Emlékeimben él, hogy mikor Balázs fiam megszületett, egy gyönyörű takarót hozott neki kolozsvári otthonunkba. Varázstakarót, mint mondta, hogy kisgyermekünket mindig megóvja a hidegtől, minden veszélytől és leselkedő ellenségtől. Férjemmel, Mózes Attilával hittünk is akkor, 1981-ben ebben a csodában, mesébe illő, furcsa álomban, elmondhatatlan varázslatban.

Isteni beavatkozás lehetett a tisztára mosott vagy foltmentesre festett hideg, felhőktől mentes kékesszürke – a színeket is hangsúlyossá tevő, jobban kiemelő – semleges színű égen, pont akkor és ott a Szamos-parti ködösen párolgó, a kemény formákat is meglágyító térben.

Érezhetem a kizöldült és virágzó fák susogását, a tarkított fű bódító illatát, a tiszta ég nyugalmat nyújtó csendjét, békéjét. A dombokat, a patakok, a folyók morajlását, megnyugtató, tiszta kobalt-, türkiz- és poroszkékjét, smaragd-, veroneze és nedvzöldjét. Az éjszakák hidegségét, félelmet keltő sötétjét, zörejét. A ragyogó holdat és csillagokat. A színeket...

A félelmet keltő, szeles hangzavart magába záró éjszakát felváltja a madarak egymást túlharsogó, kórusként felcsendülő, végtelenbe tűnő, a napkeltét dicsőítő himnusza. A természet nem hazudik. Megmutatta pompázó szépségét, minden szorongást elsöprő, gyógyírt hozó valóját, megnyugvást borított a táj fölé.

Ott álltam, és megköszöntem, hogy annyi elutasítás után mégis hazahívtak abba a kisvárosba, ahol mindig megbuktam, megakadályozták, hogy tanulhassak. Ahol, míg a szeretett Szüleim éltek, jól érezhettem magam.

Nem szerelem, valami más volt. A szerelem mulandó. Megaláz. Ma van, holnap nincs.

Íróval van dolgunk, festőművésszel, a szépséget magyarázó – elemző – látnokkal? Egy személyben lakozó, számtalan műformát a maga képére teremtő többirányú alkotóval.

Azt, hogy a madár gondoskodik fiókáiról, a kicsinyeit eteti, félti és védi, a gyermek kifejezően tudja festményén jeleníteni. Vagy hogy a tengerben a nagy halak hogyan nyelik le a kis halakat...
A legötletesebb meseszerű házakat a gyermekeink építik, és berendezik őket.

Az otthonnak olyan helynek kell lennie, ahol teljes béke van, ahol védelmet érzek, megnyugvás van, jól érzem magam. Kiegyensúlyozott, harmonikus. Az alkotásban, újat teremtésben is teljes védelmet, biztonságot nyújt, ahol egy fárasztó nap után megpihenhetek. Elbújhatok a világ elől, és csak akkor jövök elő onnan, mikor én akarok. Ahol nem félek, nem bánt, nem üldöz senki.

Abban az otthonban, ahol télen senki nem fűtött, kihűltek a falak. Késő este a szigeteletlen, fagyos házban fa sem volt bekészítve. Sehol semmi világítás. Vizet kért. Nem volt. Messze volt a kút. A sajátunkat szeméttel betemették. Kint a hegyen a teljes fényhiányban reménytelen volt vízhez jutni. Várni kellett a reggelt, a kiutat, kijutni ebből a sötét kilátástalanságból.

Egy karácsony éjjelén, mikor egyszer egy mozdony ment át rajtam. Éreztem, hogy baj van, még tudatomnál voltam, és volt erőm könyörögni, hogy operálják meg, mentsék meg a gyermekemet.

Sikerült, mert vállaltam, mert akartam. Mint egy süllyedő hajót, körbeástuk, sok kátrány, nehéz lemezbeton épült be szigetelőfalakkal, srég járdákkal, vízelvezető árkokkal, huszonhét méteres csatornával, teljes körű felújítással, megakadályozva, hogy a víz tócsákban, penészedést okozva a lakásban gyűljön össze. Nehéz évek elteltével minden helyiséget újrabetonoztattam, teknőszigeteltem, összkomfortos otthonná alakítottam, még támfalakat is építettem. Így a budai hegyekből az óriási patakként felduzzadt, sáros áradat nem a falnak ütközik. Sok kemény évet felölelő, nagy kaland volt. Még elmondani is...

Kirázott a hideg. Valaki a nyolcadik emeletről eshetett ki, vagy hozzásegítették a zuhanáshoz? Nem tudtam, mi történt.

A Székelykő keleti oldalán éles és hasítóan hideg volt a levegő. Ebben a csodálatos faluban, ahová érkeztünk, a búzát, a lisztet is muzeális, torockói színes, tulipános ládában tárolták, és a tyúkokat értékes, régi cseréptányérokból etették.

,,Ön nagy művész, óriás! Híres és elismert! Az emberek számára igen fontos lehet. Egyáltalán, minek Önnek gyermek? A férje is kiváló író, alkossanak, ne a mindennapi átlagos embereknek való dolgokkal foglalkozzanak! Önök nem átlagos, mindennapi emberek! Meglátja, ebből a drámai momentumból értékes művek, képek fognak születni, és nagy, megrázó, drámai művek. Irodalmi alkotások, modern lírai művek, próza, dráma.”

Megtudtam, hogy akiről azt hittem, jó barát, csak egy utolsó besúgó. Érdeklődött a Szeretteimről. Mindent akart tudni. Az igaz barátság leple alatt csak információkat akart szerezni a családunkról. Érdekelte a székelyföldi életünk, majd a távozásunk utáni életünkről kérdezett. Minden csupa hazugság, becsapás, félrevezetés...

Elegem volt a létbizonytalanságból. Mesterségeket ismertem, tudtam, így annyi pénzem mindig lett, hogy életben maradhattam, a drága festékeket, keretléceket, ami a legfontosabb volt számomra, megvásárolhattam. Csak két-három képemet festettem lepedővászonra, akkor arra jutott. A legjobb minőségű anyagokra dolgoztam és jó festékkel.

Ha mély érzelemmel gondolunk valakire, álomban élethűen megjelenik. Vagy tényleg találkozhattam a kedvelt személlyel a valóságban is, mert nagyon gondoltam rá, és kívántam találkozni vele. Hazajött, mert akartam, hogy városomba hazautazzon.

Súlyos volt, kifejező, tömör és letisztult formák. A márvány fehér, áttetsző, bársonyos textúrája még izgalmasabbá tette a háromdimenziós, körbejárható domborulatokat, kerekded, gömbölyű felületeket. Később hiába akarták megvásárolni, megőriztem. Tiszta, egyszerű vonalai miatt hatott rám.

Az osztályunkban színlélektani kísérleteket végeztek. A falakat különböző színűekre festették. A szemben levő fal élénkítő narancsvörös volt, a bal oldali nyugalmat árasztó zöld, a remény színe. A másik közép-erősségű kék, mely mint az ég pihentet, nyugtat. Hátul a többi színnel harmonizáló sárga, a derű, a nap színe, de a féltékenység szimbóluma is. A mennyezet fehéren maradt. A fehér a tisztaság, ártatlanság jelképe, bizonyos népeknél a gyászé.