Jobb lesz neked így – Döme Barbara rövidnovellája

Az ördög megint itt áll velem szemben. Megfogja a karomat, felhúz a földről, berángat a gyerekszobába. Vedd fel!, parancsolja, és Lucára mutat. Megteszem, aztán követem a további utasításait, kiviszem a lányomat az utcára, és leteszem az úttest közepére.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… segíts, hogy abbahagyja! Segíts, mielőtt ártanék neki! Segíts, mielőtt ártanék magamnak! Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… intézd el, kérlek! Intézd el, mielőtt megfojt az óriás csecsemő, aki az imént lépett elő a falból.

Istenem, lebénultam és megnémultam! Mindjárt leáll a szívem! Hallom, hogy egy órája üvölt, de felkelni sem tudok, szólni sem bírok. Először csak nyöszörgött – füleltem, követtem barátaim utasítását: ne vegyem fel, ha hisztizik, mert ha babusgatom, végem. Miután félórányi bőgés után sem mentem oda hozzá, teli torokból üvölteni kezdett. Azóta próbálok felállni, mióta furcsán kapkodja a levegőt. Nem megy.

Luca pontosan harminc napja született. A terhességem alatt folyton rosszul voltam. Hánytam, szédültem, aztán cukorbajom lett, bedagadt a lábam, hullott a hajam. Amikor nem látták, bőgtem. Gyakran voltam egyedül. A te választásod, ha nem üldözöd el Bencét, minden más lenne, mondta anyám, amikor óriási hassal magam próbáltam összerakni a kiságyat. Ordítottam, tűnjön el, aztán leültem a szoba közepén a kiságy darabjai közé, és bőgés közben ezernyi részre szaggattam egy csomag papír zsebkendőt. Anyám legközelebb akkor hívott fel, amikor nem tudta bekapcsolni a táblagépet, amit tőlem kapott karácsonyra. Azzal kezdte, jobb, ha bocsánatot kérek tőle, mert különben bizony isten megteszi, hogy nem jön be a kórházba, amikor szülök. Jó, válaszoltam, ne gyere, ha nem akarod látni az unokádat. Erre azt válaszolta, Lucát látni szeretné, de azt nem tűri, hogy én, akit felnevelt, sértegessem. Furcsa melegség öntött el. Lenéztem, a padlón hatalmas tócsa állt. Köszönés nélkül letettem a telefont. Anyámnak pár nap múlva küldtem egy fotót Luca első grimaszáról. Felhívott, sírt, hogy miért nem szóltam azonnal. Önző vagy, vágta a fejemhez. Aztán közölte: az unokájára nem haragszik. A gyerek nem tehet róla, hogy ilyen anyja van. Nem volt erőm vitatkozni. Minden testrészem fájt, a fejem zúgott a gyereksírástól.

Aznap éjszaka látomásom volt. Azt hittem, álmodom, de miután pisilés után visszatérve még mindig azt láttam, hogy nagyapám ravatala áll a kórházi ágyammal szemben, elbizonytalanodtam. Összekuporodtam a takaró alatt, remegtem. Amikor kidugtam a fejem a paplan alól, láttam, ahogy a papa felül a koporsóban, és rám néz. Tudtam, hogy nagyapám az, de nem az ő arca volt, hanem a lányomé. Két ápolónő futott be a sikoltozásra. Azt mondták, természetes, hogy az ember ilyenkor mindenféléket álmodik, hiszen a szülés kimerítő. Ráadásul sovány vagyok, és vérszegény. Nagyon legyengültem. Pihenjen, elvisszük a babát, hogy kialhassa magát, mosolygott az egyik nővér. Ahogy kék köpenyében távolodott, olyan volt, mintha egy angyal a felhők közé tolná Lucát.

Istenem, már megint üvölt, egyre hangosabban. Egyik kezemmel megkapaszkodom az ágy szélében, koncentrálok. Csak sikerüljön felülni, onnan már menni fog a felállás. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Pár pillanat múlva a falnak támaszkodva állok. Mindjárt elesek, mert a fal, ami támasztékul szolgál, megmozdult. A padló hullámzik alattam. Próbálom megmozdítani a fejemet, az előbbi óriás csecsemőt keresem, aki a falból lépett ki. Nem látom. Megnyugszom. Letérdepelek, arra gondolok, négykézláb talán eljutok Luca szobájáig. A parkettát bámulva megteszek néhány lépést. Megállok, behunyom a szemem. Akár egy sziréna, úgy üvölt a lányom. Időnként egészen megváltozik a hangszíne, mintha egy kisfiú zokogna. Nem akarom hallani, fogja már be a száját! Mi baja lehet? Egy órája evett, tisztába raktam, énekeltem neki. Szerintem kínozni akar. Kinyitom a szemem, felemelem a fejem. Az ördög áll előttem. Patája van, szarva, ahogy a könyvekben. Röhög. Azt kérdezi, viheti-e a gyereket, hogy végre kialudhassam magam. Minden olyan lesz, mint régen, mondja. Ne beszélj, csak bólints!, biztat.

Luca egyre hangosabban sír. Azt hittem, az előbbinél már nem tud jobban bőgni. Megint szaporán kapkodja a levegőt! Tényleg oda kellene adnom az ördögnek! Istenem, de mi van, ha nem is a bosszantásomra csinálja, hanem fél? Vagy beteg? A patás közben sürget, mondjam már, hogy viheti-e Lucát. Szétreped a koponyám, annyira fáj a fejem. Hirtelen kitisztul az agyam. Nem adom, ő az én gyerekem, üvöltöm. Nem tudom szabályozni a szavakat, sem a gondolataimat. Hirtelen felállok, nyoma sincs szédülésnek,  fáradságnak.

Bemegyek Luca szobájába, kikapom a kiságyból. Remeg, hófehér, a kék erek minden négyzetcentiméteren látszanak a vékony bőre alatt. Jéghideg, bebugyolálom egy pokrócba. Ringatom, már alig sír. Átviszem a hálószobába, magam mellé teszem az ágyba. Közben az ördög eltűnt. Megtámasztom a hátamat, Lucát a mellemre teszem, hátha attól teljesen megnyugszik. Először rángatja a fejét, majd mohón szopni kezd. Fáj, amit csinál. Szorongás tör rám. Újfent látom az óriás csecsemőt kimászni a falból. Az ágyam melletti éjjeliszekrényen tabletták hevernek. Nyugtatók. Nem szabadna, de egy szem nem árthat. Víz nélkül nyelem le. Luca még mindig a mellemet gyötri. Nézem, arra gondolok, nem tudom megszokni, hogy van egy gyerekem. Semmit nem érzek iránta, most is csak azért szoptatom, hogy ne bőgjön. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… csinálj, kérlek, valamit! Tudom, hogy rossz anya vagyok, mégsem szégyellem magam. Arra gondolok, nyugalmat akarok, csendet és alvást, hogy ne lássam se a falból kimászó babát, se az ördögöt. Pár perc múlva Luca elalszik. Mellem kicsúszik rózsaszín szájából. Már a bőre is rózsás. Leveszem róla a pokrócot, leteszem magam mellé. Végre nyugalom van. Mégis jól csinálom ezt az anyaságot, gondolom, és becsukom a szemem.

Üvöltésre ébredek. Néhány percet aludhattam. Luca feje és ajka lila. Próbálom a szájába tenni a cumit, kiköpi. Hagyd már abba, ordítom! Felemelem, teljes erőmből megrázom. Még jobban sír. Nem érdekelsz, mondom, majd rendre tanítalak! Beviszem a szobájába, beteszem a kiságyba. Becsukom a szobaajtót. Így is hallani a fuldokló zokogást. A hálószoba ajtaját bezárom, beveszek még egy szem nyugtatót. Ahhoz is alig van erőm, hogy magamra húzzam a takarót. Félálomban látom nagyapámat, az ágyam szélére ül. Simogat.

Dörömbölnek az ajtón, a csengőt vadul nyomják. Kábán ébredek. Kitántorgok az előszobába. Hallom Luca hangját, ahogy zokog. Kinyitom a bejárati ajtót. A szomszédasszony áll előttem, az arca vörös. Mi a nyavalyát csinál maga azzal a gyerekkel, hogy már órák óta üvölt?, kérdezi. És egyáltalán, hogy néz ki? Kócos, büdös. Iszik? Vagy be van lőve? Értem, amit mond, de képtelen vagyok reagálni. Csináljon valamit, folytatja, különben magára küldöm a gyámügyet, és elviszik a gyerekét. Maga rossz anya!, ordít, sarkon fordul. Becsukom mögötte az ajtót. Bámulom magam az előszobatükörben. Az arcom fehér, beesett, a szemem karikás, hajam megfakult, kócos. Napok óta az a pizsama van rajtam, amit Luca lehányt. Semmi másra nem vágyom, csak még egy altatóra. Leülök, hátamat a hideg falnak támasztom. Luca sírása egyre közelebbről hallatszik. Félek, mindjárt a nyakam köré fonódik a hangja, és megfojt. Igaza volt anyámnak, nem való nekem gyerek, vagy ha legalább nem üldözöm el Bencét…

Az ördög megint itt áll velem szemben. Megfogja a karomat, felhúz a földről, berángat a gyerekszobába. Vedd fel!, parancsolja, és Lucára mutat. Megteszem, aztán követem a további utasításait, kiviszem a lányomat az utcára, és leteszem az úttest közepére. Csendes utcában lakunk, ritkán járnak erre autók, most sem jön jármű. Luca ordít, félek, mindjárt kijönnek a szomszédok. Istenem, csak nehogy meglássák, hogy kitettem a gyerekemet az utcára. Az ördög azt mondja, menjek be a házba, hagyjam sorsára a lányomat. Jobb lesz neked így, röhög, végre alhatsz. Mosolygok, és arra gondolok, milyen igaza van, végre élhetem újra a régi hétköznapokat.

Minden ajtót gondosan becsukok magam mögött. Forró vízzel letusolok, hagyom, hogy a bőröm egészen kivörösödjön. Megtörölközöm, iszom egy kávét. Ismét fájdalmat érzek a halántékomon. Két kezem közé fogom a fejemet, szorítom. A távolból erős autózúgást hallok. Egy nagyobb jármű lehet, a házunk felé tart. Istenem, Luca ott fekszik az úttesten! Mit tettem? Rohanok a kerten át, a kertkapuban hasra esek. Felemelem a fejem, látom, ahogy egy kamion közeledik a síró kislányom felé. Nem tudok felállni, hogy megmentsem. Behunyom a szemem: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… motyogom.

Ajtócsapódásra ébredek. Hála istennek, hát magához tért, mondja egy fehérköpenyes nő. Hol vagyok, kérdezem, és mi van Lucával? Kórházban van, balesete volt, de semmi komolyabb baja nem esett, mosolyog a nő, és megsimogatja a kezemet. Minden rendben lesz, Luca hamarosan megszületik, ráadásul nem egyedül. Nem értem, miről beszél. Hiszen Luca már megszületett, kitettem az úttestre, mert rossz anya vagyok. Ösztönösen a hasamat tapogatom. Óriási, nincs kétség. Az orvosa vagyok, folytatja a fehér köpenyes, és az ágyam szélére ül. Majdnem elgázolta egy autó, de szerencsére idejében félreugrott. Beütötte a fejét, elájult. Pár órája hozta be a mentő. Csináltunk ultrahangot. Az édesanyja meglepődött, amikor megmondtuk, hogy az ikrek jól vannak. Azt állította, csak egy kislányt vártak. Hát, egy kisfiú is érkezik, mégpedig hamarosan. Már előkészítettük a műtőt a császármetszéshez. Nem akarunk kockáztatni. Nem értem, eddig, hogy nem vették észre a másik babát. Az orvos mosolyog.

Bámulom a fehér falat. Anyám lép a kórterembe, azt mondja, Bence elkéredzkedett a főnökétől, taxival jön, nehogy lemaradjon a szülésről.