Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (6.) – Mágikus szürreális
Mágikus szürreális
A kultúrpalotai műteremből az iskola felé tartottam. Szép, napos idő volt. Szeretem a napsütést. Felvidít. Felemelő, magasba röpítő gondolatokkal áraszt el. Boldogságot nyújt. Kiragad a borongós vagy nyomasztó, szomorkás hangulatból.
Hirtelen megváltozott minden. Fekete ruhás asszonyok és férfiak koszorúkat cipelve jöttek szembe velem a Főtér sarkán. Búcsúztatóra siettek. Hirtelen elgyengültem, rosszullét környékezett, fáradtnak, elesettnek éreztem magam. Nagyon átéreztem, nehezen viseltem el a szembejövő látványt. Lesújtott, sérülékennyé tett.
Mikor a kialvatlanságot nem bírtam, ez a kép villant be félig reális, félig álomszerű formában. Negyvenöt kilómmal valósággal szédelegtem Marosvásárhely főterén Izsák Márton szocialista realista stílusban készített, hatalmas katonaszobra előtt.
Szokványos temetés lehetett, egyszerű, semmi felhajtás. Mint minden ilyen szertartás, szomorú, hisz többé nem láthatjuk azt, akit szerettünk. Minden családban előfordul. Az élet rendje, törvénye. Nem ébren álmodás volt, nem elképzelés, beteges hallucináció. Valóság vett körül. A gyászmenet a Főtér sarkán haladt. Emberi dolog. Az még nagyobb baj, ha a végtisztességet nem adhatjuk meg annak, aki valójában a mindenünk volt.
Anyai nagyanyám, György Jakab Ágnes abba rokkant bele, hogy a legdrágább fiát, Dénest elhurcolták a háborúba. Még csak el sem tudta temetni. Sírhelye sincs abban a szép hegyekkel övezett, kis székelyföldi faluban, Futásfalván, mert a gyermeke sem élve, sem holtan soha nem térhetett haza. Csak sírni láttam, semmi más különösebb emlékem nem maradt. Imádott fia után ő is távozott.
Hirtelen szüleimre gondoltam. Féltettem mindkettőt.
Ahogy az utcán mentem, gondolataimban kerestem, mit tudnék festeni, hogy elűzze szorongató érzéseimet. Anatómiai tanulmányaimra támaszkodva egy fekvő figura lett az eredmény, amelyet – emlékszem – megcsodáltak, hogy milyen különös, mennyire kifejező. Ez a kép a festményeim ,,előfutára”, előtanulmánya lehetett. Erre az olajfestményemre támaszkodtak később művészi felfogásaim, törekvéseim.
(A kisgyerek lépegetni kezd. Majd egyből boldog lesz. Nagyon-nagyon boldog... Meg tudta tenni élete első lépését. Ezzel így volt Balázsom is. Egyéves korában talpraállt. Majd egyből fejre esett. Nem törődött vele, erős akarattal újra felállt, és attól a perctől kezdve elkezdett járni.)
Ez a festményem az első lépés abba az irányba, amelyet tudtam, hogy követni fogok. Soha senki, tanár vagy művészettörténész, sem külső befolyások, a pénz nem tudtak letéríteni erről az útról. Nagyon tudtam, mit akarok. Öntörvényűen ragaszkodtam jónak hitt elképzeléseimhez.
Expresszív volt a kép, egyben metafizikus is. Átlépett az érzékek megfogható vagy felfogható küszöbén. Valóságon túli, megfoghatatlan gondolatokat, érzéseket ábrázolt.
Tornai Endre kollégám odavolt a festményért, jól megnézte, végigsimogatta, gondolom, arra volt kíváncsi, milyen vastag a festékréteg, hogyan hordtam fel a színeket, milyen a kép ecsetkezelése, ritmusa. Lendületes a festmény, vagy inkább statikus? Kiegyensúlyozott? És a textúrája? Időnként rám jön a nagy ajándékozási kedv. Nekiadtam a képet. Nem fogadta el másként, csak ha én is választok valamit a munkái közül. Így nekem ajánlotta azt a sejtelmes, csodás anyaságot ábrázoló diákkori márványszobrát.
Súlyos volt, kifejező, tömör és letisztult formák. A márvány fehér, áttetsző, bársonyos textúrája még izgalmasabbá tette a háromdimenziós, körbejárható domborulatokat, kerekded, gömbölyű felületeket. Később hiába akarták megvásárolni, megőriztem. Tiszta, egyszerű vonalai miatt hatott rám. Már klasszikus lett, mert igen tehetséges és jó barát diáktársunk távozott. Mindenki nagyon tisztelte Marosvásárhelyen, később a kolozsvári egyetemen is becsülték.
Én is mindig az egyszerűséget kerestem. El kell jutni oda, hogy megleljük valaminek a lényegét, nem veszhetünk el a részletekben, egyben kell látnunk a munkánk mondanivalóját. Picasso előbb tanulmányokat készített, volt kék, rózsaszín korszaka. Absztrahált rajzait mindig tanulmány előzte meg. A festményein, rajzain a konkrétból lett az elvont. A kubista korszaka.
Haladva egy víziószerű kép tárult elém. Költői, mintha a mágikus szürrealizmus nagy mestere, Paul Delvaux francia festő alkotta volna. Különös, valóságtól enyhén elrugaszkodó, valóságfölötti alakok a képekből mintha egy tiszta vízben elúsztak volna... Olyan volt, mint egy bizarr, víz alatti tárlat, melyet átlátszó, ragyogó kristálytiszta vízben rendeztek meg. A nap visszatükröződik, a víz nyaldossa a partot, enyhén hullámzik. A napsugarak visszaverődnek, szép, absztrahált, nonfiguratív motívumot, rajzolatot vetítve az úszó alakokra. Ezt a különös látványt meg kellene festeni.
Hogy lehetne a kristálytiszta vízben az embert kétdimenziós vásznon úgy megragadni, hogy ne érzelgős, túl szép eredmény legyen, mikor a valóságban voltaképpen ,,túlzottan gyönyörű”. Ahogy az anatómiai izmok feszülnek, a merev mozdulatlanságot felváltja a mozgás ritmusa, lendülete.
Más ez, mint mikor a gyors rajzok tanulmányozásához a munkásaimat rajzoltam, az ember súlypontját figyeltem, hogy az emberi figurák a rajzomon ne boruljanak fel. Itt az átlátszó, de enyhén homályos víz alatt egészen más törvények uralkodnak, egyedüli minden. Én helyeztem gondolataimban a festményt a vízbe, és úgy kívántam továbbvinni. Itt a súlytalanság törvénye veszi át a szerepet.
Az emberek nem a víz alatti földön állnak, hanem lebegnek. A valóság átcsap a szürreális felé, egyből bizarr lesz a kép. Ez a furcsa, tiszta vízben való lebegés teszi valóságfölöttivé a látványt. ,,Szépek lettek és lebegők” – röpködnek gondolataimban a versfoszlányok, melyek szerkesztés közben akaratlanul rögzültek.
A tiszta vízben vannak, éppen úgy, mint Marc Chagall szerelemtől ittas, senkiéhez nem hasonlítható alakjai a levegőben lesznek átszellemültek, különösek, egyedülállóak és súlytalanok. Az a csodálatos lebegés már gyermekkoromtól hatalmába kerített. Enyhén elrugaszkodni a valós életből egy más, boldogabb álomvilágba nagyon különös érzéssel töltött el. Sokszor próbálkoztam színekbe, formákba önteni, megfesteni. Az orosz származású, Párizsban élő festő menyasszonyai társaikkal nem is a földön vannak, úsznak a levegőben, a magaslatokban, a végtelenben, az örök boldogságban, ami valójában nem is létezik csak a valóság fölött. Minden nagyon titokzatosnak, költőinek, furcsának látszik. Az egész látvány békés és nyugodt légkört áraszt. Az aranymetszés szabályai nagy kiegyensúlyozottságot diktálnak.
Több alak van, de külön-külön mind magányosak. Közös magány? Vagy magány, magány? Esetleg kettős magány. Hogy is lehetne színekbe, formákba vagy szavakba foglalni? Az elején még a víz tükrében visszavetülnek. Később a tükröződések eltűnnek. Marad a szikár valóság, amely időnként mégis mesésnek tűnik. A cinóberpiros, az alizarin garance, az alizarin crimson, a lángoló vörösek vagy a velencei vörösek, az angolvörösek, a narancsos, a citromos, krómsárgás meleg tónusok, barnák helyére a fagyos, dermesztő kék árnyalatok lépnek. Érzem, kiráz a hideg tőle. Jéggé keményedem. Mintha a kétdimenziós festményen álom és a valóság összekuszálódott volna. Végül alaposan összezavarodva visszavetült, áttűnt a valóságba.
Ebben a festészetben, mely enyhén szecessziós is, az agressziónak jele sincs, a szeretet, megbocsátás ural mindent. Furcsa, bizarr képek, jelentőségteljesek, elrugaszkodnak a valóságból. Az álom lebegésszerűen egy másik síkon, dimenzióban vagy időben van.
Létezik is, meg nem is.
Ebben a lelassult zónában, mint Dalínál is, elfolyik az idő, majd kihűlt lávaként lemerevedik. Lassúságot, a homokként szétfolyó csendet, elomló, szétáradó lírát sugároz. Ez a csendes lávaként szétömlő izzás vagy halk, monoton folydogálás olyan, mint mikor a homokos talajt nyaldossák a víz hullámai. A növény gyökerei a felszíni homokos talajba kapaszkodnak, majd egyből leszakadnak, elvesztik a talajt, amely számukra az örömet, a biztonságot, az egész életet, a jövőt is jelentette. Ebben a sodrásban nem tudnak tovább megmaradni. A szétfoszló, állandóan változó, homokos csöndben, melyet a folyó hullámai addig simogattak, míg talajt vesztettek, elindulnak, sodródnak a vízben. Jó esetben egy keményebb biztonságot nyújtó part talajába ütközve egy időre meg tudnak kapaszkodni, és újra tudnak élni, ismét gyökeret képesek ereszteni. Vagy ha nem, elnyeli az egészet a gyors merülés vagy a kilátástalan messzeség.
Mindez csendben, szinte észrevétlenül történik a végtelenben, az örökkévalóságban. Hogy József Attila szövegével mondjam: ,,Az idő is lassan elszivárog”, szétomlik, elfolyik. Elfogy, megszűnik.
A festők meleg barnákkal ábrázolják az árnyékokat, de most hideg színtónusokban tartott, hosszú árnyékok jelennek meg. Mintha nem is történne semmi abban a homályos köddel puhított, lággyá átalakult fényben. Olyan ez a hirtelen színváltás, mint mikor a szerelem egy kimondott szó vagy gesztus nyomán, egy megszakadt telefonbeszélgetés hatására egyből elfárad, elfogy vagy teljesen megszűnik. Megmagyarázhatatlanul csak úgy elszáll... Előbb van, majd egy percen belül, mint egy eltévedt illúzió, eltűnik örökre. Érzésem szerint nem hozhatja vissza semmi. A bizalom megszűnt, mintha nem is lett volna. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Kimondhatatlan és fájó. Átalakulhat, jó esetben lehet barátság, de az előző fázis felemelő, alkotásra is késztető lángolása már nem tér vissza soha.
A melegebb színárnyalatok megszűnnek létezni. A porosz kékek, a párizsi kékek, az ultramarinok, a kobaltok, a jégkékek, a lilák és a hideg fehérek, a szürkék fagyó, komor tónusai veszik át helyüket, uralnak mindent. Megdermesztenek. Megfagy a föld, a víz, a levegő. Az égető, napsütötte forróság átcsap a dermesztő hideg valóságba.
Később a közöny ural mindent.
Ha egy ragyogóan fehér, hóval borított mocsárba beragadtál, kimászni a csapdából szinte lehetetlen. A hó a sárral összekeveredik, elveszti fehérségét. Bármennyire is akarjuk, ebből a fagyos valóságból nincs kiút. Más lesz a lélek, megkeményedik.
Kemény lesz.
Nagyon kemény.
Én festeni akarok. Megörökíteni a víz szépségét, tükröződését, a benne úszó hattyúk néma lebegését, békéjét, a halak csendes, csillogó ezüstjét, a madarak végtelenig elhúzódó jelenlétét, tömegperspektíváját, az erdőket, a réteket, a dombokat, magas hegycsúcsokat, ahol soha nem olvad el a hó... A zenélő búzamezőket, a békét, a rajongást, az emberi szépséget, a munka felemelő erejét, örömét, csak egy kissé másként.
Sok mindenkitől tanultam, de ebben a nagy forgatagban magam akarok lenni.
Nem a fent leírt katona mintájára, amelyet a nagyvonalú, minden diákot megértő és pártoló, tisztelt szobrászművész igazgatónk mintázott.
Az én egyéniségem egészen más. A testvérek is teljes mértékben különböznek egymástól. Én másként gondolkodom, mint a matematikus zseni vagy egy nagy tudású, precíz nyelvészdoktor. Másként fogok rajzolni, festeni vagy szobrot mintázni. Nem azt jelenti, hogy egyik vagy másik alacsonyabb rendű. Mindenkinek megvan az értéke, jelentősége és fontossága.
A Képzőművészeti Líceumban kitűnő tanárunk, Hunyadi László megkedveltette velem a szobrászatot. Nemzedékek nőttek, gyarapodtak a tanításai által. Bevallom, én is. A festményeimen a figuráim szoborszerűek. Mintha festékből mintáznám az alakjaimat.
Mint Alberto Giacometti formálja szobrait, én színekből gyúrom, növelem, alakítom emlékezetből festett alakjaimat.
Ha elkészült egy agyagszobor, körbejárható. Ha minden nézetből, szögből jónak tűnt, gipszbe öntöttem. Előbb a negatív, majd a gipsz pozitív következett. Izgalmas, mikor a negatív forma leválik, mert leválasztjuk, és ott a kész szobor. Amit itt tanultam, egy percig nem felejtettem el.
Igen, ,,hatalmába kerítettek a színek.” Rövid időre sem lehetett elhanyagolni őket. Nem tudtam lemondani a színkeverésről, a festésről.
Kolozsváron a grafika szakra mentem, mert akkor ott az volt a legerősebb. Tudatosodott bennem, hogy a rajz az alapja mindennek.
Naponta festettem.
Rajz nélkül nincsenek mesterségek, sem orvosi, mérnöki, építész pálya.
Sokat rajzoltam, így kialakulhatott a saját emberábrázolási stílusom. Ha embert rajzolok vagy festek, felismerhető az alakjaim szerzője.
A festészet, az egészen más. Van egy különös, leírhatatlan varázsa. Ha beteg vagy, a színek éppen úgy, mint a fények is, meggyógyítanak. Önbizalmat adnak. Boldogsággal, sok örömmel tudnak elárasztani (színterápia, fényterápia). Annyira bele tudok mélyedni a színek varázslatos, leírhatatlan szépségébe, hogy ki tudok rekeszteni minden emberi gonoszságot, irigységet, visszautasítást, mellőzést, kitaszítottságot, támadást, megkülönböztetést, gyászt, fájdalmat. A szín felemel, a magasba visz. Ha akarom, rózsaszínben is láthatom e szomorúságokkal, fájdalmakkal, csalásokkal, agresszióval, bűnökkel, kínokkal terhelt világot.
Líceumi igazgatónk is kedvelhette azt, amit festek, és ahogyan árnyalom azokat, mert a monotípia technikában megalkotott kisdiákkori sorozatomat a műtermében vagy a lakásán szépen bekeretezve megőrizte. Nem láttam, de mondták.
Szerettem a szüleimet, persze, hogy féltettem Őket.
A nagy távolságtól, hogy a sok munkában mindkettőt otthon hagytam, drámaivá növekedtek érzéseim, még azok is, amelyek voltaképpen nem is voltak drámaiak vagy drámába illőek. Ők nem osztottak meg velünk semmi nehézséget. Minden tehertől megóvtak, féltettek, pártoltak minket.
,,Jobb, ha inkább tanulsz. Ártatlan vagy és tiszta. Hófehér. Törékeny vagy és sérülékeny.”
,,Negyvenöt kilóddal, maximalizmusoddal még a szél is elfújhat, ha kint rekednél a nagy, a hóviharos, hideg, fagyos valóságban.”
Tapasztalatlanságomban naivan és tisztán gondolkoztam. Fogalmam sem volt a világról. Nem sokat értettem abból, hogy mi miért van.
Madonna hófehérben. 1997, olaj, vászon, 60 x 45 cm
