázás, túldíszítettség,
a másiknak olvasói szado-mazo, ettől jól érzi magát.
A szerző summa summarum legyen szabad,
mert mi most szokatlan, az lehet a jövő irodalma.
Fessen Imola még sok ilyen hangulatot,
hobbiból legyen filológus, vagy tegyen
szert egy türelmes és kedves szerkesztőre,
ki elvégzi helyette a babramunkát.
